Menora Egyenlőség, 1977. július-december (16. évfolyam, 664-688. szám)
1977-08-20 / 670. szám
EGRI GYÖRGY: Samu fia és a társadalom — Miről írod e heti vezércikkedet? — kérdezte barátom, s mikor megválaszoltam a kérdést, elkomorult az arca. — Nem jó téma ez a1 Dávid Berkowitz, — mondotta. Hát persze, hogy nem jó téma. Sajnos azonban, az újságíró nem engedheti meg magá-1 nak a témaválasztás luxusát. A vezércikknek arról kell szólnia, ami azon a héten a legnagyobb érdeklődést keltette a világban, s az eseményeket nem úgy kell ábrázolnia, ahogy ő látni szeretné, hanem lehetőleg úgy, ahogy azok tényleg vannak. A newyorki rendőrség szívós nyomozással és némi szerencsével, lakat alá tette az utolsó év legfélelmetesebb tömeggyilkosát, Són of Sam-et — a “Samufir. És bizony, semmi büszkélkednivalónk nincs azzal, hogy kiderült: a gyilkos “hozzánk” tartozik. Vagyis zsidó. Ezzel a ténnyel különösen e sorok írójának kell szembenéznie, aki néhány hónappal ezelőtt kardot és tollat ragadva hadakozott egy versidézet ellen, mely szerint: “Ha gyilkos is, magyar.” A kérdés föltevése így hangzik: Érzünk-e bármilyen kötöttséget Dávid Berkowitzhoz? Hajlandók vagyunk-e bármilyen enyhítő szempontra hivatkozni vallási hovátartozásával kapcsolatban? A válasz: határozott nem. Dávid Berkowitzot még akkor sem fogadnánk be magunk közé, ha született Berkowitz lenne, sőt ez esetben szinte szégyenkezve hivatkozunk arra, hogy ez a lelki- és elmebeteg szörnyeteg tulajdonképpen Richard Dávid Falco-nak született és zsidó szülei csupán 17 hónapos korában fogadták örökbe. Ez a hivatkozás azért lényegtelen, mert származás, faj sokkal kevésbé befolyásolja egy egyén életét, mint ahogy azt sokan hinni szeretnék. A nevelés, a környezet sokkal döntőbb tényező, és ebből a szempontból “Samu fia” hozzánk tartozik. Ez nem jelenti azt, hogy különösebb szégyenkezésre lenne okunk. Dávid Ben Gurion; híres mondása idézhető itt: “Hála istennek, már nekünk is vannak bűnözőink; most már tényleg nép vagyunk”. Nem, szégyenkezésre nincsen okunk, de nincs okunk arra Sem, hogy Dávid Berkowitznak felmentést adjunk. Pedig itt igazán lehetne bőséges magyarázatot találni. A pszichológiai vizsgálatok most folynak, hogy megállapítsák: felelősnek minősíthető-e Dávid Berkowitz tetteiért — hat ember; meggyilkolásáért, másik íjétnek súlyos megsebesítéséért, — de azt nyugodtan leszögezhetjük, hogy ez a fiatalember nem normális. Méghabeszámftha*tónak minősítik, akkor sem. Ép elmével nem lehet távolból lövöldözni idegen emberekre, akikkel szemben semmiféle gyűlölséget nem táplálunk. Ez alól a szabály alól csak a mindenkori ésminden-Mit lehet egyáltalán tenni az elmebeteg gyilkossal Dávid Berkowitz-al? Az természetes, hogy a társadalomból ki kell vonni akár mint elmebeteget, akár mint veszedelmes kegyetlen gyilkost. S ha alaposan elgondolkodunk a kérdésen, megint csak odajutunk, hogy e sorok írója — ki vaholi katona a kivétel, aki ugyancsak távolról gyilkol olyanokat, akiket nem gyűlöl; ebben az esetben viszont az “őrültséget” a hadvezetés vagy az államrezón teszi kötelezővé számára. Tehát őrült az, aki a társadalom elleni háborút egymaga és erőszakosan vívja meg. Persze, társadalomellenes háborút Önmagában vagy önmagán kívül mindenki vív. S aki e háborút a társadalmi önvédelmi törvények körén kívüli eszközökkel vívja, az szükségképpen és nagyon helyesen, szembetalálja magát a megfelelő büntetéssel. Ez így helyes, de nem jelenti azt, hogy maga a társadalom bflntelen.-laha harcos ellenzője volt a halálbüntetésnek — most sajnálja, hogy az Egyesült Államokban halálbüntetés nincs, vagy ha elméletben van is, annak gyakorlati végrehajtására soha nem kerül sor. Ha ugyanis Berkowitz beszámítható, akkor olyan alávaló gonoszsággal állunk szemben. ami ellen a maximális büntetés alkalmazása lenne indokolt. Magam is elszoruló együttérzéssel néztem a televízióban a gyükos idős apját, Náthán Berkowitz-ot, aki, mint mondotta, mást sem tud tenni, mint sírni. Iránta érzett részvétemet azonban két szempont homályosítja el. Csak kisebb mértékben az, hogy rajta kívül hat másik ártatlan fiatal ember szülője is sír. Mert való igazT, hogy Dávid Berkowitz életének elvétele nem fogja elapasztani a többi gyászoló szülő könnyét. A súlyosabb érvem az, hogy Náthán Berkowitz kevesebbet könnyezne, ha fiát kivégeznék, mint ha egész életében börtönben, vagy elmegyógyintézetben tudja. Ami pedig magát a vádlottat illeti, valószínűleg neki is könnyebb lenne egy fájdalommentes, könyörületes halál, mint tovább élni. A társadalom szempontjából mindenképpen ez volna az egyszerűbb megoldás. Megítélésem szerint, ugyanis ez nemcsak a társadalom jogos bosszúja lenne, hanem tipikus esete annak a “könyörületből elkövetett emberölésnek”, amelyről manapság már amúgy is élénk vita iolylk. Dávid Berkowitz elmebaja ugyanis minden valószínűség szerint gyógyíthatatlan. Szabadlábra helyezni sohasem lehet; ha él, nyűgként él a társadalom nyakán és nyűgként él önmagának. Dávid Berkowitz: selejt. Gyártási hiba. Az iparosodás kezdetén a selejtet megpróbálták megjavítani. Ma már ezt nem teszik, mert a termelés olyan bőséges, hogy a javítás nem kifizetődő. Ember-termelésünk is sokkal bőségesebb, mint kívánatos lenne. A világban szerte, minden szociális próbálkozás ellenére, százezer- sőt milliószámra halnak éhen, pusztulnak el nyomor-szülte betegségekben — különben egészséges — emberek. Amíg ezt a kérdést nem tudjuk megoldani, nem látom sok értelmét a selejt-produktumú emberek tárolásának. Különben is, Dávid Berkowitz alighanem örülne egy halálos ítéletnek, ha ez élete rövid ideje alatt felé irányítaná embertársai figyelmét. Mikor indokolt a halálbüntetés ? KÖZELEDNEK NAGY ÜNNEPEINK KÜLDJE ÚJÉVI JÓKÍVÁNSÁGAIT A MENORH útján Ne kockáztassa, hogy egyes levelei elvesznek a postán, ne vesztegesse idejét címzéssel, vásárlással. EGYETLEN TELEFONNAL MEGOLDJA A PROBLÉMÁT Adja fel újévi üdvözletét telefonon a központi, vagy valamelyik helyi szeikesztöségűnkben S itt egy lényeges ponthoz jutunk el, mely némileg megadja a gyilkosság motívumának rugóit is . Berkowitzot egy szerencsés véletlen következtében, egy parkolási kihágás kapcsán tartóztatták le. Ha az éber közlekedési rendőrök nem fedezik fel, hogy autója szabálytalan helyen áll, a gyilkos kilétére talán sohasem jönnek rá. Munkanélküli postatisztviselőnek mondják, aki senkivel nem tartott szoros kapcsolatot s így életére senki sem figyelt. Ezért nem tudott és nem gyanakodott senki arra, hogy ő a bűnös. Berkowitz teljesen magának élt, s mert hiányzott neki valamilyen kapcsolat embertársaival, ezt a módot találta meg a társas életben való aktív részvételre. Társadalmunk tehát annyiban felelős a történtekért, hogy az emberek úgy élnek egymás mellett, hogy egymással szinte semmi közösségük nincs. Nemrégiben Franciaországiban történt egy érdekes eset. 'Egy 70 éven felüli nyugdíjas két és fél évvel ezelőtt, televíziója előtt ülve, szívroham következtében meghalt. Hiánya nem tűnt fel senkinek. Testvérei, unokatestvérei élnek, de ezek sem keresték. Nyugdfjcsekkjét a postás havonta bedobta a postaládába. Hogy a csekket nem váltják ki, nem tűnt fel a hatóságoknak. A holttestet két és fél év után, a televízió előtt ülve, felbomlott állapotban találták meg, s talán még most is ott ülne, ha az elektromos vállalata sorozatos nemfizetés miatt nem akarta volna kikapcsolni a villanyt. Eljutottunk oda, hogy vannak emberéletek, amelyek kizárólag csak a közszolgáltató vállalatok részére léteznek s azoknak is csak " adóskörmájában. A pszichológusok jól ismerik ezt a jelenséget; úgy hívják: társadalmi elidegenülés. Dávid Berkowitz ilyen társadalmi elidegenülési eset. Aki figyelte a televízión lelartóztatását, láthatta arcán a szinte önkívületi boldog mosolyt, mikor megbilincselve ült a rendőrautóban s a kamera-lámpák rászegeződ - tek. Végre valaki foglalkozott vele. A szomorú gyilkosság-sorozatból különös tanulság nincs. Mindig voltak és mindig lesznek és mindig vannak pszichopaták. Abból, hogy a gyilkost csak véletlenül lehetett elfogni, van egy nagyon fontos tanulság. Mégpedig: az elidegenedés következtében gyilkossá vált egyed mindenképpen megérett a halálra: a tömeges elidegenedést előidéző társadalom ugyancsak halálos beteg, és hacsak sürgősen meg nem találják a lehetőségét annak, hogy az emberek embermódon éljenek egymás mellett és egymással, úgy maga is ipusztulásra van ítélve. PÖTYÖGTETNEK Aki hétről-hétre akarja követni a Közelkelet diplomáciája alakulását, az olyan feladatot vállal magára, mint a sport-tudósító, aki tenisz-meccset közvetített rádión a televízió feltalálása előtt. Izgalmas szavakkal ecseteli, miként pattog a labda, milyen ütésváltások történnek, milyen hajszálnyira pattant a labda a vonal mellé, holott a valóság ennél sokkal egyszerűbb. A labdát ütik egyik oldalról a másikra, hol itt, hol ott, aztán megint itt és megint ott, megint itt és megint ott. Néha egyik fél mellé üt s aztán újból kezdik élőiről. | Hát ez történt most is. Vance külügyminiszternek Kairóban azt mondták, hogy hajlandók tárgyalni, aztán ezt mondták neki Tel Avivban is, aztán Damaszkuszban azt mondták, hogy nem hajlandók, erre azt mond| ták Jeruzsálemben is, aztán az amerikai külügyminiszter azt mondotta, hogy a zsidók | merevek. Erre Begin azt válaszolta, hogy az .arabok merevek és most megint pattog ideoda a labda, mialatt nem történik semmi. Azaz, hogy a részletek önmagukban érdekesek. De előrehaladás nincs, viszont az előrehaladás hiánya önmagában még nem rejteget semmi veszélyt. Azt persze nehéz megérteni Vance kül; ügyminiszter nyilatkozatában, hogy miért az izráeliek merevek, amikor ők feltétel nélkül el akarnak menni tárgyalni Genfbe és akarnak tárgyalni a külügyminiszterekkel ;New Yorkban. Miért nem az arabokat mi-KÖZEL-KELETEN nősítik merevebbeknek, akik csak akkor hajlandók leülni tárgyalni, ha Izráel a tárgyalások előtt már megteszi azokat az engedményeket, amikről a tárgyaláson szó lesz. A válasz erre is megvan. Az arabokat azért nem szabad merevnek mondani, mert ők túlságosan merevek és ha ennek a merevségnek az emlegetésével megbántják őket, akkor merevebbek lesznek. Az izráelieket érdemesebb merevnek minősíteni, mert ők az arabokhoz képest rugalmasok. Tehát nem bántódnak meg. Meg ugyan nem bántódnak, de azért időnként alaposan visszacsípnek, sőt legbiztosabb támogatójuknak, az Egyesült Államoknak időnként a tyúkszemére taposnak. Egy ilyen lábralépés volt a múlt heti Begin-nyilatkozat, amelyben az izráeli miniszterelnök egy féltve őrzött titkot kotyogott el, miszerint az izráeliek két év óta aktívan támogatják Libanonban a maronita keresztényeket, ezzel mentve meg őket a teljes kiirtástól. Ez ugyan Franciaország és az Egyesült Államok feladata lenne, ők azonban félnek az olajtermő országoktól és ezért ezt nem tehetik. De Izráel megvédi a keresztény arabok életét. Hogy milyen buta ez a Begin! Ilyeneket kikotyogni! Na persze nem is"-elyan buta. Az elhangzott nyilatkozat lényegében azt kürtölte világgá, hogy Izráel az Egyesült Államok felkérésére végzi el azt a feladatot, amiért Carterék nem akarják vállalni a felelősseget, de aminek megtétele Amerikának alapvető érdeke. Vagyis (ezt mondja tulajdonképpen Begin) Amerika nem gyakorolhat olyan nagy nyomást Izráelre, mert még mindig ő a legmegbízhatóbb kozelkeleti szövetséges. És ez így igaz is. Izráel és az Egyesült Államok között a diplomáciai kapcsolat esetleg fagyossá válik,esetleg megrovó szavak hangzanak el, de Izráelt nem fogják érdekei elleni békére kényszeríteni. Sőt ezt ma már az arab államok sem próbálják megtenni. Hol Szíria, hol Jordánia, hol Egyiptom részéről időnkint felhangzik valami csúnya Izráel-ellenes megnyilatkozás, de gondosan vigyáznak rá hogy ugyanakkor rögtön megszólaljon a "mérsékelt arabok kórusa". Ha a környező arab országok valakire nagyon erős nyomást akarnak gyakorolni, az nem Izráel, hanem a palesztinai felszabadító szervezet, amelyik viszont az egyetlen őszinte csoport az arabok között. Nem kellene más, mint hogy kijelentsék, hogy ők elismerik Izráelt és elfogadják a Biztonsági Tanács 242. számú határozatát, s az amerikaiak máris elismernék őket tárgyaló feleknek. Ok azonban erre nem hajlandók s ezzel szerencsére megadják a lehetőséget Izráelnek, hogy ugyancsak őszinte lejgyen s megmondja; hajlandó ugyan tárgyalni Genfben, de nem hajlandó visszaadnia Jordán Folytatás az 5 oldalon
