Menora Egyenlőség, 1977. július-december (16. évfolyam, 664-688. szám)
1977-09-10 / Supplement
TORONTO - TORONTO - TORONTO- TORONTO - TORONTO - TORONTO- TORONTO - TORONTO - TORONTO - TORONTO - TORONTO - TORONTO - TORONTO — ROS HASANA supplement BOLDOG ÚJÉVET és KELLEMES ÜNNEPEKET KÍVÁNUNK kedves rokonoinknakjsmeröseinknek és barátainknak Történetek első személyben Folytatás az előző oldalról embert az életen végigkísérik, látom még ma Is ennek az asszonynak a tekintetét, amellyel reám, zord szakállu, tekete szemüveges rémképre nézett. Folytattam: — Ezzel szemben senki olyan bablevest füstölt hússal és olyan alm&srétest nem tud csinálni, mint ó. A nö rémületében az asztalba fogödzott. Mindenki hallgatott. A halotti csöndben még ennyit mondtam: — Mi mindent tudunk. Azzal némán kimentünk a szobából otthagyva a szegény szerelmespárt. Ez volt az egész történet. Mint véletlen, rám nem is- hatott nagyon erősen. Véletlen volt, igazi, hamisítatlan véletlen. De a kép: a homályos szobában, csöndben, mozdulatlanul álló csoport: az aranygalléros rendőrtisztek, a zseblámpás, revolveres detektívek, az elsápadt kőfaragó, a rémült, kövér szakácsnő — és a konyhadráma, szerelmi nász, piszkos nyomor és rendőri szigorúság e groteszk bábjátékába váratlanul belehuhogó szakállas-pápaszemes, mindentudó kisértet — ez a pillanatkép a maga ostobán fájdalmas marionettszerüségében mély benyomást hagyott bennem, amelynek csak érzem a keserűségét, de magyarázni nem tudom. Ezen az éjszakán ott mindnyájan igazán bábok voltunk, amelyeket egy ismeretlen hatalom vigyorogva kevert össze egymással. AZ ÉNEKES Boldogult ismerősömet (egy pesti operaénekest), aki gyakran énekelt Bécsben, Berlinben, Párizsban, nevezzük K.-nak, főként azért, mert a neve nem ezzel a betűvel kezdődött, és semmi érdek nem fűződik ahhoz, hogy azok, akik ismerték, ennek az esetnek a hűségén őt véljék felismerni. Ennek a K.-nak, aki maga is gazdag ember volt, volt egy rendkívül gazdag öreg nagybátyja, aki igen büszke volt rá, s aki minden évben valami igazán fejedelmi ajándékkal lepte meg. Abban az évben, mikor ez az eset történt — és hogy régen történt, az magából az ajándékokból is kitűnik —, K. a nagybátyjától egy kocsit kapott két gyönyörű, orosz lóval. Elegáns, feketére lakkirozott, csukott. hintó volt, olyan, aminővel az automobil kora előtt a legkonzervatívabb arisztokraták szoktak járni. És a lovak feketék, nyugtalanok, szépek, tüzesek. Rövid idővel ezután már esténként az Opera színpadi bejárata előtt lehetett a gazdájára váró fogatot látni. A munkások némán csodálkoztak, a kóristák és statiszták pedig az ilyenkor szokásos forradalmi megjegyzések százait produkálták. Az énekes azonban meglepő módon nemcsak árrá használta a kocsit, hogy a kollégáit pukassza, hanem néha tényleg kocsizni is ment velfe. Leginkább azokon a napokon, amikor este fellépett . Előadás előtt egy órával kikocslzott a Városligetbe, mint mondta: „A félig leeresztett ablakon át óvatosan szellőztetni a tüdejét, és eközben a szerepéről való gondolkozásba elmélyedni”. És így történt egy napon a következő: Este a gonosz Scarpiát kellett énekelnie Puccini Toscá-jában. Másfél órával az előadás előtt tehát beült kocsijába és kihajtatott a Városligetbe, levegőért és elmélyedésért. Alig trappolt vele tíz percig a két tüzes, orosz paripa, az idő rosszra fordult: fagyos szél kerekedett és gonosz havas eső kezdett esni. Ez nem jő sem a tüdőszellőztetésnek, sem az elmélyedésnek. Az énekes tehát felemelkedett a hintó puha párnáiról, kinyitotta az egyik ablakot, kihajolt, és kiszólt a kocsisnak: „Hajtson az Operához, de gyorsan, mert rossz az idő”. A kocsis elővette az ostort, és a két tüzes 16 rohanva röpítette a kocsit .Az énekes becsukta az ablakot, és vissza akart dőlni a puha párnákra. De ekkor a földöntúli hatalom, amely nem szereti, ha az emberek túl nagy kényelemben és biztonságban érzik magukat, közbelépett. Az énekes alatt leszakadt a kocsi feneke. Az a kis deszkanégyszög, amely a kocsi padlózatát képezi, egyszerűen kiesett a kocsiból, elmaradt az utón, és a kocsi fenék nélkül rohant tova. Habozni nem lehetett: az énekes szaladni kezdett, benn a kocsiban, versenyt a lovaival. Iszonyú helyzet lehetett. Ha csak egy pillanatra is áll meg, vagy ha nem birja tartani ugyanazt a sebességet, mint a lovai, menthetetlenül összezúzott testtel kerül a kocsi alá. Kiabált torkaszakadtából, de a csukott kocsiból nem hallatszott ki az utcalármába a hangja. Tehát futott, futott, benn a szép, lakkirozott kocsiban, előtte a bakon a livrés kocsis, és a kocsis előtt a két tüzes, igazi orosz ló. Az Andrássy út két. kilométer. Végig a két kilométeren dideregve siettek a járókelők a fagyos havas esőben, a téli estén és bizonyára gonosz és irigy pillantással tettek megjegyzéseket a pompás kocsira, amelyben egy gazdag és előkelő férfiú' meleg kényelemben hajtat az Opera felé. Senki sem tudta, hogy ebben az előkelő járműben egy halálfélelemben kiáltozó, rémült ember szalad az utca vizében és sarában, és szívesen cserélne lovaival, mert azok legalább megállhatnak, amikor akarnak, így érkezett meg az Operához, összeszaggatott ruhával, vizesen, sárosán, félholtan a rémülettől és a fáradtságtól, miközben a munkások ismét némán nézték, a kóristák és statiszták pedig kárörvendő megjegyzésekben önmagukat múlták felül. Nem szándékozom etikai tanulságokat levonni ebből az anekdotából, csak megindokolom, hogy annak idején miért jegyeztem fel naplómba. Az járt az eszemben, hogy milyen originális és tökéletes példa ez az eset arra a régi igazságra, hogy néha az irigyelt, mindenki által boldognak tartott ember milyen kevéssé irigylendő, és milyen kevéssé boldog; — és mégis: ha egy regényben leirnám ezt a mondatot: — „Mindenki irigyelte a boldog gróf X-et, pedig ő belül boldogtalan volt, ő olyan volt, mint egy szép kocsi tulajdonosa, aki alatt kiszakadt a kocsi feneke, és aki kilométereket kénytelen szaladni benn a saját kocsijában”. Ha ezt leírnám, én vagy másvalaki, egy regényben, az olvasó joggal mondaná: „Ah, milyen ki agyait, erőszakos, rossz hasonlat!’ ROSS MACDONALD: SZÓKÉ LÁNY PÁRDUCBŐR KABÁTBAN Egy kicsit habozott Marcona asszony volt, de aggódó is, kényszerhelyzetben. Közben azon tűnődtem, hogy a sors milyen tréfája miatt, milyen lélektani meggondolásból ment férjhez egy huligánhoz? Egyetlen magyarázatot találtam csupán rá: szerelemből tette. Csakis a szerelem adhat egy nőnek erőt arra, hogy éjszaka sötét utcákon kódorogjon és elbánjon egy állig felfegyverzett ismeretlen férfival. Igaz, hogy Mrs. Nemo vé hecske volt, s nem is csinos, de azt meg kell adni, hogy bátor asszony. Visszaadta a revolveremet. A markolatát megnyugtatóan hősnek éreztem a tenyeremben. Egy csapat néger gyerkőc ment végig az utcán, lármáztak és fütyörésztek. Amikor közelhajolt hozzám, akkor vettem észre, hogy majdnem olyan magas, mint én vagyok. Halkan sziszegte, mintha összecsukott fogakkal ejtette volna ki a szavakat: — Harrynak semmi köze sincs a bátyja halálához. Maga teljesen őrült, ha ilyesmi motoszkál az agyában. — Miért ilyen biztos ebben Mrs. Nemo? — Harry egyszerűen képtelen volna erre, csak ennyit mondhatok magának. Ügy ismerem Harryt. mint a tenyeremet. Még ha lett is volna mersze hozzá — mint ahogy nem volt —, még csak föl sem merülhetett benne az a gondolat, hogy megölje Nicket. Nick a bátyja volt, az egyetlen, aki „vitte valamire” a családban. — Fülsértő hangjában volt valami megvetés. — Bármire hajlandó vagyok megesküdni, hogy Harry a bálványozásig szerette Nicket. az utolsó pillanatig. — A testvéri érzés olykor a visszájára fordul. És Harrynak igazán volt mit nyernie a játszmán. — Még egy centet sem. Semmit az égvilágon. — De hiszen Harry Nick örököse. Vagy tévedek? — Nem, nem. Legalábbis, amíg a felesége vagyok, Nick Nemo mocskos pénzéből egyetlen cent sem kell. Világos? — Nekem világos. De vajon Harrynak ugyanilyen világos-e? — Több ízben elmagyaráztam neki a dolgot Mindenképpen nevetséges az egész. Harry képtelen lett volna akár egy ujjal is hozzányúlni drágalátos fivéréhez. — Talán nem ő maga tette Valaki azonban megtehette helyette. Azt biztosan tudom, hogy fedezni akar valakit. — Fedezni? Kicsodát? — Amikor odaértünk, egy szőke lány épp akkor hajtott el egy cseresznyeszínű sportkocsiban. Az az érzésem, hogy Harry felismerte őt. — Egy cseresznyeszínű sportkocsiban ? — Igen. Mond ez valamit magának? — Nem. Semmi különöset. Valószínűleg Nick egyik nője volt. Mindig több nője volt neki egyszerre. — De miért akarja Harry elterelni a figyelmet? — Ezt hogyan érti? — A lány ottfelejtett egy párducbőr kabátot. Harry eldugta egy fásládába és arra kért, hogy ne tegyek említést róla a rendőrségnek. — Harry eldugott egy párducbőr kabátot? — Ha csak nem káprazott a szemem. — Lehet, hogy mégiscsak káprázott a szeme. Ha pedig arra gondol, hogy Harry pénzt adott a lánynak, hogy lője le Nicket, vagy hogy valami hasonlóra rábírja... Szálljon le Harryról. Nagyon megkérem erre. Sok időmbe, gondomba került, amíg olyan lett, amilyen. Rosszabbul jártam vele, mint az első férjemmel. Az meg részeges volt — Átnézett az utcán a kivilágított faházra és keserű mosolyra torzult a szája. — Sokszor feltettem már magamnak a kérdést: vajon mi késztet arra egy asszonyt, hogy ilyen mihaszna fráterekkel töltse az életét mint ahogy én is tettem? — Én se tudnék választ adni rá, Mrs. Nemo. Rendben van: békén fogom hagyni Harryt De persze eszem ágában , sem volt, hogy a sza- I vamat álljam. Amikor I a nő visszament a házába, megkerültem az épülettömböt és új megfigyelőállást foglaltam el, egy mosoda ajtajában. Ezúttal nem gyújtottam rá. Sőt még csak meg se moccantam, csupán egy-egy pillantást vetettem nagynéha a karórámra. Tizenegy óra tájt kialudt a villany a Nemo-villa redőnyei mögött. Röviddel éjfél előtt kinyílt az utcára vezető ajtó és Harry surrant ki rajta. Óvatosan szétnézett, mielőtt elindult. Alig kétmétemyire mehetett el mellettem. Gyors, lopakodó léptekkel sietett tova. Követni kezdtem bizonyos távolságból, ezúttal nagyon körültekintően. nagyon vigyázva. Egyszer csak eltűnt egy éjjelnappal nyitva tartó garázs kivilágított bejárata mögött. Néhány perc múlva egy háború előtti Chevroleten hajtott ki onnan. De az én bankóm is megtette a kellő hatást az alkalmazottra. Egy régi Buickot béreltem, mely még mindig képes volt százhússzal-száznegyvennel menni. Akkor jöttem erre rá, amikor kikanyarodtam az országúira. Még idejében értem Nick Nemo bekötőútjához, hogy megpillantsam Harry kocsijának fényeit. Már ott villogtak a sötétbe borult farmépület előtt. Eloltottam a reflektort és a bekötő út mellett, az országút szélén leálltam. De előbb megfordultam a kocsimmal, az ellenkező irányba. A Chevrolet néhány perc múlva újból megjelent. Harry ismét egyedül volt a kocsiban. Követni kezdtem, teljesen vakon, mert csak az országúton mertem ismét bekapcsolni a fényszóróimat. A nyomában maradtam, egészen a város széléig. Ott, ahol a motelek egymást követték. Harry egy mellékútra hajtott be, amely fölött egy neonreklám világított át a sötéten: LAKÓKOCSI-TÁBOR. A lakókocsik egy kiszáradt patak partján sorakoztak. A Chevrolet megállt az egyik lakókocsi mellett, amelynek ablakában még égett a villany. Harry kikászálódott a kocsiból, egy mocskos csomagot szorongatott a hóna alatt. Halkan kopogtatott a hálókocsi ajtaján. A következő sarkon megálltam és várakozni kezdtem. Egy idő múlva a Chevrolet ismét kigördült a neonreklám alatt és kifordult az országútra. Megvártam, amíg eltűnik. Kiszálltam a Buiokból és végigsétáltam a kiszáradt patak partján a kivilágított lakókocsiig. Az ablakokat függöny takarta. A cseresznyeszínű sportkocsi ott parkolt a közelben. Halkan kopogni kezdtem az aluminiumajtón. — Harry? — kérdezte bentről egy lányhang. — Te vagy az, Harry? Valamit dörmögtem, amit nem lehetett tisztán érteni. Az ajtó kinyílt és az aranyszőke lány nézett ki rajta. Nagyon fiatalnak látszott, kerek kék szeme kissé fátyolosnak tűnt — alkoholmámor, vagy a leLkiismeretfurdalás okozta? Csak egy nylon nadrágocska volt rajta, semmi más. — Mit akar? Megpróbálta becsukni az ajtót. Csakhogy én nem engedtem. — Azonnal tűnjön el innen. Ha nem hagy magamra, sikoltozni fogok. — Tessék. Csak sikoltozzon. Kinyitotta a száját, de hang nem jött ki belőle. Újra becsukta. Kicsi volt, formás testű, majdnem molett és nagyon-nagyon bizalmatlan. — Kicsoda maga? Hatósági közeg? — Majdnem. Engedjen be. — Hát jöjjön csak be, hogy a fene essen magába. Igazán nincs semmi rejtegetnivalóm. — Azt majd én állapítom meg. Ahogy elmentem mellette, éreztem, hogy Martini-szagú a lehelete. A kis szobában összevissza mindenfelé női ruhák hevertek; selymek és kásmírok és tweedek és pókhálóvékony nylonok; némelyek a padlóra dobva, mások egy kötélen száradtak. A párducbőr kabátot az emeletes ágy alsó részén pillantottam meg. Fölkapta és a vállára borította. Ideges ujjai öntudatlanul kezdték szedegetni a szőrméből a beleszúródott faszilánkokat. — Ugye, Harry nagy szívességet tett magának? — Lehet — És maga nem tett semmiféle szívességet Harrynak? — Mire gondol? — Arra, hogy elintézte a bátyját. — Maga tisztára megőrült, uram! Én? Aki annyira szerettem Nick bácsit? — Akkor mért pucolt el olyan gyorsan a gyilkosság színhelyéről, mi? — Pánikba estem — mondta halkan. — Bármelyik lány ugyanezt tette volna a helyemben. Aludtam, amikor az egész történt ha éppen tudni akarja az igazságot. Arra riadtam föl, hogy egy revolver eldördült. De jó időbe telt amíg magamhoz tértem és összeszedtem valahogy magamat, hogy fel tudják öltözni. Amikor odaértem a hálószoba ablakához, Harry éppen akkor jött vissza, egy pasassal. — Fürkészve nézett az arcomba. — Nem maga volt az a pasas? — De — bólintottam. — Egyszóval, nem tévedtem. Meg voltam győződve akkor, hogy maga valamiféle hatósági közeg. S ráadásul azt is látta, hogy Nick ott hever az úton, vérbe fagyva. Ebből azonnal levontam a megfelelő következtetéseket. Elfogott a pánik. Tudtam, hogy benne vagyok a pácban, ha nem sikerül meglépnem. Így hát nyomban kereket oldottam — igen, kereket oldottam. Ez bizony, nem volt szép tőlem, hiszen Nick oly sokat jelentett nekem, de ez volt az egyetlen értelmes dolog, amit tehettem. Ráadásul gondolnom kellett a karrieremre is. — Miféle karrierre? — Ami előtt állok, illetve álltam, mint modell, mint színésznő. Nick bácsi éppen megígérte, hogy beirat egy szfninkolába_ — Ha nem hajlandó beszélni, könnyen a börtönben végezheti a tanulmányait Ki lőtte le Nicket? Egy árnyalatnyi rémület vegyült a hangjába, amikor megszólalt. — Mondom hogy nem tudom. A félelemtől ájultan hevertem sokáig a MMMÉát—; Nem láttam «Mimit — Mért hozta el Harry a kabátját? — Mert nem akarta, hogy belekeveredjek az ügybe. Elvégre mégiscsak az apám. — Harry Nemo az apja magának? — Igen. — Okosabban is viselkedhetett volna. Hogy hívják magát? — Jeannine-nak. Jeannine Larue-nek. — Mért nem Nemo a családneve magának is, ha egyszer Harry az apja? És mért hívja őt Harrynak? — Mert csak a mostohaapám, ha mindenáron tudni akarja. Köztem és Nick között nem volt semmiféle vérségi kapcsolat. Ennek ellenére mindig „bácsikáni"-nak szólítottam. — Ha Harry az apja, mért nem él vele együtt? — Sokáig vele éltem, öten bizony, az igazat mondom magának. De el kellett jönnöm az öreglány miatt. Az öreglány gyűlöl, nem bírja elviselni, hogy olyan vagyok, amilyen. Micsoda lehetetlen némber, micsoda erkölcscsősz! Megőrül, ha egy lány szeret szórakozni... S mindezt azért, mert az öreg fiú nem vetette meg az italt... — Mit ért maga szórakozáson, Jeannine? Megrázta loboncos szőke haját. Nehéz illat áradt belőle. Az egyik gyöngyfényű vállát lemeztelenítette és olyan műmosollyal próbált hatni rám, mint egy kis kurva. — És maga mit ért alatta? Mit szólna, ha együtt járnánk? — Ügy érti, ahogy Nickkel járt együtt? — Maga csinosabb, mint Nick volt. — És több a sütnivalóm is; legalábbis remélem. Harry valóban a mostohaapja? — Kérdezze meg tőle, ha nem hisz nekem. Kérdezze csak meg. A Tule Street-en lakik, egy házban — a számra, sajnos, nem emlékszem. — Tudom, hogy hol lakik. '* Harry nem volt otthon ... Hiába kopogtam a faház ajtaján, senki sem válaszolt Lenypmtam a kilincset, éreztem, hogy nincs bezárva. Bent égett egy lámpa. Az udvaron a többi faházban változatlanul sötét volt Jóval elmúlt már éjfél és egy lélek se járt az utcán. A pisztolyomat magam elé tartva léptem be a lakásba. Egy mennyezetről lelógó körte árasztotta fényét néhány szegényes, rozzant bútordarabra, meg egy molyette, megfakult szőnyegre. A nappali szobán kívül egy hálófülke és egy mélyedésszerű teakonyha volt még a házban. A nyomorúságos lakásban minden olyan tiszta volt, szívfacsaróan tiszta Erkölcsnemesítő feliratok lógtak a falon egy kép mellett. Egy szöszke kislányt ábrázolt a fénykép, tinédzsereknek való estélyiruhában. Jeannine fényképe volt, abból a korából, amikor még nem jött rá arra, hogy egy csinos arc és egy pérnás test meg tudja szerezni számára mindazt, amire csak vágyik. Legalábbis mindazt, amiről azt gondolta, hogy vágyik rá Ügy éreztem, hogy rosszullét környékez. Kimentem a házból, nem messze egy régi autómotor köhögött zihálva. Az éjszaka csak fokozta a közeledő zajt: Harry Nemo bérelt Chevroletjét Folytatás a következő oldaton
