Menora Egyenlőség, 1978. január-június (17. évfolyam, 689-713. szám)
1978-04-22 / 703. szám
24 oldal MENÓRA ' 1978 április 22. BOLDOG PESZACH ÜNNEPEKET KÍVÁN KADOSHA SÁNDOR és Családja 98 Burnside Drive Boldog Pészach ünnepeket kíván JOSEPH Y. FISCH ügyvédi iroda Kellemes Húsvéti Ünnepeket kivan vendégeinek es barátainak a Dán László GOULASH PARTY RESTAURANT BOLDOG PESZACH ÜNNEPEKET KIVANNAK BUDAPEST MEAT MARKET 517 Bloor St.W. 531-5202 tulajdonosa és dolgozói BOLDOG HÚSVÉTI UNNEPEKET KIVAN KEDVES VENDÉGEINEK ÉS ISMERŐSEINEK CONTINENTAL RESTAURANT új tulajdonosa MR. és MRS. JÓZSEF CSESZKÓ 521 Bloor St.. W. Tel.: 531-5872 Kellemes Pészach ünnepeket kívánnak PANNÓNIA DELICATESSEN 532 EGLINTON Ave. TULAJDONOSOK : A DEUTSCH HAZASPAR Kellemes Péssaehi Ünnepekéi Kivárnak Barátaiknak és Ismerőseiknek LORNAL CONSTRUCTION LTD. tulajdonosai BARON ISTVÁN, DAISY és Családja Zalán Magda: — Azt kérd fel! — Jóságos ég, miért éppen azt! Az nem tetszik! — Udvarolni akarsz, vagy aludni? Márton nem válaszolt, nyelt egyet és felemelkedett az asztalka mellől. Tett egy tétova lépést, aztán sietve visszalépett kettőt! — És mit mondjak? — Esküszöm, akkor voltam a legbolondabb, amikor veled ide eljöttem! Te tényleg nem tudód, mit kell egy nőnek mondani, ha felkéred táncolni? — Mondjam, hogy csinos? — Pocsék kezdés! Szemtelenkedőnek néz, vagy ami még rosszabb, szerelmes kisdiáknak. Mondd, hogy különös nevetése van. — De nem is hallottam... — Mint a gordonka, vagy valami ilyesmi. Menj már! Márton elszánta magát. Mint az úszni nem tudó a vizbeugrásra. Kicsit imbolyogva, szája szélén erőlködő mosollyal, minúdntalan a nyakkendője csokrába kapaszkodva odalépett a két nő asztala mellé. Az egyiknek vastag, festetlen szája, mint egy önálló életet élő puhatestű, — azt kellett felkérnie. Biztos meg kell csókolnia... Hogy fog ő odáig eljutni...?! — Szabad?... A nő a puhatestü szájával igent mondott. Besodródtak a táncoló tömeg közé, megkerülték a fél termet, el lépdeltek a zenekar előtt, körbecsoszogták a többi láncolót. Márton minden lépés után elhatározta, hogy megkezdi a beszélgetést, de csak tátogott, mint a partravetett harcsa, belekezdett volna, de megtorpant félúton. Végre kelló lélekjelenlétet gyűjtött. — Nagyon különös a... nevetése... — Nekem? — Mint a gordonka. A barátnőjének is. — Á, nem a barátnőm! Csak ismerjük egymást. — Igen? — Ő irodában dolgozik, én fodrász vagyok. — Igen? — Budán egy maszeknál, de most akarok belépni a szövetkezetbe. Azt mondják, ott jobban keres az ember, meg csak nyolc órát kell dolgozni. A maszeknál héttől hétig tartunk nyitva. Tudja, hány fejem van héttől hétig? Márton a nő különös száját nézte, hogyan röpködnek belőle a szavak és közben Tibort leste, aki az asztaluknál egykedvűen himbálta magát a széken, nem küldött semmi segítséget, üzenetül egy kézmozdulatot vagy csak egy fintort is. Mit csináljon most ezzel a a nővel? — Na, mit gondol, hány fejem van? Márton megrázta magát, mint a vízből kifutó kutya. Hány feje? Mit kérdez ez a nő? — Hogy hány feje? — Maga egész idő alatt máshová figyelt! Ne is tagadja, látom. Tiltakozott, ugyan már. figyelt, csak most valahogy ez a zene... olyan hangosan sivít a szakszofon... — Ne üljünk le inkább? — ajánlotta a nő. — Ahogy akarja. De nem fog a barátnője haragudni? — Mondtam már, hogy nem a barátnőm. Átpréselték magukat az imbolygó párok tömegén. — Zsuzsikám, bemutatom neked... izé... — Bíró Márton... — Biró Mártont, nagyon kedves fiú. — Igazán? Láttam, hogy jól táncol. — Ugyan... — hebegte Márton. — De, tényleg, egészen jól táncol. — Parancsol valamit? — lépett Márton mögé egy pincér. A füle mellé, ahogy a rossz szellemet szokták ábrázolni régi metszeteken. Márton előbb sietve nemet ÉJSZAKA AZ O UTCÁBAN intett, de aztán odafordult a nőkhöz: — Kérnek valamit a hölgyek? — Éh innék egy konyakot. — Ha Márta konyakot kért, én is konyakot. Igenis, két kis konyak. S az úrnak? Márton a hátsózsebéhez kapott, mintha szolgálati fegyverét akarná előrántani, pedig csak az jutott eszébe, hogy negyven forintja van, abból kell az egész manővert lebonyolítani, s Tiborral már rendeltek egy-egy feketét. — Köszönöm, már volt odaát egy feketém... — Marad a két konyak!... — süvítette bele a pincér már a szomszédjaik fülébe, s mint az angolna eltűnt az emberek között. Most megint beszélgetni kellene. Nem tudta miről. Időhúzásnak előbb körbekinálta a cigarettát. Maga is kivett egyet. Megtapogatta, megrázta, bal hüvelykujja körméhez pöccintgette, aztán a szájába dugta. Márta, a festetlen szájú fodrásznő égő gyufát tóit eléje. Szippantott, szívott, a dohány meggyulladt. Leszívta az első füstöt, nyelvén dohányszemcsét érzett, lassan kibillentette az alsóajkára, balkeze két ujjával leemelte, gyors kis dörzsölő mozdulatokkal lehempergette a hamutálba, aztán kényelmesen kieresztette az orrán át a füstöt. — Köszönöm. — szólalt meg végre határozottan, s csak ő érezte a térdében, hogy egész belseje egy ingó, hánytorgó hajó. — Zsuzsika, hallom, irodában dolgozik. — kezdte. — Én... — Nem is igazi munka az az iroda! — csapott bele Zsuzsi induló mondatába Márta, — én is csinálnám! Élnek az asztal előtt, imák, egy-két sort, aztán manikűröznek, megint Írnak, aztán kimennek elszívni egyet. — Nahát...! Csak kellene neked bevételezned, majd meglátnád, milyen munka az! Még a főnököm sem ismeri ki magát a könyvekben, olyan munka az enyém! — Tudod mit? Próbáld meg kifésülni egy félhosszú frissdauert! Teremtőm. de nagy melle van ennek a Mártának! Ahogy így előrehajol a vita hevében meglibben a kivágott ruha, alatta az a fényes rózsaszín ruhadarab, aminek a gombjától úgy retteg tánc közben. Ha két ilyen mell közrefogná a fejét, talán meg is fulladna! Jaj! — Szóljon hozzá. Mártonka, szóljon hozzá! Olyan kunszt az iroda? — Én nem tudom, de azt ajánlanám, van egy barátom, ott ül a kályha mellett, hívjuk ide. A nők megfedték, hogy eddig egyedül hagyta a barátját, azonnal .érte küldték, Márta lökött is egy-két aprót rajta, hogy siessen. Átevezett a táncolókon. A zenekar iszonyú gyors számot rikoltozott, minduntalan elsodorták. Úgy érezte magát, mintha ő is táncolna, csak éppen partner nélkül. Vagy talán partnere is lenne. De háttal állna neki, mint ez az iszonyatosan illatozó szőke nő előtte egy vézna, szemüveges férfival, akinek az orrán minden lépésre úgy ugrott a szemüveg, mintha az is táncolná a rokit. — Hű, egész belefáradtam! — huppant le Tibor mellé. — Ülj át hozzánk. — Ha nem jössz értem, akkor is odamentem volna. Figyellek, te bolond, iszonyú ügyetlenül helyezkedsz! Kézbe veszem a dolgot. Csináld mindig, amit én a másik nővel. Le kell rohanni. Lázasan, izgatottan, lélekzetvételnyi szünet nélkül. Mintha egy új Rómeó lennél. Vagy egy új Don Juan. Ez nem jó, máradj a Rómeónál, nagyobb hatást tesz a nőkre. Imádd, te szamár, csókolgasd a kezét, hogy lássa, már fellángolt benned a vágy! Közben vágták maguknak az utat a nők asztalához. — A barátom. Kerek Tibor. — Jaj, de érdekes neve van! Zsuzsi vagyok. — Márta. — Megengedik a hölgyek, hogy ideüljek én is? — Jaj, maga csacsi, hát mi beszéltük rá Mártonkát, hogy hívja ide! Ugye, búsúlt egyedül? — Kezét csókolom, majd megszakadt a szivem! — Édes pofa! Majd megszakadt a szíve, hallod, Márta? Márta negédesen bólintott, majd váratlanul közelebb hajolt Zsuzsihoz, valamit súgott, az ugyancsak bólintott. Felálltak, szedték a táskájukat, s filmről tanult mosolyt eregetve a két férfi felé ellejtettek a helyiség végébe. — Csak tudnám, miért járnak oda mindig párosával... — sóhajtott Márton. — Azon most ne sokat töprengj. Megbeszéljük a haditervet: ha visszajönnek beszélgetünk egy kicsit, te mindenben ennek a festetlenszájúnak... mi a neve? — Márta... — Mártának adj igazat, én meg az enyémnek. Gerjedj be, fokozatosan, ha nem tudod, hogyan kell, figyelj engem. Aztán vidd táncolni. Addig én megfőzöm ezt a Zsuzsikát, elpanaszolom, hogy szerdán kollokválnom kell, sok a tanulnivalóm, megpedzem, hogy ha sikeresen leteszem, találkozhatnánk utána újból, aztán hazakísérem. Te meg akkor ugrásszerű fejlődéssel csapj át hódolatból fehéren izzó szenvedélybe. — Én?! — Te! Van lakásod vagy nincs? Nincs. Akarsz valahol aludni vagy nem. Akarsz. Tudnál a szabad ég alatt aludni? Nem. Hát más megoldás nincs, addig udvarolsz, amíg a nő felhiv magához. — Arra gondoltam, hogy Gergely pápa 15 évig élt a szabad ég alatt... — Hülye. Indits, jönnek, lobogjon benned a vágy! — De Tibor, tudod, hogy nekem még nem volt... velem még nő... — Istenkém, hányszor mondjam már. hogy valamikor el kell kezdeni! Nem szégyeled magad harmadéves létedre? — Csak egy nappal később járna le a Vágóné felmondása...! Holnaptól már beköltözhettem volna a Krúdy utcába. — Volna, volna! Ha a nagyanyád nő lett volna, akkor a nagyapád lett volna! Ah, megérkeztek a hölgyek! Míg távol voltak, úgy éreztük magunkat, mint egy lakatlan sziget kellős közepén. A nők nevettek. Tibor egészen szorosan Zsuzsi mellé húzta a székét, az asztal alatt meglökte Mártont, üljön ő is közelebb. Márton zavartan odarangatta a székét Márta mellé. Aztán Tiborra nézett, s várt. — Drága Zsuzsika, magának olyan a nevetése, mint a gordonka. Puff! Ezt már elsütötte. De gépiesen belefogott a mondat elejébe. — Drága Mártácska, magának olyan a... olyan a... — mi a fenéje olyan ennek a Mártának. — kérdezte magától dühösen, s közben egyre előbbre billent a székén izgalmában, már egész a nő fölé borult. Márta a ruhája kivágásába kapta karkötós kezét. — Maga kis szemtelen! — aztán sietve elengedte a kivágást, a zöld selyem kis tölcsérrel előrebillent, vályút nyitva a gomolygó cigarettafüstnek a tárt női kebelhez. % Tibor valami kézcsók félét engedett el Zsuzsinál. Márton is ráhajolt Márta kezére. — Ugyan, nem szabad...! — sikkantgatta Márta, de közben lelkesen nyomta a férfi szájához a kezét, amelynek ecet-szaga volt, mint a frissen mosott hajnak. Márton félszemével balra lesve udvarolt. — Magának minden jól áll. Bizonyára angyalian szép fehér köpenyben is. — Jaj, olyan ócska köpenyem van, egészen felhasadt már a vállán a varrás, és ha nem vennék alá pulóvert, be lehetne látni. — Sósa vegyen alája pullóvert... — préselte ki magából Márton. — Táncolunk? — Márta az egyik kesztyűjével meglegy intette. Márton átnézett Tiborékra, hogy egyeztessék a menetrendet. Tibor nem is figyelt rá, a széken átnyúlva, deréktájt simogatta Zsuzsit, kezével feljebb kalandozva a blúzon. — Mi most elmegyünk táncolni... — mondta Márton jó hangosan. Tibor most sem figyelt fel, erre nagy robajjal lökdöste a székét, széles mozdulatokkal támogatta ki Mártát, végre Tibor felpillantott. — Táncolni mentek? Majd mi is meglötyögtetjük magunkat egy kicsit. Csak most más dolgunk van. Zsuzsi kacagott egyet, mint a galamb. Márta is, ahogy hozzádűlt, Tibort dicsérte. Isteni egy alak. Mennyit lehet neki nevetni. — És én? Én nem vagyok érdekes magának? — kérdezte Márton, a lámpaláztól suttogva, s a tömeg nyomásától a nő pihés nyakába lehelve. Márta megrázta rövidhajú fejét, s úgy tett, mintha egy mögöttük táncoló pár Márton mellére nyomta volna. Arcával az arcának feszült és a frissen borotvált állába lélegzett. — Maga is... nagyon... érdekes. — Maga is. Mártácska... Táncoltak, azaz már csak helyben lötyögtek. Márta egyre jobban belebújt Mártonba. Márton mint a halálraítélt, aki tudja, már semmi sem mentheti meg a végtől, vadul szorította. — Nem akar valamit inni... Mártácska... Ez olyan időtöltő kérdés volt részéről, hiszen a zsebében egyetlen fillér sem maradt már. amellyel ne a pincérnek tartozott volna. Márta azonban intett, hogy igen. inna még valamit. Valami édeset. Imádja például a csoki flippet. — Csoki flippet... — ismételte elborzadva Márton, s helyére kormányozva a szomjas természetű nőt. Az asztalnál Tibor füléhez hajolt. — Adj kölcsön harmincat. —Megy a doiog?— szűrte a fogai közül a barát. — Már dörgölőzik... — Nesze... — Tibor a kezébe csúsztatta a pénzt. — Ügyesen. A pincér hozta a likőrt. Tibor kezdte a hazamenési kísérletet. Zsuzsi először élénken tiltakozott, majd egyezkedni kezdett: — Jó, menjenek, de még egy félórácskát. Tibor hajthatatlan maradt. Tanulnia kell. Meg aztán a kollégiumban is rossz néven veszik, ha kapuzárás után érkezik valaki. — Maga is kollégista? — csacsogott félig a likórös pohárba Márta. — Nem, én nem! tett egy úszómozdulatot Márton. — Fizetnék! — pöckölte meg a poharát Tibor, jött is a főúr, rendezték a számlát, búcsúzkodtak a nők, aztán a két férfi is kezet szorított, Zsuzsi és Tibor megindultak az asztalok hézagában. — Te...! — nyúlt Márton a barátja után, — izé... Adhatnál még egy húszast, ha volna... Tibor hátra se nézett, úgy nyomott vissza egy marék aprót, meg egy tizest. Márton zsebregyűrte és folytatta az ostromot. Érezte, most itt a pillanat, most valami egészen rendkivülit is tudna mondani, amellyel nincs az a hideg nő. akit fel ne tüzelne. Olyan volt ez. mint az alkotói révület. Beledéit a rúzsosszélü poharakba s ahogy a hősszerelmes az operettekben, megmarkolta a zakója hajtókáját. — Csodálatos szeme van. Mártácska! A nő laposakat pillogott. — A szája, a száját kőbe tudnám faragni! A nő, mint az újévi malac, visított egy .aprót. Csak ne lenne ilyen földöntúlian ronda az ínye, ha nevet...! —- Kőbefaragni?! Csókolni! Félóráig. A nő felsőtestével kígyózó mozdulatot tett, s távolról tán azt is hihették volna, öklendezik. Csak lelkesedett. — Ha én egyszer átkarolhatnám a csípőit!... A nő nem sokat teketóriázott, súlyos mellével elborította Mártont, ráhullámzott, egyetkettőt rengett felette, mint a szárazon csapkodó cethal. aztán belecsókolt a fülébe. Brrr! Illik ilyenkor zsebkendőt húzni...? A nő félreértette a csendet. — Te! — lehelte a cethal, — Én is ugyanígy vagyok veled! Most! Most kell kirukkolni! Csak ne lenne ilyen iszonyatosan ecetszaga! — Márta, te démon... — őrjítő, hogy mekkora melle van! — Márta, én megőrülök, ha ma éjjel nem lehetek Veled! — Én is! vacogta Márta és belebujt az ingébe. — Én méginkább megőrülök! — Márta, én elolvadnék a boldogságtól, ha ma este a te ágyadban feküdhetnék! — Minden reggel megcsókolnám a helyedet, ahol ma éjjel feküdtél! — Márta, felmegyek hozzád! A cethal megrázkódott, mint a mesékben a varangyosbékák, hogy világszép királylányokká váljanak. De ez a cethal csak merev lett, megdöglött. — Nem lehet. Márton eleresztette a nőt, kapkodva lazított a nyakkendőjén, most ó vergődött. — De... az istenért... miért nem lehet!? — Drágám... — fogta kétkézre Márton fejét Márta, s úgy meghatódott a férfi szerelemnek vett ijedelmétől és a felhajtott szesztől, hogy nedves cseppeket préselt ki a szeme sarkába. — Nem lehet, mert Bekéné azonnal felmondana. — jelentette ki könnyeken keresztül bámulatos realitással. — Felmond, és hol találok én százhatvanért bútorozott szobát konyha-használattal. — Konyha-használatod is van? — nyögte a magábaroskadt férfiú. — Most mondd, hát ezért tűrök el neki mindent! Pedig esküszöm. hogy sehol ilyen alias dög nincs, mint Bekéné! Márton csak lihegett. — És lop! Észrevettem, hogy lop. különösen a porcukrot lopja! Bestia! Márta mély lélekzetet vett. kifújta a bennerekedlet. felhajtotta a maradék csokoládé flippet. s ettől mintha ui erőre kapott volna, hátba verte Mártont, úgy jelentette ki. — De ne félj! Én becsületes nő vagyok! Nem hagylak így. mint a kutyát, szenvedni! En... — kihúzta magát, félrerántotta az amúgy is félrecsúszott kivágást. — felmegyek hozzad. — Azt nem lehet... mert én is... én is... albérletben lakom! — Gondoltam — intett a nő fölényesen. — de egy férfinél nem veszik olyan nagy bűnnek, ha vendége van. Csak a nőre mászik rá rögtön a házmester, a szomszédok, mindenki. Ez az egyenlőség... — fejezte be lebiggyedt szájjal és ebben a pillanatban Márton igazán puhatestűnek nézte, házából kiöntött csigának. Érezte, ha most hozzáérne, a kezével ehhez a szájhoz, nyálkás és hideg lenne. Szánkázott a hátán a hideg. Jaj, biztos ilyen az egész teste! De nyelt egyet és Folytatás a következő oldalon...
