Menora Egyenlőség, 1978. július-december (17. évfolyam, 714-738. szám)
1978-11-18 / 733. szám
1978 november 18. * MENÓRA A zsidóüldözés évei a mai magyar irodalomban „Tudja, mi az üldöztetés?” (Gergely Ágnes, A tolmács. 1973.) „Ne emlékeztesd az embereket szenvedéseidre. Ha kérlelnek, hogy mesélj, mit is mondhatnál mindarról, amin keresztülmentél. Szánalmas próbálkozás. méltatlan kísérlet maradna, mert az emberek sohasem értenék meg." (Mezei András, A csodatevő. 1966). Az idézett regények találóan jellemzik az utóbbi évek magyar irodalmának szembeötlő új jelenségét. Reprezentánsaik többnyire zsidó származásúak, i témáik súlyát a saját bőrükön érezték. A magyar zsidóság tragédiáját (Nagy-Magyarországon éló nyolcszázezret számláló zsidó lakosság mintegy kétharmada elpusztult) mindjárt a háború után megörökítették a túlélők. Ezek a sebtében lejegyzett, lerögzített tények azonban nélkülözték a műalkotáshoz szükséges távlatot: inkább dokumentum, mintsem irodalmi értékkel bírnak. Amennyiben szépirodalom ez, akkor az atrocitásé. Sajnálatos, hogy az országnak a háborúutáni politikai-társadalmi átalakulása közepette a zsidóság kétségtelenül nagyobb veszteségei csak mint az ország összveszteségének része, mint azzal! egyenértékű lett elkönyvelve. Ezt a hivatalos álláspontot készségesen támogatták a tömegek egy olyan országban, amely náci-Németország utolsó csatlósa maradt. A háború után újból felütötte fejét az antiszemitizmus. A megmenekült zsidóságot sokan gyanakvással * és csalódással fogadták. A | zsidóságnak a háborúutáni rövidéletű kapitalizmus helyre-1 állításában játszott szerepe, valamint a zsidóságnak aj kommunizmussal való azono-! sításának régi vádja csak elmérgesítették az antiszemita hajlamúak, beállítottságúak ellenszenvét. 1948-ban, Bibó István, az ország egyik nagykoncepciójú gondolkodója, az ú.n. „harmadik út" képviselője, egy terjedelmes és jelentős tanulmányt szentelt a magyar társadalom a zsidókérdésben való felelősségéről, valamint az 1944 utáni zsidókérdésnek. Cikkében Bibó a háború után elsikkadt össznemzeti felelósségrevonásra bíztatta honfitársait. Bibó szavai, sajnos, némák és magánosak maradtak a pusztaságban. Az elkövetkező 15—20 évben maga a szó „zsidó" is csak elvétve íródott le, s hozzá lehet tenni, mindkét fél megelégedésére. A zsidókat tapintatból „üldözöttekként" emlegették, míg az utóbbiak önmagukról, mint „hitsorsosokról” beszéltek. Azóta sokat hegedtek a sebek. Álszemérem, áltapintat, képmutatás, vagy hallgatás azonban meg nem old, csak elodáz. Erre gondolt Pándi Pál is, az ország egyik vezető ideológus-kritikusa, amikor a „kényes" zsidókérdés nyilvánosságrahozatala mellett szállt síkra. „Csak az a kérdés kényes, amiről nem beszélünk”, érvel Pándi. Az utóbbi években, mind a sajtóban, mind az irodalomban egy új zsidó jelenlét, vagy talán öntudat észlelhető. Rangos, idősebb írók nem ritkán utalnak életük zsidó-jellegű vonatkozásaira: gyerekkori emlékekre, családi hagyományokra, az üldöztetés éveire, s általában, a zsidó sorsra. A zsidó témáknak ez a renaissance-a persze nem jelenti azt, hogy itt valami törés állt be, hogy a zsidó származású írók nem tekintenék magukat továbbra is a magyar irodalom szerves részeként. A háború előtt számos zsidó'származású, köztük nem egy asszimilálódott. .1 sőt áttért iró, művész, tudós járult hozzá jelentős mértékben az ország fejlődéséhez. Származásuk ténye nemritkán előbukkant munkásságukban is. Bár a fasizmus fenyegető szele megérintette a zsidó származású entellektüelek jórészét, a veszély valóságos jellegét csak akkor mérték fel. amikor már késő volt. Szülőföldjükkel, annak kultúrájával annyira eggyéforrtak, hogy biztonságban képzelték magukat. A nemrég elhúnyt Déry Tibor, a nagy magyar író pl. nem hagyta el hazáját, mert „emigrálni csak utolsó lehetőségként szabad". Bálint György, a ragyogótollú újságíró finom iróniával vallotta, hogy nem eléggé ártatlan már ahhoz, hogy egy távoli szigeten élni tudjon. A szellemes, elegáns Szerb Antal járt talán a legközelebb ehhez a tiszta, de túlságosan is becsületes és jóhiszemű állásponthoz, amikor, önigazolást keresve, azt magyarázta, hogy a Brit Múzeum könyvtára és a Francia Nemzeti Könyvtár (melyekben legemlékezetesebb „vakációit” töltötte), csak a budapesti Széchenyi Könyvtárral együtt kellenek neki. Amíg Déry csodával határos módon megmenekült, a másik kettő belehalt hitébe. Egy másfajta, nem kevésbé jellemző magatartás Karinthy Frigyes özvegyéé, a legendás Arankáé volt. Az Amerikából visszatért Arankát Auschwitzba hurcolták. Útban a gázkamra felé, mondják, így tiltakozott: „Velem nem tehetik ezt. Én a legnagyobb magyar írónak vagyok a felesége.”- A Talán precedens nélküli az a mód, ahogyan a jelen számos írója tudatosan vallja és vállalja zsidóságát, ahogyan közös nevezőre próbálja hozni „kettős azonosságát", zsidóságát és magyarságát. Ennek a generációnak a náciüldözés volt az alapvető, meghatározó élménye. Műveikben ez a téma kibővül, olyan kérdésekkel fonódik össze, hogy pl. mit jelentett és mit jelent a múltban és a jelenben zsidónak lenni Magyarországon? Különösen egy szocialista Magyaroszágon? Milyen kihatással van egy zsidó állam létezésének puszta ténye a magyar zsidóságra?A szocializmusnak, ma már bevallottan, nem sikerült teljesen felszámolnia az antiszemitizmust. Üdvözölni lehet a Kádár-politika liberalizmusát, amely lehetővé tette a zsidókérdéssel és antiszemitizmussal összefüggő problémák nyilvánosságrahozatalát. Politikai, társadalmi és történeti tényezők mellett egyesek szerint a Magyarországon nagy példányszámban megjelenő, népszerű amerikai zsidó irodalom is hozzájárulhatott ehhez az új zsidó önfelismeréshez, önvizsgálathoz, amennyiben felvillantotta egy sajátos etnik hagyomány lehetőségét és létjogosultságát. Gyakori az a nézőpont, amely hajlamos a zsidókérdést a kisebbségi kérdés általános, bővebb, átfogóbb spectrumának részeként szemlélni. Sándor Iván esszéiben, drámáiban a zsidókérdés mint a soknemzetiségű állam egyik kisebbségi kérdése jelentkezik. De mások is hasonlóképpen amellett érvelnek, hogy számukra a zsidókérdés szétfeszíti annak szűkebb kereteit. Szemüveg a porban (1975) c. regényében' Gyertyán Ervin így vitázik egyik szereplőjével, akinek kétségei vannak a regény témájának időszerűsége felől: ,,Én nem a zsidókérdésről akarok írni. Amiről én írni akarok, az magyarkérdés,1 németkérdés, angolkérdés. Az emberiség kérdése. S a szocializmus kérdése is, ha akarod." Sartre gondolata jut az eszünkbe, aki szerint az antiszemitizmus nem a zsidó, hanem az antiszemita problémája. Hasonló gondolatot vet fel kissé frappánsabban Ember Mária Hajtűkanyar (1974) c. regényének mottója: „Ennek a könyvnek a tárgya nem a zsidó sors. Amit ez a könyv elbeszél, az magyar történelem." Kibővítve regényének témakörét az írónő felveti a nemzeti felelősség kényelmetlen problémáját. Mások egy lépéssel továbbmennek és a táborból visszatérők pszichológiáját vizsgálják, azoknak a helyzetét, akik most olyanok között kényszerülnek élni. akik, ha üldözőkké nem is, „néma cinkosságukkal" esetleg „vétkesekké" lettek. „Te is csak véletlenül maradtál életben. Mi a fene köt téged ehhez az országhoz?", faggatja Gergely Ágnes „Tolmács"-ának kislány elbeszélőjét egy idősebb harverja. A regény hősnőjének nem esik nehezére magát egy olyan más mellőzött, vagy üldözött kisebbséggel azonosítania, mint pl. az ír vagy az örmény. Helyzetének egyedisége, megismételhetetlensége hatványozottan, szinte hisztérikusan jelentkezik Auschwitz említésének drámai pillanatában. A deportálást túlélők tehetségeiről sem ad az írónő csábító helyzetképet. Mehetett a szerencsétlen Palesztinába vagy tengerentúlra szerencsét próbálni. Másrészt, megpróbálhatott asszimilálódni, egy nem túl jóindulatú környezethez. Lehetett még kikeresztelkedni is. Szánja,, az írónő a túlbuzgókat és a strucchoz hasonlítja őket, akik abban a tévhitben élnek, hogy ha ók nem látnak, őket sem látják. „A sárgacsillagot levették a mellünkről, a félelmet és talán a fájdalmat is, de a szégyen alatta odatetoválódott a bordáinkra.” Külön kiemeli Gergely Ágnes az asszimilálódási folyamat (minden asszimilációét, az emigrációt is beleértve) skizofréniáját: „Ha- az ember olyan zsidó, aki már zsidóként érezni és gondolkodni nem tud, hanem magyar, tagja a magyar lelki és sorsközösségnek, s amellett megmaradt benne a zsidó problémaérzékenység, akkor igazán tragikus a helyzete." Természetesen a zsidó témák nem képezik zsidó írók monopóliumát a magyar irodalomban. A mai magyar irodalom egészében gyakori az üldözés korszakához fűződő bűntudat és részvét motívuma. Amint ez Kolozsvári-Grandpierre Emil egyik nemrégi (a Menórában is leközölt) írásából is kitűnik, a magyar nemzet és azon belül az értelmiség legjava, ha ez egy kisebbség is volt, aktívan, s ha nem tehette, legalább rokonszenvével az üldözöttek mellé állt. Szabó Magda egy pár év előtti fájdalmasan szép írásában szeretett idős tanárának, a debreceni Kardos Albertnek az elhurcolására emlékezik vissza. Az üldözöttekkel szembeni közöny, szemethúnyás lesújtó példáját találjuk a most elhúnyt katolikus humanista Rónay György regényében, A párduc és a gödölyé-ben (1978). Az utóbbiak közé sorolhatjuk Fekete Gyula klasszikus szépségű kisregényét, Az orvos haldlá-t. (1970), mely, Gergely; Ágnes regényéhez hasonlóan a, túlélő dilemmáját boncolgatja. ' Dr. Weisz Dezső, a regény főszereplője egyfajta magyar Iván Iljics. A nyugdíjazás előtt álló | orvos szülőfalujában praktizál, melynek lakói ugyanolyan kevés rokonszenvet tanúsítottak az üldözöttek (a doktor mindkét 1 fiát elvesztette) iránt, mint később a túlélőkkel. A regény alapkonfliktusa a doktor személyes érzései és hivatásbeli kötelessége közötti összeütközésben jelentkezik, s az utóbbi győzelmével végződik. Dr. Weisz világra segít, életet ad egy csecsemőnek, akinek a szülei, ha akkor a kezükbe kerül, aligha kímélték volna meg az övét. Fekete regénye a legrokonszenvesebbek, legmegindítóbbak közé tartozik. Egy kívülállónak természetesen megvan az a helyzeti előnye, hogy nélkülözi az érintettek ellentmondásosságát. Mindez természetesen semmit se von le a nemes szolidaritás értékéből. Groteszk fordulatot ad a túlélés témájának Karinthy Ferenc Pesten és Budán c. da rabjában, (1971.) az 50-es években népnevelők látogatnak meg egy öreg és beteg asszonyt, akinek Mauthausenból visszatért férje most, mint „kizsákmányoló" internálótáborban ül. A vonakodó háziasszony váratlanul félbeszakítja a demokráciáról szónokoló „népnevelőt”, felismerve benne annak a csendórtisztnek a fiát, aki 1944-ben személyesen vitette el őket. A felháborodott asszony az isteni igazságszolgáltatásra hivatkozva kipenderíti hivatlan vendégeit. Ha a magyar vészkorszakirodalomnak ez az új hulláma nem is produkált Wiesel, Schwarzbart, Semprun művészi alkotásaihoz mérhetöket, néhány jeles regény azért született. Mesterségbeli tudásban Gera György Terelőút-ja (1972) a legjobbak közé tartozik. IS éjV után visszatér a volt deportált Ausztriába,-hogy újraélje szenvedését, megkeresse megaláztatásának színhelyét. Vállalkozása sikertelen: semmi jel, semmi bizonyíték. A környék jómódú és joviális gazdálkodói mindent ki törültek emlékezetükből. Cáfolhatatlannak tűnő tényekre szenvtelenül, cinizmussal reagálnak. Álláspontjában Gera elbeszélője Wieselre emlékeztet, amennyiben sem gyűlölni, sem megbocsátani nem képes. Szülőföldjén is kívülállónak érzi magát. A környezet vélt vagy valóságos közönyére, képmutatására hol zsidóságának hangos, mellveregetó fitogtatásával, hol önpusztító, értelmetlen szenvedélyének elfojtásával válaszol. Kendőzetlenül önéletrajzi ihletettségű Bárdos Pál regénye. Az első évtized. (1975). A zsidókérdést, Emberhez hasonlóan, ő is magyar kérdésként fogja fel. A „Hajtűkanyarhoz” hasonlóan ő is arra vállalkozik, hogy az ausztriai deportálás eseménytelen hétköznapjainak krónikása legyen. Csevegő, személyes hangú regényében azonban Bárdos megoldatlan kérdések sorát veti fel. Hogyan menekülhetett meg Budapest zsidósága? Miért nem bombázták a szövetségesek az Auschwitzba vivő vasútvonalakat? Nemcsak a nácikat de a Nyugatot és a cionistákat is elítéli az író. Másrészről, s ebben legtöbb kortársával rokon. Bárdos sem tud felmentést találni a tradicionális zsidó jóhiszeműségre, lojalitásra. Keserű és mindenre kiterjedő Bárdos kritikája; a „hazugság és félelem” egész légkörét megbélyegzi. Igaz, Bárdos nem az első, aki leleplezi Hortynák és „hazizsidainak" üzelmeit. Nélküle is tudtuk, hogy pénz és presztízs azokban a tragikus napokban is előnyöket jelenthettek. Mindez azonban nem von le a regény értékéből. Az osztályviszonyok hangsúlyozása, a „fasiszta ország" mítoszának cáfolása, a regény egész alaphangja at hivatalos marxista történetfelfogás hatását mutatja. A könyv legszemélyesebb, legátéltebb lapjai azok, ahol az író makói gyermekéveit idézi, ahol szeretett anyjával, nagyszüleivel folytat képzeletbeli párbeszédet. Bárdos is megemlíti a hazatérés várvavárt, de kényes pillanatát, a visszatérő afeletti fájdalmát, hogy elvesztette hazáját. De a többség mégiscsak a hazatérés mellett döntött, érvel Bárdos, ha a honi lakosság nem is viszonozta ezt a nagylelkű, de „egyoldalú szolidaritást”. (Koestler Artúr kifejezése.) Bárdos megáll a felszabadulásnál. Bár ki tudja? Hiszen ez a regény csak „Az első évtized". Az ausztriai élmények közössége is kapcsolatot teremt a „Hajtűkanyarral”. „Szerencséjük" volt, mint a többi húszezer hétszáznyolcvanötnek, akiket, hála az Auschwitzba vivő sínek ideiglenes megrongálódásának, a magyar vidékről Ausztriába vitt a vonat. Bár egyrészük később Bergen-Belsenbe meg Teresienstadtba került (mint többek között e sorok írója), többségük túlélte ezt az elviselhetőbb pokoljárást. Amig Bárdos szélesebb történelmi összefüggésben ábrázolja családja deportálását. Ember bizonyít, dokumentál. A szándékosan józan, mértéktartó elbeszélő-módot rendeletek, körlevelek, újsághírek, bírósági tudósítások, számlák hitelesítik. A dokumentációs adattár mintegy a történés hátterét adja és más világításba helyezi az eseményeket. (Hasonló, ú.n. „szinkópás" technikát alkalmazott regényében Gera is.) A megsemmisítő táborról írott két regény a legművésziebbek közé tartozik. Szerzőik nem estek abba a hibába, hogy mindenről egyszerre próbáltak beszélni; így szerkesztésük, vonalvezetésük egységesebb. Keszi Imre Elysium-a (1958) abban is különbözik a legtöbb regénytől, hogy nem önéletrajzi vonatkozású. Ez a körülmény egy nagyobbfokú tárgyilagosságot tett lehetővé. Talán ezért sikerült az írónak „kivülról" és ilyen magas művészi fokon ábrázolnia egy tízéves kisfiú szívrendítő sorsát. Szekeres Gyurit, a regény főszereplőjét Elysiumba (értsd Waldsee, értsd Auschwitzi deportálják. Rendkívüli tornászképességei révén egy különleges táborba kerül, melynek lakóin orvosi kísérleteket végeznek, és a szófogadókat csokoládéval jutalmazzák. A meseországnak tűnő Elysium nem sokáig késlelteti felfedni igazi—humbug arcát. A háttérben felködlő kémények édeskés füstje a közeli véget sejtteti. Szinte mindegyik itt tárgyalt szerző élesen bírálja az előző generáció lojális, engedelmes világnézetét és méltatlankodva elveti a zsidóságra kényszerített passzív áldozati szerepet. Kertész Imre Sorstalanság-ának (1975) főhőse mindvégig passzív, szűkszavú krónikása marad az Auschwitzban és Buchenwaldban eltöltött végtelenbe nyúló szürke napok egymásutánjának. Volt tanára szavai (Non scolae, séd vitae discimus) hamisan csengenek most a kamaszfiú fülében, akinek itt név sem jutott (A koncentrációs táborban nincs nevük az embereknek). Hiszen, ha az iskola valóban az életre készített volna elő, csak Auschwitzról lett volna szabad tanulni. A tábor szokásait inkább meglepőnek, mint megdöbbentőnek érzi ez a sorsát szinte kivülról megfigyelő, aki, azon igyekeztében, hogy „jó szolga’’ váljék belőle, fokozatosan beletanul új helyzetébe. A fódolog ugyanis, hogy az ember ne hagyja el magát. Mialatt a gázkémény iszonyú valósága nehezedik a telkekre, a fiú „foglalt”, lépéseket tesz, egyiket a másik után, így próbál élni egyik naptól, egyik pillanattól a másikig. Közben csodálkozva fedezi fel, hogy „Auschwitzban is lehet unatkozni”. Keserves unalom, kínos várakozás és kétségbeesett, szüntelen reménykedés, hogy semmi nem fog történni közben: ezek a fiú auschwitzi élményei. S amikor végre visszakerül az életbe, élménybeszámolója érteden fülekre talál. Hiszen meg lehet ezt érteni? Miután vállalta a rákényszerített sorsot, megtette a rámért lépéseket, a fiú fellázad a megalázó helyzet ellen. Hiszen mi mást jelent a szabadság, ha nem szabad akaratot, szabad választást s ó végre élhetí a magaválasztotta sorsot. Az iszonyú tapasztalatoknak ez a szűkszavú, mértéktartó szemléltetése igen hatásos. A valóság és e naiv látásmód közötti feszültség Kertész regényét jelentős, eredeti alkotássá teszi. A „végső megoldás" utolsónak Magyarországra ért el. Ezért menekülhetett meg legalább a főváros zsidóságának nagyobbrésze. Igaz, védett házakban, gettókban, megtizedelve. Sokan közülük egy bátor és emberséges svédnek, Raoul Wallenbergnek, a Svéd Vöröskereszt képviselőjének köszönhetik életüket. A Szent Imre Induló-bán (1975) Moldova György, Magyarország legnépszerűbb írója vállalkozott a budapesti gettó drámai történetének megírására. Moldova egyben a háborúelótti zsidóság színes mozaikját is elénk varázsolja. A régimódi judaizmust a máramarosi illusztris rabbi képviseli. A modern zsidóság drámai szószólója Doktor Koterba, a varsói gettó veteránja. Északerdély menekültjei országrészük zsidóságának tragédiájáról számolnak be. „Majdnem egész Európa zsidósága elpusztult.’’ — siránkozik az egyik szereplő. Valóban, regényében megidézi az író Európa zsidóságának legendáshírű központjait és megkönnyezi barbár pusztításukat. A lengyel zsidók tehetetlenül álltak szemben végzetükkel, magyarázza Koterba. De milyen mentséget találhat a magyar zsidóság, melynek öt év állt rendelkezésére, hogy sorsáról dönthessen. Mégis ölhetett kézzel ültek. Rosszul értelmezett hazafiságból, hamis lojalitásból, meg bútoraikhoz való szentimentális ragaszkodásukból. Saját tapasztalataikból sem tanultak: Ukrajnából visszatérő munkaszolgálatosok a magyar himnuszt énekelték. Moldovának nincsenek illúziói a háborúelótti zsidóságot illetően: kapzsinak, kicsinyesnek, torzsalkodónak látja őket. Bizony, a régi idők prófétáinak méltatlan utódai ók. Ha a zsidóknak jól odamond is, egyetlen magyar regényben sem találkozunk a magyar lakosságnak ilyen szigorú elmarasztalásával. „Sehol sem láttam ilyen buzgalmat és kegyetlenséget a zsidókkal való bánásmódban.” — panaszolja egy erdélyi menekült — „Nem vártam, hogy Horthy feltegye a sárga csillagot mint ahogy feltette a dán király, vagy a főpapság és a kormány álljon ki értünk, mint Bulgáriában, de ahogy a magyarok négyszázezer vidéki zsidót néhány hét alatt deportáltak, az mindenesetre világrekord." Másutt tompítja ítéletének élét: „Egy eszmét nem az emberek után kell megítélni, a Haza nem azonos egykét gyilkossal." A hazatérés sem volt csupa öröm. Gyanakvás, ellenségesség, pogrom fogadta őket. „Az elhagyott zsidó lakások kifosztása Kelet-Európábán külön iparág lett” — jegyzi meg keserűen a regény egyik szereplője. Valami mégis megváltozott. A főhős előtt most nyitva áll az élet és a korábban hiába áhítozott Szent Imre Gimnázium kapuja. Ez az erkölcsi győzelem mégsem teszi már boldoggá a fiút. Gyertyán Ervin Szemüveg a porban c. regénye a budapesti Hébergimnázium egyik osztályáról szól. Az író Kádisnak szánta művét, az osztály áldozatainak emlékére. Az iskolát Folytatás a 8. oldalon A szomszédfát már több mint 50 éve mi szolgáltuk ki. ÖNT MIÉRT NEM ? $469. $455. $515. $ 509. $249. $596 Zavarban van? A legkitűnőbb utazásokat ajánljuk Ön és családja részére Forduljon hozzánk bizalommal. IKK A útján mindenre befizethet amire otthoni szeretteinek szüksége van. Még lakás, ház vételre vagy tatarozásra is. Autók 2,571.-US$-tól ° Hűtőszekrények 143.-US$-tól TV-k 236.- US$-tól ° Villanytűzhelyek 128.- US$-tól. TUZEX — COMTURIST — CENEX Előzze meg a karácsonyi csúcsforgalmat! n Látogasson meg, írjon vagy telefonáljon. [4 KENNEDY TRAVEL BUREAII Ltd. W IIAVIl CONSUttANTS SINCt 1*1» . AII1INI . tTIAMSNIP > INSUIANCI AOINTI 141«) 302-3220 206 Qu.an Street, WhI. Toronto, Ontario. MOV 2A1 (4101 ■ 424 Öli •21-0040. Iloor Ot. Woat. Toronto, Ontario M00 1X0 TRANSEX I Division of Kennedy Traval Buraau Ltd, ,: . . JAV!424,Bloor Street, Waat, Toronto, Ontario. M5B 1X5. (410)923-1193
