Menora Egyenlőség, 1977. július-december (16. évfolyam, 664-688. szám)

1977-09-10 / Supplement

TORONTO - TORONTO - TORONTO- TORONTO - TORONTO - TORONTO- TORONTO - TORONTO - TORONTO - TORONTO - TORONTO - TORONTO - TORONTO — ROS HASANA supplement BOLDOG ÚJÉVET és KELLEMES ÜNNEPEKET KÍVÁNUNK kedves rokonoinknakjsmeröseinknek és barátainknak Történetek első személyben Folytatás az előző oldalról embert az életen végigkísérik, lá­tom még ma Is ennek az asszony­nak a tekintetét, amellyel reám, zord szakállu, tekete szemüveges rémképre nézett. Folytattam: — Ezzel szemben senki olyan bablevest füstölt hússal és olyan alm&srétest nem tud csinálni, mint ó. A nö rémületében az asztalba fogödzott. Mindenki hallgatott. A halotti csöndben még ennyit mondtam: — Mi mindent tudunk. Azzal némán kimentünk a szo­bából otthagyva a szegény szerel­mespárt. Ez volt az egész történet. Mint véletlen, rám nem is- hatott na­gyon erősen. Véletlen volt, igazi, hamisítatlan véletlen. De a kép: a homályos szobában, csöndben, mozdulatlanul álló csoport: az aranygalléros rendőrtisztek, a zseb­lámpás, revolveres detektívek, az elsápadt kőfaragó, a rémült, kö­vér szakácsnő — és a konyhadrá­ma, szerelmi nász, piszkos nyomor és rendőri szigorúság e groteszk bábjátékába váratlanul belehuho­gó szakállas-pápaszemes, minden­tudó kisértet — ez a pillanatkép a maga ostobán fájdalmas mario­­nettszerüségében mély benyomást hagyott bennem, amelynek csak érzem a keserűségét, de magyaráz­ni nem tudom. Ezen az éjszakán ott mindnyájan igazán bábok vol­tunk, amelyeket egy ismeretlen hatalom vigyorogva kevert össze egymással. AZ ÉNEKES Boldogult ismerősömet (egy pes­ti operaénekest), aki gyakran éne­kelt Bécsben, Berlinben, Párizsban, nevezzük K.-nak, főként azért, mert a neve nem ezzel a betűvel kezdődött, és semmi érdek nem fűződik ahhoz, hogy azok, akik is­merték, ennek az esetnek a hűsé­gén őt véljék felismerni. Ennek a K.-nak, aki maga is gazdag ember volt, volt egy rendkívül gazdag öreg nagybátyja, aki igen büszke volt rá, s aki minden évben va­lami igazán fejedelmi ajándékkal lepte meg. Abban az évben, mikor ez az eset történt — és hogy ré­gen történt, az magából az aján­dékokból is kitűnik —, K. a nagy­bátyjától egy kocsit kapott két gyönyörű, orosz lóval. Elegáns, fe­ketére lakkirozott, csukott. hintó volt, olyan, aminővel az automobil kora előtt a legkonzervatívabb a­­risztokraták szoktak járni. És a lovak feketék, nyugtalanok, szé­pek, tüzesek. Rövid idővel ezután már esténként az Opera színpadi bejárata előtt lehetett a gazdájá­ra váró fogatot látni. A munkások némán csodálkoztak, a kóristák és statiszták pedig az ilyenkor szo­kásos forradalmi megjegyzések százait produkálták. Az énekes a­­zonban meglepő módon nemcsak árrá használta a kocsit, hogy a kollégáit pukassza, hanem néha tényleg kocsizni is ment velfe. Leg­inkább azokon a napokon, amikor este fellépett . Előadás előtt egy órával kikocslzott a Városligetbe, mint mondta: „A félig leeresztett ablakon át óvatosan szellőztetni a tüdejét, és eközben a szerepéről való gondolkozásba elmélyedni”. És így történt egy napon a kö­vetkező: Este a gonosz Scarpiát kellett énekelnie Puccini Toscá-jában. Másfél órával az előadás előtt te­hát beült kocsijába és kihajtatott a Városligetbe, levegőért és elmé­lyedésért. Alig trappolt vele tíz percig a két tüzes, orosz paripa, az idő rosszra fordult: fagyos szél kerekedett és gonosz havas eső kezdett esni. Ez nem jő sem a tüdőszellőztetésnek, sem az elmé­lyedésnek. Az énekes tehát fele­melkedett a hintó puha párnáiról, kinyitotta az egyik ablakot, kiha­jolt, és kiszólt a kocsisnak: „Hajt­son az Operához, de gyorsan, mert rossz az idő”. A kocsis elővette az ostort, és a két tüzes 16 rohanva röpítette a kocsit .Az énekes be­csukta az ablakot, és vissza akart dőlni a puha párnákra. De ekkor a földöntúli hatalom, amely nem szereti, ha az emberek túl nagy kényelemben és biztonságban ér­zik magukat, közbelépett. Az éne­kes alatt leszakadt a kocsi feneke. Az a kis deszkanégyszög, amely a kocsi padlózatát képezi, egyszerűen kiesett a kocsiból, elmaradt az utón, és a kocsi fenék nélkül ro­hant tova. Habozni nem lehetett: az énekes szaladni kezdett, benn a kocsiban, versenyt a lovaival. Iszonyú helyzet lehetett. Ha csak egy pillanatra is áll meg, vagy ha nem birja tartani ugyanazt a se­bességet, mint a lovai, menthetet­lenül összezúzott testtel kerül a kocsi alá. Kiabált torkaszakadtá­­ból, de a csukott kocsiból nem hallatszott ki az utcalármába a hangja. Tehát futott, futott, benn a szép, lakkirozott kocsiban, előtte a bakon a livrés kocsis, és a ko­csis előtt a két tüzes, igazi orosz ló. Az Andrássy út két. kilométer. Végig a két kilométeren dideregve siettek a járókelők a fagyos havas esőben, a téli estén és bizonyára gonosz és irigy pillantással tettek megjegyzéseket a pompás kocsira, amelyben egy gazdag és előkelő férfiú' meleg kényelemben hajtat az Opera felé. Senki sem tudta, hogy ebben az előkelő járműben egy halálfélelemben kiáltozó, ré­mült ember szalad az utca vizé­ben és sarában, és szívesen cserél­ne lovaival, mert azok legalább megállhatnak, amikor akarnak, így érkezett meg az Operához, összeszaggatott ruhával, vizesen, sárosán, félholtan a rémülettől és a fáradtságtól, miközben a mun­kások ismét némán nézték, a kó­risták és statiszták pedig kárör­vendő megjegyzésekben önmagu­kat múlták felül. Nem szándékozom etikai tanul­ságokat levonni ebből az anekdo­tából, csak megindokolom, hogy annak idején miért jegyeztem fel naplómba. Az járt az eszemben, hogy milyen originális és tökéle­tes példa ez az eset arra a régi igazságra, hogy néha az irigyelt, mindenki által boldognak tartott ember milyen kevéssé irigylendő, és milyen kevéssé boldog; — és mégis: ha egy regényben leirnám ezt a mondatot: — „Mindenki iri­gyelte a boldog gróf X-et, pedig ő belül boldogtalan volt, ő olyan volt, mint egy szép kocsi tulajdo­nosa, aki alatt kiszakadt a kocsi feneke, és aki kilométereket kény­telen szaladni benn a saját kocsi­jában”. Ha ezt leírnám, én vagy másva­laki, egy regényben, az olvasó jog­gal mondaná: „Ah, milyen ki agyait, erőszakos, rossz hasonlat!’ ROSS MACDONALD: SZÓKÉ LÁNY PÁRDUCBŐR KABÁTBAN Egy kicsit habozott Mar­cona asszony volt, de aggódó is, kényszer­­helyzetben. Közben azon tűnődtem, hogy a sors milyen tréfája miatt, milyen lélektani meg­gondolásból ment férjhez egy huligánhoz? Egyetlen magyará­zatot találtam csupán rá: sze­relemből tette. Csakis a szere­lem adhat egy nőnek erőt arra, hogy éjszaka sötét utcákon kó­­dorogjon és elbánjon egy állig felfegyverzett ismeretlen férfi­val. Igaz, hogy Mrs. Nemo vé hecske volt, s nem is csinos, de azt meg kell adni, hogy bátor asszony. Visszaadta a revolveremet. A markolatát megnyugtatóan hős­nek éreztem a tenyeremben. Egy csapat néger gyerkőc ment végig az utcán, lármáztak és fütyörésztek. Amikor közelhajolt hozzám, akkor vettem észre, hogy majd­nem olyan magas, mint én va­gyok. Halkan sziszegte, mintha összecsukott fogakkal ejtette volna ki a szavakat: — Harrynak semmi köze sincs a bátyja halálához. Ma­ga teljesen őrült, ha ilyesmi motoszkál az agyában. — Miért ilyen biztos ebben Mrs. Nemo? — Harry egyszerűen képtelen volna erre, csak ennyit mond­hatok magának. Ügy ismerem Harryt. mint a tenyeremet. Még ha lett is volna mersze hozzá — mint ahogy nem volt —, még csak föl sem merülhetett benne az a gondolat, hogy megölje Nicket. Nick a bátyja volt, az egyetlen, aki „vitte valamire” a családban. — Fül­sértő hangjában volt valami megvetés. — Bármire hajlandó vagyok megesküdni, hogy Harry a bálványozásig szerette Nicket. az utolsó pillanatig. — A testvéri érzés olykor a visszájára fordul. És Harrynak igazán volt mit nyernie a játsz­mán. — Még egy centet sem. Sem­mit az égvilágon. — De hiszen Harry Nick örö­köse. Vagy tévedek? — Nem, nem. Legalábbis, amíg a felesége vagyok, Nick Nemo mocskos pénzéből egyet­len cent sem kell. Világos? — Nekem világos. De vajon Harrynak ugyanilyen világos-e? — Több ízben elmagyaráz­tam neki a dolgot Mindenkép­pen nevetséges az egész. Harry képtelen lett volna akár egy ujjal is hozzányúlni drágalátos fivéréhez. — Talán nem ő maga tette Valaki azonban megtehette he­lyette. Azt biztosan tudom, hogy fedezni akar valakit. — Fedezni? Kicsodát? — Amikor odaértünk, egy szőke lány épp akkor hajtott el egy cseresznyeszínű sport­kocsiban. Az az érzésem, hogy Harry felismerte őt. — Egy cseresznyeszínű sport­kocsiban ? — Igen. Mond ez valamit magának? — Nem. Semmi különöset. Valószínűleg Nick egyik nője volt. Mindig több nője volt neki egyszerre. — De miért akarja Harry el­terelni a figyelmet? — Ezt hogyan érti? — A lány ottfelejtett egy párducbőr kabátot. Harry el­dugta egy fásládába és arra kért, hogy ne tegyek említést róla a rendőrségnek. — Harry eldugott egy pár­ducbőr kabátot? — Ha csak nem káprazott a szemem. — Lehet, hogy mégiscsak káprázott a szeme. Ha pedig arra gondol, hogy Harry pénzt adott a lánynak, hogy lője le Nicket, vagy hogy valami ha­sonlóra rábírja... Szálljon le Harryról. Nagyon megkérem erre. Sok időmbe, gondomba került, amíg olyan lett, ami­lyen. Rosszabbul jártam vele, mint az első férjemmel. Az meg részeges volt — Átnézett az utcán a kivilágított faházra és keserű mosolyra torzult a szá­ja. — Sokszor feltettem már magamnak a kérdést: vajon mi késztet arra egy asszonyt, hogy ilyen mihaszna fráterekkel tölt­se az életét mint ahogy én is tettem? — Én se tudnék választ adni rá, Mrs. Nemo. Rendben van: békén fogom hagyni Harryt De persze eszem ágában , sem volt, hogy a sza- I vamat álljam. Amikor I a nő visszament a há­zába, megkerültem az épülettömböt és új megfigyelőállást foglaltam el, egy mosoda ajtajában. Ezúttal nem gyújtottam rá. Sőt még csak meg se moccantam, csu­pán egy-egy pillantást vetettem nagynéha a karórámra. Tizenegy óra tájt kialudt a villany a Nemo-villa redőnyei mögött. Röviddel éjfél előtt ki­­nyílt az utcára vezető ajtó és Harry surrant ki rajta. Óvato­san szétnézett, mielőtt elindult. Alig kétmétemyire mehetett el mellettem. Gyors, lopakodó lép­tekkel sietett tova. Követni kezdtem bizonyos távolságból, ezúttal nagyon kö­rültekintően. nagyon vigyázva. Egyszer csak eltűnt egy éjjel­nappal nyitva tartó garázs kivi­lágított bejárata mögött. Néhány perc múlva egy háború előtti Chevroleten hajtott ki onnan. De az én bankóm is megtette a kellő hatást az alkalmazottra. Egy régi Buickot béreltem, mely még mindig képes volt száz­­hússzal-száznegyvennel menni. Akkor jöttem erre rá, amikor kikanyarodtam az országúira. Még idejében értem Nick Nemo bekötőútjához, hogy megpil­lantsam Harry kocsijának fé­nyeit. Már ott villogtak a sötét­be borult farmépület előtt. Eloltottam a reflektort és a bekötő út mellett, az országút szélén leálltam. De előbb meg­fordultam a kocsimmal, az el­lenkező irányba. A Chevrolet néhány perc múlva újból meg­jelent. Harry ismét egyedül volt a kocsiban. Követni kezdtem, teljesen vakon, mert csak az or­szágúton mertem ismét bekap­csolni a fényszóróimat. A nyo­mában maradtam, egészen a vá­ros széléig. Ott, ahol a motelek egymást követték. Harry egy mellékút­­ra hajtott be, amely fölött egy neonreklám világított át a söté­ten: LAKÓKOCSI-TÁBOR. A lakókocsik egy kiszáradt patak partján sorakoztak. A Chevro­let megállt az egyik lakókocsi mellett, amelynek ablakában még égett a villany. Harry ki­­kászálódott a kocsiból, egy mocskos csomagot szorongatott a hóna alatt. Halkan kopogta­tott a hálókocsi ajtaján. A következő sarkon megálltam és vára­kozni kezdtem. Egy idő múlva a Chevro­let ismét kigördült a neonreklám alatt és kifordult az országútra. Meg­vártam, amíg eltűnik. Kiszálltam a Buiokból és vé­gigsétáltam a kiszáradt patak partján a kivilágított lakókocsi­ig. Az ablakokat függöny ta­karta. A cseresznyeszínű sport­kocsi ott parkolt a közelben. Halkan kopogni kezdtem az alu­­miniumajtón. — Harry? — kérdezte bentről egy lányhang. — Te vagy az, Harry? Valamit dörmögtem, amit nem lehetett tisztán érteni. Az ajtó kinyílt és az aranyszőke lány nézett ki rajta. Nagyon fia­talnak látszott, kerek kék szeme kissé fátyolosnak tűnt — alko­holmámor, vagy a leLkiismeret­­furdalás okozta? Csak egy ny­lon nadrágocska volt rajta, semmi más. — Mit akar? Megpróbálta becsukni az aj­tót. Csakhogy én nem enged­tem. — Azonnal tűnjön el innen. Ha nem hagy magamra, sikol­tozni fogok. — Tessék. Csak sikoltozzon. Kinyitotta a száját, de hang nem jött ki belőle. Újra becsuk­ta. Kicsi volt, formás testű, majdnem molett és nagyon-na­­gyon bizalmatlan. — Kicsoda maga? Hatósági közeg? — Majdnem. Engedjen be. — Hát jöjjön csak be, hogy a fene essen magába. Igazán nincs semmi rejtegetnivalóm. — Azt majd én állapítom meg. Ahogy elmentem mellette, éreztem, hogy Martini-szagú a lehelete. A kis szobában össze­vissza mindenfelé női ruhák hevertek; selymek és kásmírok és tweedek és pókhálóvékony nylonok; némelyek a padlóra dobva, mások egy kötélen szá­radtak. A párducbőr kabátot az emeletes ágy alsó részén pillan­tottam meg. Fölkapta és a vál­lára borította. Ideges ujjai ön­­tudatlanul kezdték szedegetni a szőrméből a beleszúródott fa­szilánkokat. — Ugye, Harry nagy szíves­séget tett magának? — Lehet — És maga nem tett sem­miféle szívességet Harrynak? — Mire gondol? — Arra, hogy elintézte a bátyját. — Maga tisztára megőrült, uram! Én? Aki annyira szeret­tem Nick bácsit? — Akkor mért pucolt el olyan gyorsan a gyilkosság színhelyé­ről, mi? — Pánikba estem — mondta halkan. — Bármelyik lány ugyanezt tette volna a helyem­ben. Aludtam, amikor az egész történt ha éppen tudni akarja az igazságot. Arra riadtam föl, hogy egy revolver eldördült. De jó időbe telt amíg magamhoz tértem és összeszedtem vala­hogy magamat, hogy fel tudják öltözni. Amikor odaértem a há­lószoba ablakához, Harry éppen akkor jött vissza, egy pasassal. — Fürkészve nézett az arcomba. — Nem maga volt az a pasas? — De — bólintottam. — Egyszóval, nem tévedtem. Meg voltam győződve akkor, hogy maga valamiféle hatósági közeg. S ráadásul azt is látta, hogy Nick ott hever az úton, vérbe fagyva. Ebből azonnal le­vontam a megfelelő következ­tetéseket. Elfogott a pánik. Tud­tam, hogy benne vagyok a pác­ban, ha nem sikerül meglép­nem. Így hát nyomban kereket oldottam — igen, kereket oldot­tam. Ez bizony, nem volt szép tőlem, hiszen Nick oly sokat je­lentett nekem, de ez volt az egyetlen értelmes dolog, amit tehettem. Ráadásul gondolnom kellett a karrieremre is. — Miféle karrierre? — Ami előtt állok, illetve áll­tam, mint modell, mint színész­nő. Nick bácsi éppen megígér­te, hogy beirat egy szfninkolá­­ba_ — Ha nem hajlandó beszélni, könnyen a börtönben végezheti a tanulmányait Ki lőtte le Nicket? Egy árnyalatnyi rémület ve­gyült a hangjába, amikor meg­szólalt. — Mondom hogy nem tudom. A félelemtől ájultan hevertem sokáig a MMMÉát—; Nem láttam «Mimit — Mért hozta el Harry a ka­bátját? — Mert nem akarta, hogy be­lekeveredjek az ügybe. Elvégre mégiscsak az apám. — Harry Nemo az apja ma­gának? — Igen. — Okosabban is viselkedhe­tett volna. Hogy hívják magát? — Jeannine-nak. Jeannine Larue-nek. — Mért nem Nemo a család­neve magának is, ha egyszer Harry az apja? És mért hívja őt Harrynak? — Mert csak a mostohaapám, ha mindenáron tudni akarja. Köztem és Nick között nem volt semmiféle vérségi kapcsolat. Ennek ellenére mindig „bácsi­­káni"-nak szólítottam. — Ha Harry az apja, mért nem él vele együtt? — Sokáig vele éltem, öten bizony, az igazat mondom ma­gának. De el kellett jönnöm az öreglány miatt. Az öreglány gyűlöl, nem bírja elviselni, hogy olyan vagyok, amilyen. Micsoda lehetetlen némber, mi­csoda erkölcscsősz! Megőrül, ha egy lány szeret szórakozni... S mindezt azért, mert az öreg fiú nem vetette meg az italt... — Mit ért maga szórakozá­son, Jeannine? Megrázta loboncos szőke ha­ját. Nehéz illat áradt belőle. Az egyik gyöngyfényű vállát le­meztelenítette és olyan műmo­sollyal próbált hatni rám, mint egy kis kurva. — És maga mit ért alatta? Mit szólna, ha együtt járnánk? — Ügy érti, ahogy Nickkel járt együtt? — Maga csinosabb, mint Nick volt. — És több a sütnivalóm is; legalábbis remélem. Harry va­lóban a mostohaapja? — Kérdezze meg tőle, ha nem hisz nekem. Kérdezze csak meg. A Tule Street-en lakik, egy ház­ban — a számra, sajnos, nem emlékszem. — Tudom, hogy hol lakik. '* Harry nem volt otthon ... Hiába kopogtam a fa­ház ajtaján, senki sem válaszolt Lenypmtam a kilincset, éreztem, hogy nincs bezárva. Bent égett egy lámpa. Az udva­ron a többi faházban változat­lanul sötét volt Jóval elmúlt már éjfél és egy lélek se járt az utcán. A pisztolyomat magam elé tartva léptem be a lakásba. Egy mennyezetről lelógó körte árasztotta fényét néhány szegé­nyes, rozzant bútordarabra, meg egy molyette, megfakult sző­nyegre. A nappali szobán kívül egy hálófülke és egy mélyedés­szerű teakonyha volt még a házban. A nyomorúságos lakás­ban minden olyan tiszta volt, szívfacsaróan tiszta Erkölcsne­mesítő feliratok lógtak a falon egy kép mellett. Egy szöszke kislányt ábrázolt a fénykép, ti­nédzsereknek való estélyiruhá­ban. Jeannine fényképe volt, abból a korából, amikor még nem jött rá arra, hogy egy csi­nos arc és egy pérnás test meg tudja szerezni számára mind­azt, amire csak vágyik. Leg­alábbis mindazt, amiről azt gondolta, hogy vágyik rá Ügy éreztem, hogy rosszullét környékez. Kimentem a házból, nem messze egy régi autómotor köhögött zihálva. Az éjszaka csak fokozta a közeledő zajt: Harry Nemo bérelt Chevroletjét Folytatás a következő oldaton

Next

/
Thumbnails
Contents