Menora Egyenlőség, 1978. január-június (17. évfolyam, 689-713. szám)
1978-04-08 / 702. szám
oS9o3 MEN □ KB /ir. August J .Kolnaf P.O.Box 1o 3 4 j5e* Brunswick, y.S.A. Mew Jersey Second clot* Mil registration No. 1371. AZ ÉSZAKAMERIKAI MAGYAR ZSIDÓSÁG LAPJA RUBIN FERENC: E KÜLÖNBEKÉ? (Szádát esernyője) Muitheti számunkban lapunk szerkesztője, Egri György irt analizist a közelkeleti helyzet alakulásáról, Begin miniszterelnök washingtoni útja után. A lap történetében talán először, bizonyos kritikai hangot Ütött meg az izráeli kormány iránt. Egyik kitűnő ismerője a közelkeleti problémának, munkatársunk, Rubin Ferenc másként látja a dolgokat, s ezért ő is kifejti véleményét. Békés politikai vitákban nem a ’’győzelem” a fontos, hanem, hogy az olvasóközönség minden álláspontot megismerjen, s azokból utólag önmaga alakítsa ki véleményét. Ezért szívesen adunk helyt ellentétes felfogású Írásoknak. Az amerikai és kanadai sajtó ismét bakot lőtt. Nem igaz. hogy Wej zmanj hadügyminiszter kairói látogatása eredmánytelen volt. Az egyiptomi megbeszéléseket mindössze egy napra tervezték. Ezzel szemben az izraeli delegáció két napot töltött Egyiptomban. Miért? Nyilván azért, hogy az új izraeli javaslatokat közelebbről tanulmányozhassák. Weizman nem ment volna Egyiptomba, ha nem lett volna valami jelentős javaslata. Természetesen Carter (illetőleg Brezinski) merev, Izrael-ellenes álláspontja megnehezítette az izraeli delegáció helyzetét, mivel Szadat úgy látta, hogy végre sikerült meggyőznie az amerikai elnököt, s az most erős nyomást gyakorol Izraelre. De vajon hajlandó-e Szadat különblékére? A felelet erre határozottan pozitív. Csupán egy ernyőhöz ragaszkodik, mely a különbéke aláírása után várható arab vihart némileg elhárítja. Ez az ernyő nem más, mint egy elvi kijelentés Izrael részéről, hogy eljön majd az idő. amikor a nyugati part lakossága önrendelkezési jogot kaphat és amikor Izrael, a már agyoncsépelt 242-es rendelkezés értelmében, hajlandó lesz visszavonulni a hat-napos háborúban birtokba vett területek nagyobb részéről. Egy ilyen elvi kijelentés hiányában Szadat. Egyiptom pénzügyi és politikai érdekeinek, valamint a saját bőrének kockáztatása nélkül nem írhat alá különbékét Izraellel. Szadatot — egy ilyen elvi nyilatkozat után — nem érdekelné többé, hogy az izraeli csapatok még hosszú évekig maradnak a nyugati parton, avagy, hegy Izrael csupán olyan feltétellel engedné at a területeket Jordánnak, hogy a legkisebb veszély esetén az izraeli csapatok újból elfoglalnák helyüket a Jordán folyó nyugati partjain. Szadat azt sem bánná, hogy ezután az u.n. "önrendelkezési jog" még felhígított kiadásban is valahol messze az Óperenciás tengerek mélyén nyugodnék. Sőt. ellenkezőleg. Az egyiptomi elnök lenne a világ legboldogtalanabb embere, ha Izrael holnap beleegyezne, hogy az u.n. palesztin lakosság önrendelkezési jogot kapjon, avagy az amerikai elnök javaslatának megfelelően általános szavazást rendelnének el a nyugati part lakossága körében, hogy eldöntsék, milyen kormányzat vezetése alatt kívánnak élni. Ma a PLO ügynökeinek terror fenyegetései mellett kétség sem férhetne ahhoz, hogy Arafaték gyilkos bandája kerülne uralomra. A települések kérdése pedig egy diplomáciai nyelven megszerkesztett felhigitott elvi szuverenitással megoldható lenne. Az egyiptomi kormánynak az arab közvéleménytől és főleg Szaudi Arábiától való félelmét élénken illusztrálta az a titokzatosság, amellyel Weizman látogatását körülvette. A kormány szószólója fontosnak tartotta kihangsúlyozni, hogy a megbeszélések semmi esetre sem jelentik a megszakadt tárgyalások folytatását. Szadat nem voly tisztában útja következményeivel Ha némi fényt akarunk vetni az egyiptomi kormány gondolatmenetére, úgy vissza kell térnünk Szadat történelmi látogatására a Kneszetben. Vajon tisztában volt-e az egyiptomi elnök útja következményeivel? Avagy átbeszélte-e azt előzőleg szövetségeseivel? Az események arra utalnak, hogy Szadat útja főleg egy fellobbanó impulzus következménye volt, mellyel meg akarta törni az amerikai-szovjet törekvést egy abortiv genfi konferencia összehívására, mely csak súlyosbította volna a veszélyes poiitikai légkört. Szadat merev álláspontja, a Kneszetben tartott beszéde óta, semmit sem változott. Látogatásának legnagyobb jelentősége Izrael államának elismerése volt. Az út előtt minden egyiptomi kormány vita tárgyává tette Izraelnek az élethez való törvényes jogát. Szadat ezt két állam közötti konfliktussá változtatta. Minthogy a radikális arab államok Izrael elismerését legfőbb ütőkártyájuknak tartották, úgy vélik, hogy Szadat ezt kivette kezükből. Ezt Szadat nem látta előre. A látogatásnak csak másodrendű célja volt az, hogy amerika arabszimpatizánsainak bemutassa, hogy Izrael még egy ilyen kockázatos út után sem enged merev álláspontjából, s hogy célja nem a biztonság, hanem területek megtartása. Szadat természetesen jól tudta, hogy Izrael nem adhat önrendelkezési jogot a nyugati part arabjainak. Remélte azonban, hogy egy elvi kijelentést kiszoríthat az izraeli kormányból, mellyel majd beigazolhatja útja jogosságát a többi arab kormány előtt. Ma sem vitatható, hogy látogatásának főcélja egy különbéke volt, mely nagyban enyhítené országa tarthatatlan gazdasági helyzetét. Tárgyilagosan el kell ismernünk, hogy Szadat útja amerika szimpátiájának megszerzése szempontjából eredményes volt. Anélkül sohasem remélhette volna az USA parlamentjének beleegyezését támadó fegyverek szállítását illetően. Ha Egyiptom csatlakozott volna a USA — Szovjet közös nyilatkozathoz,,1 úgy ma kötve volna egy Sziria-Palesztin csoporthoz, melynek politikáját Moszkva diktálja. Egyben azonban tévedett. Ó ugyanis azt várta, hogy az Egyesült Államok Izraelt kényszeríteni fogja, hogy válasszon teljes elszigetelödös és egy Szadat diktálta béke között. E feltételezése erős naivitást árult el. Az USA ugyanis realizálta, hogy egy amerikai fegyverektől elszigetelt és csak egy-két hónapi fegyveres felkészültséggel rendelkező Izrael önvédelmi érdekből kényszerülne egy megelőző háborút indítani ellenségeivel szemben. Szadat jelenlegi törekvése tehát a feltételek megteremtése egy különbéke aláírására, vagyis egy olyan minimális nyilatkozat Izrael részéről, mely Jordán és Szaudi Arábia számára elfogadható és lehetővé teszi a további tárgyalásokat. A különbéke kockázatai Egyiptom, bármennyire is óhajtana egy különbékét, tisztában van annak kockázataival. Bár vitathatatlan, hogy egy különbéke tartósabbnak látszik egy általános békénél, mégis, a mai körülmények között az nehézségekbe ütközik. Egyiptom úgy látja, hogy magára haragítaná nem csupán a radikális, szovjetszárnyhoz tartozó ellenlábasait, hanem barátait is. Még jobban kiélezné a palesztin problémát, az arabság elveszítené "olajfegyvere" hatásosságát és a már eddig is erős szovjet befolyást csak növelné. Általános béke viszont addig nem lesz lehetséges, amig az arabok nem tesznek le az ”arabizmus‘'-ról, mely egy harminc éves soviniszta mentalitást plántált az arab lélekbe, s nem lesznek hajlandók konvencionális alapokon folytatni béketárgyalásokat. Ezen felül, egy általános béke főfeltétele az arab egység lenne, mely ma elképzelhetetlen. Mi úgy látjuk, hogy Weizman látogatása előmozdította a béke ügyét. Hozzájárult a személyes kapcsolatok melegen tartásával és plauzibilissé tette az egyiptomi kormány előtt, hogy személyes tárgyalások kapcsán Izrael olyan javaslatokat tehet, melyek eloszlathatják Egyiptom aggályait. Az amerikai béketerv E cselt igyekszik szolgálni az amerikai terv, mely azonban mai formájában Izrael részére elfogadhatatlan. E terv értelmében a nyugati part arabjai egy "korlátolt” szavazás keretében döntenének hovatartozásuk felől. Ezt egy öt éves időszak követné, mely idő alatt Izrael nagyrészben — de nem teljes egészében — kivonná csapatait. Az arabok három megoldás között választhatnának: szövetség Jordániával, vagy Izraellel, vagy a jelenlegi status-quo folytatása. (Autonómia izraeli ellenőrzés mellett). Szaudi Arabia és Egyiptom garantálná, hogy a nyugati partból sohasem lenne független palesztin ország. Teljes visszavonulás az 1 967-es határok mögé, határkiigazításokkal. Az arab szavazás — a PLO — terrorjára való tekintettel — nem lehet reális. A "kisebb határkiigazítások" viszont nem egyenlőek a^biztos határokkal. Csodálatos, hogy miközben Carter politikai megoldásról beszél, 60 leggyorsabb gépet ajánl fel Szaudi Arábiának, s további gépeket Egyiptomnak. Ez inkább háborús, mint békés megoldásnak látszik. Még jól emlékszünk Kissinger ígéretére, hogy a Gidi és Mitla hágók Egyiptomnak történő átengedése fejében Izrael 50 F-15 gépet kap. Ezt Carter nemcsak hogy lenyeste a felére, hanem Izrael ellenségeit a gépeknek több, mint kétszeresével látja el. Ford csupán azt Ígérte Szaudi Arábiának, hogy az elavult angol bombázókat modernebb gépekkel cseréli fel. Szó sem volt arról, hogy ezek a világ leggyorsabb és legmodernebb gépei lesznek. Hogyan bízhat Izrael abban, hogy a vele kötött megállapodást Szadat követője betartja majd, mikor az Egyesült Államok elnöke nem tartja be az előző elnökkel kötött egyezményt? Izráel és a galut Mindezek tükrében nagyon szomorú, hogy a galut nem sorakozik fel egységesen az izraeli lakosság többsége által megválasztott kormány mögött. Megdöbbentő, hogy még Javíts szenátor is kritizálja Izrael miniszterelnökét. Az izraeli ellenzéknek minden joga megvan arra, hogy kritizálja kormányát, hiszen egyenlőképen osztozik a kockázatban. A galut azonban nem kockáztatja életét, s így nem képes felismerni, hogy minden visszaadott centiméter gyengíti Izrael biztonságát. Nekünk tehát csak egy kötelességünk lehet. Szoros egységben felzárkózni Izrael kormánya mögött. Be kell látnunk, hogy Begin és kormánya jobban látja az ottani helyzetet, mint mi látjuk. Beginnek a teljes izraeli kormány bizalmat szavazott amerikai útja után. Mögötte áll Izrael lakosságának 70 százaléka. Bízzunk tehát Izrael demokratikusan megválasztott kormányában és annak döntéseiben és ne akarjunk náluk bölcsebbek lenni. Nem lenne ildomos, ha a szerkesztő, kihasználva potenciális előnyét, vitába szállna Rubin Ferenc megállapitásaival. Ezért csupán egyetlen hírközlő megjegyzésre szorítkozunk, ami nélkül viszont a hét eseményeinek közlése nem lenne teljes. Tel-Avlvban 3000, a legutóbbi háborúban résztvett katonatiszt egy ’’Békét azonnal” mozgalmat szervezett, melynek kezdeményezésére a hét közepén 45 000 ember tüntetett a kormány merevsége ellen. Ez egyenértékű azzal, mintha Kanadában félmillió, az Egyesült Államokban ötmillió ember vonulna fel Ottawába, illetve Washingtonba. Ezeket a tüntetőket semmiképpen sem* ; lehet sem baloldali szimpatizánsoknak, sem defetistáknak minősíteni. Meqkönnyebbülés... Ezzel a szóval lehetne leginkább jellemezni azt a visszhangot, amelyet a francia parlamenti választások a világ demokratikus felében kiváltottak. A kormányon lévő pártok, illetve támogatóik 291 mandátumot szereztek, míg a baloldal csupán 200 mandátumot kapott a döntő, második fordulóban. Az eredmény — a jobboldal nagyméretű győzelme — azonban inkább csak azok számára meglepetés, akik nem számoltak egy lélektani tényezővel. Azzal, hogy a francia kispolgárok, sőt munkások többsége főként a szájával radikális, de a szivében „petit bourgeois” marad. Ez a tény mindig megmutatkozik, amikor az ország valódi politikai vízválasztóhoz érkezik, mint ezúttal is. A választások nagy győztese a Giscard elnök politikáját támogató pártszövetség. A gaulleisták valamit vesztettek korábbi erejükből. Az igazi nagy vesztese a Szocialista Párt, amely elsősorban a kommunistákkal való választási összefogása miatt szorult a harmadik helyre. A baloldal népfrontos összefogása ott bukott meg. amikor a kommunisták a közös frontban vezetőszerepet igényeltek, holott jóval gyengébbek, mint a szocialisták. A Kommunista Párt akart lenni az egyedüli dudás a baloldali csárdában és már a választási hadjáratot is főként arra használta fel. hogy a szocialistákat támadja. A szocialisták tévedtek, amikor úgy vélték, hogy a kommunisták elfogadják az őket erejük alapján megillető második helyet a baloldalon. A választópolgárok nagy tömegei bebizonyították, hogy szivük mélyén nem bíznak a kommunistákban. A jobboldal győzelme tehát nem a gaulleisták, giscardisták győzelme volt igazán. Rájuk szavazott mindenki, aki — alighanem joggal — félt a kommunista politikai mumustól. A világ demokratikus felében a megkönnyebbülés elsősorban külpolitikai okokkal függ össze. Általános volt a vélemény, hogy baloldali győzelem esetén annak következményeit a Közös Piac és a NATO egyaránt megsínylette volna. A franciák igen fontos szerepet játszanak a Közös Piacban és számolnak velük a nyugati védelemben is. mégha hivatalosan nem is tagjai a NATOnak. Nagy aggodalmat keltett az a lehetőség, hogy baloldali győzelem esetén az új párizsi kormányban kommunisták is helyet foglaltak volna. Egy ilyen fejlemény az egész nyugati kül- és védelmi politikát, együttműködést teljesen új helyzet elé állította volna. Arról nem is beszélve.- hogy milyen hatása lett volna pl. az olasz helyzet alakulására. Ilyenformán nem meglepő, hogy a hatalmon lévő baloldali kormányok Londonban. Bonnban és másutt, megelégedéssel nyugtázták az eredményt. Ezekben a fővarosokban nem is igen leplezik rosszalásukat azért, mert a francia szocialisták belementek a kihatásaiban rendkívül kockázatos népfrontpolitikába, a kommunistákkal való választási együttműködésbe. A francia szocialistáknak nem a kommunisták felé kell tájékozódtok, ha politikai partnereket keresnek, — mutatnak rá ezek a körök. A jobboldali győzelem azonban nem jelenti azt, hogy a francia választók elutasították a baloldal által szorgalmazott reformokat és hogy az új gaulleista-giscardista kormány most pihenhet babérain. Közismert, hogy Franciaország nehéz gazdasági helyzetben van és az állapotok javítása érdekében gyökeres reformokra van szükség. Giscard elnök már 74-ben. megválasztásakor. megígérte ezeket a reformot at. de adós maradt velük. Állítólag azért, mert reformterveit a gaulleisták megakadályozták. Giscard hívei most megerősödtek, a gaulleisták meggyengültek, tehát itt az alkalom a szükséges reformok meghozatalára. / baloldali összefogás, illetve a kommunisták kormányba jutásának veszélye elhárult, legalábbis egy időre. A baloldal pártjai most egymást okolják a vereségért, ami önmagában is bizonyitja, menn/ire hajánál fogva előrángatott egységről volt szí. A szocialistáknak a közép felé kell tájékozódtok és hátat kell fordítaniok a kommunistáknak — tanulva a mostani választásokból. A világközvélemény fellélegezhet. Az a szabad világ, amely már nagyon belefáradt abba, hogy a franciák rapszódikus politikai játékai miatt négyévenként attól rettegjen: Gallia politikailag éretlen fiai a maguk jószántából, parlamentáris úton segítik hatalomba a kommunizmust, amelytől joggal retteg a világ józanabb része. Most vész el Afrika Megszoktuk már az amerikai külpolitikával kapcsolatosan, hogy amit lehet, azt mindig fordítva csinálja, mint ahogy kellene. Úgy vagyunk velük, mint a futball-drukker, aki kedvenc csapata mérkőzésére hétről-hétre kijár bosszankodni, de bármennyire is tisztában van vele, hogy kedvelt klubja ki fog esni az első osztályból, — mégis csak neki drukkol. Mi is Amerikának drukkolunk — sajnos, hiába. Most éppen Afrika kiárúsitása van soron, Carternak már csak ez maradt. Elődei már elvesztették Ázsiát, Kelet-Európát. De alighanem ez a mostani a leg ez a mostani a legindokolatlanabb s a legfeleslegesebb vereség. Kennedy még blokádot rendelt el Kuba ellen, amikor a titkosszolgálat jelezte, hogy a Szovjetunió atom rakétaállásokat helyez ott el. Igaz, az utána következő alkudozásokban az oroszok alaposan átrázták a fiatal elnököt, de benne legalább megvolt a szándék, hogy megvédje az Egyesült Államok érdekeit Azóta sok víz folyt le a Potomac-folyón. Ezekben a hetekben a szovjet Ezekben a hetekben a washingtoni adminisztrációnak két eshetősége is volt, hogy megállítsa a szovjet előrenyomulást Afrikában és mindkettőt kihasználatlanul hagyta. Nem ügyetlenségből, hanem gyávaságból. Az Ethiopia és Szomália között folyó háború már végétért. A Szovjetunió és természetesen Kuba árasztotta a fegyvereket, aminek eredményeként Addisz Abeba ma elsővonalbeli szovjet vazallussá vált. Szomália viszont, amely másfél évvel ezelőtt szembefordult Moszkvával és kiutasította a szovjet tanácsadókat, a Nyugattól semmiféle segítséget nem kapott. Lehet-e csodálni, hogy a vereség után a szomáli politikusok most igyekeznek visszasomfordálni a szovjet táborba? Amerika győzhetett volna. A Szovjetunió döntetlent ajánlott, de Wasgington ragaszkodott a vereséghez. Hasonló a helyzet Rhodéziában is. Smith miniszterelnök megegyezett az országon belül lévő fekete többség mérsékelt vezetőivel. Már be is vonta őket a hatalomba és decemberre teljesülne a feketék régi kívánsága, az egyenlő jogú választás. Egy ilyen ország (Zimbabbve lenne a neve) a demokráciákkal szimpatizálna. Általános a vélemény, hogy ez a paktum előbb-utóbb maga mögé tudná állítani az ország fekete többségét. MEGHÍVÓ A Hadassa Leah Chaptere ezúton hívja meg tagjait, barátait Toronto egész magyar zsidóságát és minden érdeklődőt IZRAEL 30. FŰGGETLENSEGI NAPJA tiszteletére rendezendő Műsoros táncos vacsorára Az Izrael nap április 8.-án szombaton este lesz a Temple Sinai dísztermében (210 Wilson Ave.) Belépőjegy vacsorával együtt $18.00 Meghívó igénylés és helyfoglalás Rodán Rózsinál 445-8059 Gold Magdánál 445-0683 Washington azonban nem ismeri el a Salisbury megegyezést. Ragaszkodik ahhoz, hogy a paktumban benne legyenek a Szovjet-támogatta és az ország határain kívül élő terroristák is. Hogy miért? Mert kérem, tetszik tudni, ha én nem erőltetem rá Moszkvára, hogy fogadja el tőlem az ajándékot, akkor ő odaküldi az öccsét — a Kubát — és az elveszi tőlem. A kubaiak ugyanis nagyon rossz fiúk, tehát őket nagyon kell szeretni, hogy nehogy megharagudjanak. A rejtvény megfejtői jogosan pályázhatnak vezető beosztásra a State Departmentban.
