Menora Egyenlőség, 1977. július-december (16. évfolyam, 664-688. szám)
1977-08-13 / 669. szám
men □ en ♦ Mr.August J.Molnár P.O.Box 1o 3 4 New Brunswick, New Jersey o39o3 U.S.A. Second class Mil registration No. 1373. AZ ÉSZAKAMERIKAI MAGYAR Z LAPJA Vol. 16. 669. Ara: . 40 rent AUG. 13. 1977 A PLO HAJLANDÓ ELISMERNI IZRAELT Két hét nagy idő tud lenni mozgalmas külpolitikai eseményekkor s mivel a Menóra a múlt héten nyári szünetet tartott, alaposan összegyűltek a megfrnivalók a Közelkelettel kapcsolatosan. Utolsó beszámolónk még Begin washingtoni tárgyalásaival foglalkozott, azóta pedig már lassanként Vance amerikai külügyminiszter is visszatérőben van a közelkeleti térségből. Mi történt ez alatt az elmúlt két hét alatt? A Begin-találkozót mindenki a legnagyobb sikernek könyvelte el s éppen ezért nagy meglepetést és nagy megrökönyödést váltott ki az izráeli miniszterelnök hazaérkezése utáni első lépése. Begin törvényesítette a Jordán-balparti területeken lévő új zsidó településeket, tehát azokat, amiket elődje, a munkapárti kormány nem volt hajlandó tudomásul venni. A washingtoni reakciók nem voltak túlságosan jók erre a lépésre, de nem árt az ilyen diplomáciai megnyilatkozások értékét egy kissé leszázalékolni. Cártér elnök és Vance külügyminiszter ugyan egyaránt kijelentették, hogy a települések begini szentesítése akadályt jelenthet a béke útjában, dehát a világ nem dőlt ettől össze. Sőt, talán még némi célzatosság is volt az időzítésben. Ne felejtsük el, hogy J icchák R á b i n legutóbbi washingtoni tartózkodása után Carter követett el goromba diplomáciai sértést. Rábin még el sem hagyta az Egyesült Államokat, amikor Carter dezavuálta őt. Ügy tűnik, Begin most törlesztett, s a furcsa az ügyben, hogy C ártérnek ma olyan fontos lenne egy közelkeleti béke összehozása, hogy mosolyogva lenyel ilyen csípéseket. Különben is a települések törvényes jóváhagyása csak szentesített egy eddig is meglévő állapotot s az arabok is pontosan tudták, hogy Izráelnek nincs szándéka a településeket leállítani. Sőt. Éppen Szádát elnök volt az, aki az elmúlt héten figyelmeztette a nála látogató Arafátot: most az arab országoknak kell versenyt futni az idővel. Mert ha túl sok lesz már a zsidó település a jordáni területen, úgy nem marad más hátra, mint katonai megoldás, márpedig katonai megoldás az arabok részére az elkövetkezendő évtizedben nem létezik. De hogy a tárgyalásokhoz térjünk vissza; megállapíthatjuk, hogy Begin imitációja egy október 4-én megnyíló genfi értekezletre zseniális sakkhúzás volt. Összekuszálta vele a táblát s időbe telik, míg az ellenfelek ismét rendezik a soraikat. Hisze végeredményben az izráeliek hajlandók feltétel nélküli tárgyalásokban részt venni s most ismét az arabok azok, akik hajthatatlannak és merevnek tűnnek fel. Ennek veszélyességét először Szádát egyiptomi elnök mérte föl. Nem vitás, hogy Szádát ma az arab világ legmérsékeltebb és legjózanabb vezetője. Ettől ugyan még nem kell szeretnünk őt, de azért mégis helyes, ha a realitás iránti érzékét értékeljük és kalkulálunk vele. A hozzá látogató Vancet Szádát a következő ajánlattal fogadta: Az arab országok és Izráel külügyminiszterei még augusztus folyamán üljenek össze az Egyesült Államokban egy úgynevezett munkaértekezletre. A javaslat lényege az, hogy mivel a palesztinai felszabadító mozgalomnak nincs kül-Carter - Begin amerikai találkozó Ugyminisztere, ezzel a palesztinai képviselet kérdése — legalábbis a tárgyalások első időszakában — megoldódik. A javaslatot nemcsak Izráel, de Vance is nagy örömmel fogadta, néhány napig derűsnek mutatkozott a közelkeleti égbolt. Csakhogy amit Szádát akar, nem szükségképpen akarják a többi arab országok is és néhány nappal későbbÁszád Szíriái elnök már meg is fúrta ezt a tervet s ezzel együtt az októberi genfi értekezletre való Összeülés lehetőségét. Viszont ebben a szituációban a genfi értekezlet elmaradása izráeli győzelmet jelent. Ászád kijelentette, hogy a palesztinaiak nélkül semmiféle tárgyalásról nem lehet szó. Aki ebből azt a következtetést vonja le, hogy az arab országok támogatják a PLO-t, az alaposan téved. Mióta az amerikaiak egész világosan leszögezték, hogy a PLO részükről történő elismerésének alapfeltétele Izráel a PLO általi elismerése, azóta Arafátékra egyre nagyobb nyomás nehezedik. Ez a nyomás éppen most hétfő reggelre érett be. Szaudi Arábiából röppent föl a nagy feltűnést kiváltó hír, a palesztinek hajlandók elismerni Izráelnek a léthez való jogát, persze — és ez a persze képezi majd a jövő hónapok időhúzását — csak akkor, ha Izráel hozzájárul az ö államuk megalakításához. A tyúk és a tojás izgalmas eLpíLéjgi problémáján kellemesen el lehet totojászni egy néhány újabb évet. Ml ÚJSÁG IZRAELI BELPOLITIKÁBAN? MEGKEZDŐDÖTT A HARC A KORMÁNY ÉS A SZAKSZERVEZETEK KÖZÖTT Begin amerikai útja kicsit változtatott a belpolitikai élet eseményeinek Ütemén, ami természetes is, mert minden szem Washington felé fordult ezekben a napokban, s úgy tűnt, másodrendű jelentősége van csupán annak, ami Izráelben történik. NYILATKOZAT-HÁBORÚ Pontosabban, az itthoni fontos belpolitikai események is inkább Begin amerikai útjának tükrözői voltak. Megkezdődött az ellenzék részéről a nyilatkozat - háború, amely nem mindenki részéről volt egy-' aránt okos. Simon Peresz, a Munkapárt — tehát az ellenzék vezére például azt mondta, hogy csak egy Izráel és egy miniszterelnök van, ennek: megfelelően örül Begin sikereinek. Ezzel szemben Jigál Álon, a volt külügyminiszter, már sokkal körmönfontabb módon nyilatkozott mikor kijelentette, hogy csak várjuk . meg türelemmel a végét.Majd elül a látogatás körüli görögtűz füstje, kiderül, mit intézett ténylegesen a miniszterelnök. Szerinte a kormány iránt nem lesz bizalma az országnak, ha mindez kiderül. Rabin volt miniszterelnök szintén hitetlen hangnemben nyilatkozott s azt mondta, nem bízik a Begin által elért eredményben. SZEMÉLYI SIKER Nos, ezek a nyilatkozatok nem tűnnek elég alaposaknak az izráeli ember szemében, mert ma még nem lehet azért pontosan tudni mit intézett Begin, csak egy biztos; nagy személyi sikere volt. Talán nagyobb, mint amennyi az elődjeinek, Izráel korábbi miniszterelnökeinek osztályrészül jutott Amerikában. Az ellenzék már Begin hazatérte előtt megkezdte a koncentrált támadást ellene, illetve az új rezsim ellen. A belpolitikai küzdelem két síkon folyik. Az egyik politikai vonatkozású — Begin útja, a genfi értekezlet előkészítése, a várható kompromisszumok —, a másik gazdasági természetű. Begin már Amerikában volt amikor az új kormány megtette az első merész lépést gazdaságpolitikai síkon. Szimcha Erlich, az új pénzügyminiszter — aki Begin távollétében helyettesíti a kormányfőt is —, megjelent a tévé képernyőjén és bejelentette, hogy a kormány csökkenti bizonyos élelmiszerek ártámogatását, ami által 25 százalé-Folytatás a 2. oldalon már a békekisérletekkel kapcsolatban föl sem vetődik?) A szomszédos arab országok már a háború tervéről lemondtak, sőt Egyiptom már készen áll arra is, hogy egy megegyezés esetén tényleges békét, tehát gazdasági, kulturális, diplomáciai kapcsolatokat létesítsen a zsidó állammal. Most pedig a legszélsőségesebbek, a palesztinai terroristák is hajlandóknak mutatkoznak Izráel elismerésére. Nem vitás, a döntő nyomást Arafátra a "gazdag nagybácsi" Szaudi Arábia gyakorolta. A szaudiak közelebb állnak az egyiptomi elképzeléshez mint a Szíriáihoz és ennek az állásfoglalásnak remélhetőleg Arafát válik majd áldozatául. Nagyon komolyan beszélnek arról, hogy a PLO-n belül rövidesen személyi és politikai változások állnak be és Arafátot menesztik. Egyes vélemények szerint ugyan ő is már a mérsékeltek közé tartozik, ( ez csak azt bizonyítja, hogy vannak még nála is szélsőségesebbek), de nem árt megtanulni lKhalid al-Hasszán nevét, aki Arafát politikáját mérsékelt oldalról támadja és valószínűleg ő fogja elfoglalni helyét. Mikor e sorokat írjuk, Vance még járja a Közelkelet országait egyre csökkenő reménnyel a közeli megoldást illetőleg. Indulásakor egy újságíró azt kérdezte tőle, Össze ülhet-e még ez évben a genfi konferencia ? A külügyminiszter így válaszolt: Nem tudom. Delehetséges, hogy mire visszajövök útamról, akkor már tudni fogom, hogy továbbra sem tudhatjuk. Yasszer Arafát Ez a dodonai jóslat tökéletesen bevált. Az történt, hogy az elmúlt hetekben a diplomáciai tevékenység rendkívül felgyorsult, mindenki keményen bokszolt ellenfelének árnyékával, nagyon vigyázva, nehogy véletlenül eltalálja magát az ellenfelet. Most aztán elfáradtak és szép lassan hagyják az egészet lehűlni. Idén nem lesz októberi értekezlet, jövő tavasszal az amerikai diplomácia ismét megpróbálkozik valamivel, hiszen az 1978-as választásokra mégis jólenne valamilyen sikerrel előállni. Közben megint elmúlik egy év és ne felejtsük el, az egész történelem végeredményben évek múlásából áll. Legokosabban talán Aba Evén a volt külügyminiszter fogalmazta meg, aki most magánemberként, de kormánymegbízásból van tájékoztató úton Amerikában. " Az Egyesült Államoknak — mondta Evén — nem az a feladata, hogy felfegyverezze Egyiptomot, mert ezzel csak önmagával kerül fegyverkezési versenybe, hanem az, hogy olyan gazdasági ésélelmiszer segítséggel lássa el a nílusparti országot, amelynek következtében az egyre kevésbé lesz hajlandó háborús kalandokba bocsátkozni". A közelkeleti diplomácia most igen élénk, mint ahogy az elmúlt 30 év alatt sokszor volt. A megegyezés lehetősége pontosan ott tart mint 30 évvel ezelőtt, azzal a különbséggel hogy ma már az értelmesebb arab vezetők is tudomásul vették; ami itt van és növekedett 30 éve, az ott is marad és tovább fog növekedni a legközelebbi 30 évben is. CYRUS VANCE Hányszor gondolták már a gyengébb idegzetŰek, hogy Izráel nem tud tovább hintázni az egyre növekvő diplomáciai nyomás ellenében. Dehogynem. Annak idején az arab követelés nagyon egyszerű volt. Jeruzsálemet vissza kell adni, Izráelt el kell pusztítani, elismerni pedig soha nem fogják. Azóta Jeruzsálem hovatartozását hallgatólagosan az egész világ tudomásul vette. (Megfigyelték-e olvasóink, hogy ez a kérdés ma Segítség megörültek! Ha igaz az a hír amit Rowland Evans és Róbert Novak, a rendszerint jól értesült washingtoni szindikált columnista-pár eresztett világgá, úgy az utolsó negyedszázad legszörnyűbb külpolitikai beklövésének előkészítését éljük. Az értesülés szerint ugyanis Carter elnök legbizalmasabb belső politikai tanácsadó körében egy olyan politikai formulát fogadtak el, amely szovjet támadás esetén automatikusan feladná Nyugatnémetország egyharmadát. Ez a hír még elképesztőbb mint az úgynevezett Sonnenfeldt-doktrina volt. Másfél éve, hogy Sonnenfeldt organikus kapcsolatokat kívánt teremteni a Szovjetunió és a csatlós államok között, vagyis azt javasolta, nogy a béke biztosítása érdekében kebelcztessék be a keleteurópai országokat a Szovjetunióval. Ez akkor méltán váltott ki nemzetközi felzúdulást és politikai analitikusok szerint a terv nagyban hozzájárult Ford elnök bukásához. De mit szóljunk most, amikor azt halljuk, hogy a Carter adminisztráció legfontosabb vezetői nem Keleteurópát, de Nyugateurópa egy részét hajlandók föláldozni " a béke oltárán". Evans és Novak tudni véli, hogy július 28 és 29-én szinte egyhangúan fogadtak el egy politikai titkos tanulmányt, amelynek neve PRM-10. A tervezet azért titkos, mert a jelenlevők egyetértettek abban, hogy azt a nyugateurópai szövetségesek csak akkor képesek lenyelni, ha létezését egyszerűen letagadják. S a tervvel ezúttal nem egy másodvonalbeli diplomata álltelő, az értekezleten Brzezinski a nemzetvédelmi tanács főnöke elnökölt s jelen volt többek között Walter Mondale alelnök, George Brown hadügyminiszter, Stanfield Turner, a CIA igazgatója és a vezérkari főnökök is. Az elképzelés ellen senki nem emelt szót. Mi ez a terv ? A titkos emlékirat szerint az amerikai közvéleményt nem lehet rávenni arra, hogy a fegyverkezési versenyt annyira felfokozzák hogy hagyományos szárazföldi háborúval meg tudják védeniNyugateurópát. Ezértegy szovjet támadás esetén az amerikai csapatokat egy könnyebben védhető vonalra, a Weser és Lech folyók mentére vonnák vissza, vagyis jelentős ellenállás nélkül kiürítenék egész Szászországot és Bajorországot. A súlyos stratégiai hibánál még veszedelmesebb az indokolás. Ez pedig az, hogy a veszteségért a Nyugatot bőségesen kárpótolná az a nemzetközi felháborodás, amit egy ilyen szovjet támadás okozna. Bát a Szovjetunió — mondja az indokolás — most már tudja, hogy megkaparinthatja a legértékesebb nyugatnémetországi területeket, mégsem fog élni ezzel a lehetőséggel, hiszen ez politikai'konzekvenciákkal, nevezetesen az Egyesült Nemzetek helytelenítésével és az Egyesült Államok mozgósításával járna együtt. Hihetetlennek hangzik szinte, de úgy tűnik, Amerika vezetői még mindig nem tanulták meg, nogy a Szovjetunió fütyül a nemzetközi neheztelésre, ha közben területi hódítást, mégpedig ilyen nagy horderejű területi hódítást érhet el. Ugyanakkor a terv el akarja venni a Szovjetunió kedvét egy ilyen támadástól, mégpedig azzal, hogy a tekét még az eddiginél is kívánatosabbá akarja tenni. Hogyan? A lefegyverzés növelésével megnyugtatni a Szovjetuniót, hogy nem fenyegeti támadás Nyugat felől. Ugyanakkor az eddiginél sokkal szelescbbkörű gazdasági támogatást adni a kommunista világnak, növelni hitelét, ellátni élelemmel, technológiával cs ipartermékekkel, amit mindet elveszíthet akkor, ha egy ilyen támadásra elszánná magát. Persze, nagy kérdés, lehetséges-e olyan segítséget adni a Szovjetuniónak, ami egyenértékű lenne a világ egyik legfejlettebb iparvidékének birtoklásával. Az őrült tervezetet — miután az ílymódon nyilvánosságra került, hivatalosan cáfolják, mégpedig egyidőben bocsátott ki tagadó nyilatkozatot a külügyminisztérium, a hadügyminisztérium, a Fehér Ház és a nemzetbiztonsági főtanács. De éppen ez az egybehangzó cáfolat bizonyítja, hogy Evans és Novak értesülése pontos volt. A katasztrofális hírrel kapcsolatban két további kérdés merül föl. Az egyik: vajon számíthat-e Amerika a nyugateurópai szövetségesek, köztük éppen a legerősebb Nyugatnémetország szolidaritására, amikor a hivatalos politika az, hogy az ország egyharmadát Amerika hajlandó a kommunizmus martalékául átengedni. A másik: milyen mélyen ágyazódott már bele az amerikai közéletbe a defetizmus szelleme, amikor egy ilyen határozatot a nagy amerikai lapok igyekeznek agyonhallgatni ahelyett, hogy teljeserővel vernék félre a vészharangot.
