Menora Egyenlőség, 1977. július-december (16. évfolyam, 664-688. szám)

1977-09-10 / Supplement

■ HI5 MASANA supplement TORONTO - TORONTO - TORONTO - TORONTO - TORONTO - TORONTO - TORONTO - TORONTO - TORONTO - TORONTO - TORONTO- TORONTO - TORONTO MESÉK AZ ÁLLATOKRÓL után; megjött Angliából egy nappal a háború kitörése előtt és ezen a nyári napon is éppen megjött az egyetemi városból, ahol apátok mesterségét tanulta. A fényképen egy tér kö­zepén állt, lába előtt a köveken, feje körül a levegőben galambok, mögötte elmosódott, nagy épület. Ma már tudod, akkor is tudhat­tad, hogy a kép Velencében a Szent Márk térén készült, de számodra nem a város és nem a tér neve volt akkor fontos, hanem a nővéred, ahogy ott állt, körülötte galambok. — “Ez te vagy? — kérdezted tőle. Nem vála­szolt. Nem szerette a fölösleges kérdéseket. — “Olyan furcsán nézel” — folytattad —, “mintha szorítana a cipőd.” — “Hülye. Még sohasem láttál dühösen? Utálom a galambo­kat. Csoportállatok.” — Ekkor tépte össze a képes levelezőlapot. Derékig érő copfja — az érettségi előtt vágta le ő maga, ugyanolyan erélyes mozdulattal, ahogy a képpel végzett — most a galambokkal együtt újra megsemmi­sült. Apád dühös keserűségét nem is annyi­ra a velencei mestermfl pusztulása, hanem a felidézett copfok emléke okozta. — “Egyhazug­sággal kevesebb” — mondta a nővéred. — “Jó” — mondta apád. — “Giccs. Sőt, legyen hazugság. Ámbátor nekem egy hajszállal töb­bet jelentett.” — Ezzel bement a dolgozószo­bájába. Te pedig ebben a pillanatban ponto­san tudtad, hogy a nővéred valóban ezért jött meg. Minden, a nyári délután forrósá­ga, a veranda üvegén bevetődő komor faár­nyékok, apád fehér köpenyén a tintafolt, fej­bőrének kopasz vörössége, — mind ezt bizo­nyították. A vitából egy szót sem értettél, csak abban az érzésedben erősített meg, hogy neki van igaza. Hogy miért? Csak. Egy ben­ned élő, indoklásra sohasem kerülő csak mi­att. Délután a szobájában egymás mellett ültetek a díványon. — "Miért utálod a galam­bokat?’ — kérdezted. — “Mert általában ga­lambokkal a fejem körül szoktam sétálni, főleg hétfőn, szerdán, pénteken, valamint ked­den, csütörtökön és szombaton 0 órától 24 óráig. Vasárnap szünnap. Akkor aranyhalak között úszkálok egy márványmedencében.” — “Az aranyhalak is csoportállatok?’ — kérdez­ted. — “Micsoda? Miket beszélsz?’ — “Te mondtad — csoportállatok. A galambok.” — Nevetni kezdett. Most már emlékezett saját szavaira. — “Hát persze, hogy azok. Kite­nyésztett és mesterségesen korcsosított cso­portállatok. Szürke agyacskák aranyálmai.” — “Én szeretem az aranyhalakat” — mondtad te. — “Mert rossz az ízlésed” — mondta Ő. “Jó. Giccs” — vágtad rá hirtelen. — “SŐt, hazugság, de nekem egy hajszállal többet jelent”. — Erre ismét kirobbant belőle a nevetés és együtt nevettetek, végigdőltetek a díványon. Beletúrt a hajadba, kezét végig­húzta a tarkódon, a nyakadon, a hátadon az inged ala’t, te megfeszültél, de a mozdulat nem folytatódott, ő felült és lassan kihúzta a derekad alól a kezét. Felnéztél rá, ott ült melletted és az arcodat figyelte. Meddig tartott ennek a tisztátlan pillanatnak a tisz­tasága, nem tudod már, csak azt tudod, egy­szerre álltatok fel és kimentetek a Kőrösre, “megnézni az igazi halakat természetes ál­lapotukban”. A sodrással szemben úsztatok. Már sötétedett, amikor a vasúti hídhoz ér­tetek és még a vízből néztétek a hídon zör­gő, marhákat szállító hosszú szerelvények után. — “Ezek is csoportállatok. Utálom őket” — mondtad. — “A csoportállat nem jó és nem rossz — állat. Csak az aranyálmúak hazudjék őket ilyenné vagy olyanná — ezért nem tudom szeretni őket” — válaszolta ő. A nővéred hét évvel volt idősebb nálad. Te tizenkét éves korodban ezen a délutánon tőle tanultál meg tájékozódni az állatok között. Volt gyerek, mondják, aki ugyanilyen idős korában a temp­lomban a véneket tanította. — “Megjöttem — mondta — és letette a bőröndjét a veranda lépcsőjére. Lent állt Afrika voltál. Afrika. Mindig és makacsul csak Afrika. Hátad megfeszült, ahogy előre­hajoltál, karodat mereven kinyújtottad a gödör fölé, szinte már térdepeltél, vártad a jeladást a győzelem biztos tudatában és akkor mögöt­ted kezdetét vette a röhögéssé dagadó kunco­gás. - “Most következik a híres, nevezetes A... A... A...” — kezed már a gödörben la­puló labdát érintette, amikor valaki meglö­kött, előreestél, térdre a kis gödör elé és a laboratóriumi szolga fia a hátadra ült. Lovaglóülésben. — “Nem csalunk! Afrika, az nem ország! Anglia, az ország, Németország, Olaszország, de még mennyire az! Aztán or­szág Franciaország, Spanyolország, na persze Magyarország, de még Amerika is sokkal in­kább ország. Afrika nem ország. Afrika csak földrész. Ott csak gyarmatok vannak meg né­gerek...” — “És őserdők” — mondtad te — “meg állatok: oroszlán, zebra, zsiráf, kroko­­dilus, víziló, elefánt, óriáskígyó, majom! Strucc és fóka!” — Ekkor már a földön fe­küdtél, mind körülötted állt vagy térdelt,^ vi­sított, hörgött, vinnyogott nevettében. “Fóka! Azt mondja, fóka! Afrikai, azaz forró égövi fóka!” — Te tudtad jól, hogy Afrikában nin­csenek fókák, de ki kellett mondanod, cél­tudatos tévedéssel, csakazértis, hogy elfogad­hatatlan világod akaratod szerint berendezett öserdeivel teljes legyen. A fókákat később elhagytad, de valahányszor ezt a játékot ját­­szottátok a kis gödör fölé hajolva, a győ­zelem biztos tudatában — mert győzni kell egy ország színeiben más országokat legyőz­a legalsó lépcsőfokon. — “Az utolsó pilla­natban” — mondta az apád. — "Már lehet, hogy ki is tört a háború”. — “Tudom”. — “Angliában talán biztonságosabb lett volna.” — “Tudom.” — mondta újra. — “Mo3t pedig megfürdöm, aztán bemegyek hozzád. Már ré­gen nem veszekedtünk.” — Este a leszedett vacsoraasztal mellett ültél és vártad, hogy terád mikor kerül sor. Apád egyetlen moz­dulatára emlékszel, amely kiharsogott a dol­gozószoba csukott ajtaja mögül. — “Szent Pál ezt előbb kitalálta, mint a te bölcseid” — kiabálta az apád. — “Szorul szóra így mond­ta: aki nem dolgozik, ne is egyék!” Ez nem nektek jutott az eszetekbe először!” — “Vö­rösre festik, teljesen vörösre!” — mondta nagyanyád, a Magyar Királyi Államvasútak nyugalmazott pénztárosa anyádnak —, “de szerencsére csak a bőrét! Majd kinövi!” Ott állt a szoba közepén, mögötte egy üres akvárium, nem volt nála bőrönd. De mindenhol, a földön, a biedermeier karos­székeken, az asztalon nyitott és összeszíja­­zott bőröndök és hátizsákok hevertek, mint­ha mindenhonnan Ő jött volna meg. Az egye­temi városból érkezett, egy katonai autóra kéredzkedett fel. — “Ide jöttél, ahol minden­ki ismer?’ — kérdezte apád, aztán legyin­tett. — “Miért? Nem vagyok olyan fontos, hogy eldugjam magam. Egyébként sem lett volna időm, hogy megnövesszem a copfomat.” — A megkülönböztetett megbízhatatlanokat egy fakereskedő villájában, a közönséges megbíz­hatatlanokat a templomban gyűjtötték össze. Hitek és vagyoni helyzetek itt még beszámí­tandó értéknek bizonyultak. Nővéred délután átment a templomba, a többiekhez, mert “job­ban szereti” — mondta — “a nagyobb tár­saságot”. Egyébként is el akart beszélgetni nagyanyátokkal a Magyar Királyi Államvasú­tak jelenlegi helyzetéről, mert a pontatlan vonatindítások és a személyét érintő utazási korlátozások miatt volt kénytelen igénybe ven­ni a katonaság előzékenységét. Ehhez pedig a templomba kellett mennie, mert nagyanyá­tokat a közönségesek közé sorolták. Egyszer a szanatórium vágóhfdjára — húsvét előtt lehetett — bárányokat hajtottak, bégető fiatal állatokat és noha semmi kapcsolatod nem volt velük, kétségbeesetten választottál ki és hur­coltál el egyet, hol cipelted, hol vonszoltad a parkon keresztül a veranda lépcsőjéig. — “Te hülye?’ — mondta a nővéred. — “Egyet ellopsz, hogy ne báránypaprikás legyen belőle, hanem ürühús, vagy kísérleti kos a labora­tóriumi szolga gondozásában. Azt hiszed, hogy ezzel bármin is változtathatsz?’—A templom­ból nem jött vissza a fakereskedő villájába. A gyűjtőhelyen még találkoztatok, de az utat már egy másik vagonban tette meg. Ugyanaz­zal a szerelvénnyel. Az “értékek” már nem számítottak. Egy ismerős asszonytól hallot­tad néhány év múlva, hogy skarlátot kapott, mert vörös lett a bőre, de az is lehet, hogy a nap festette vörösre, amikor egy válogatás alkalmával reggeltől késő délutánig állt mez­telenül a barakk előtt. Ezért nem kerülhetett a munkára alkalmasak közé. A ma már kö­zönséges skarlát akkor még életveszélyes volt. Egy nyáron — talán éppen az utolsón — tiszavirágzást néztetek a Körösön. Az iszo­nyatos mennyiségű rovar haláltánca a víz fölött, ahogy a párzás után apró hulláik el­takarták a folyót, ez őt is lenyűgözte. Most úgy látod, hogy a sok apró lény nem a víz fölött, hanem függönyt vonva közétek ő körü­lötte röpködött. Az áttetsző, hártyás szárnyak mögül hallod a hangját — “Igen, ezek is csoportállatok, de legalább a halálukban jól érzik magukat. Viszonylag.” ve — mindig Afrika voltál. És mindig ki­röhögtek. Aztán már csak magadnak voltál Afrika, mert kevesebb, mint egy földrész nem akartál lenni. És magadnak voltál Afrika, mert vesztes sem akartál lenni. — “Ott viszik az afrikai fókát! Fókaszap­pan lesz belőle!” — Ezt a laboratóriumi szolga fia kiáltotta, amikor négyes sorokban haladtatok a gyűjtőhely felé az országúton és ő az út szélén állva a bámészkodók kö­zött így búcsúzott tőled. A fiú nem hazudott, noha fogalma sem volt arról, hogy igazat beszél. A fóka ott ment melletted, rendkí­vül tapintatosan, mert te is csak akkor vet­tél tudomást róla, amikor kívántad. Sohasem volt terhedre, mindig tudta, mikor kell ész­revehetővé válnia. Tudta, mikor kell labdáznia az orrán mulatságosan táncoló nagy, piros­kék labdával, mikor kell mellédfeküdnie a betonra, hogy melegítsen és sosem kaffogott vízért, noha a fókáknak igazán éltető elemük a víz, akármekkora volt is a hőség, a szom­júság. Ha a laboratóriumi szolga fia nem kiált rád, talán észre sem veszed és nél­küle játszod végig a felnőttek nemzetesdijét. Akkor pedig alighanem pórul jársz, mert a forró égövi fóka volt a titkod és titok nél­kül mindenkinek nagyobb az esélye a pusz­tulásra. A ruhádat el vehették, a hátizsákodat elvehették, a fejedet, hónaljadat, ágyékodat kopaszra nyírhatták — a fóka megmaradt, Legalábbis sokáig hitted, hogy megmarad, őrizted is, mint ahogy a titkot kell. mélyen, apádnak sem árultad el, aki melletted mene­telt a sorban, hogy kristály titkod van. Va­­rázskristály-titkod. Fóka-titkod. Csak akkor beszéltél róla, ha biztos voltál benne, hogy félreismerik, hogy bolondozásnak, tré­fának tartják. Például, ha estére neked még volt egy darab kenyered, nyugodtan mondtad, hogy egy fóka hozta, mert biztos voltál ben­ne, senki sem hiszi el. Csak te tudtad, hogy valóban ő hozta. Ahogy a fóka a te titkod volt, úgy őrizte ő a te titkaidat. Csak a fóka tudta, milyen elviselhetetlen, ha mel­letted horkolni kezd az apád, csak ő tudta, mennyire megszégyenít, ahogy rettegve má­sodszor is sorbaáll a levesért és csak a fó­ka tudta, hogy bűntudattal viseled el létét, mert egyszer, évekkel ezelőtt megátkoztad, hogy "dögöljön meg”, amiért valamit meg­tiltott neked, hogy mit, már nem tudod, már akkor sem tudtad, fontos volt-e, vagy sem­miség. Ha nem kellene végignézned a pusz­tulását átkod miatt, akkor nem előtted sor­vadna, akkor könnyű halállal már meghal­hatott volna, de léteznie, kínlódnia kell —, hogy te kínlódj, ahogy a büntetés logikája megkívánja. — “Én nemsokára meghalok” — mondta egyszer a priccsen, ahol egymás mel­lett feküdtetek —, “de akkor vigyázz, hogy ki jön a helyemre, nehogy tetves legyen, mert ha megtetvesedsz...” — és itt most biztosan egy humorba csomagolt orvosi tanács követ­kezett volna, ha rá nem üvöltesz: “ne pofázz!” — Itt tárgyilagosan meg kell jegyezni, hogy durva rémületed legalább annyira szólt a tet­­veknek, mint búcsújának. Hónapokig elkerül­tek a tetvek, eddig még csak hírük hallatá­ra kellett vakaródznod. Ettől kezdve tudtad, hogy elkerülhetetlenek. Apádra néztél és e­­szedbe jutott, hogy legtöbbször fehér köpeny­ben láttad — és most is, mintha fehér kö­peny lett volna rajta. Nevetni kezdtél, olyan elviselhetetlenül nevetséges volt, hogy a fehér köpenyen fekete pontok nyüzsögtek, lassan vo­nuló, sötét sávok és hirtelen újra a csíkos ruha volt apádon. Néhány hét múlva vaka­rózni kezdett. Egész nap nem szóltatok egy­máshoz egy szót sem, sem a munkába mene­teléskor, sem munka közben, este sem. Éjjel egészen szorosan hozzásimultál. A fóka kö­zétek akart bújni, de elkergetted, és vártad, közönyösen vártad, hogy mikor kezdesz el visz­ketni. Apád másnap nem vonult ki veletek dol­gozni, este üres volt a helye. A fóka sem jelentkezett többé. Forró égövi fókák iszo­nyodnak a tetvektől, de az is lehet, hogy megsértődött, amiért elkergetted. Sokáig nem volt titkod, eljutottál odáig, hogy vállald a pusztulás esélyét* Afrika voltál, Afrika. Térdeltél a nagy gö­dör előtt, benne nem lapított labda. Nem egyedül térdeltél. Aki járni tudott, még reg­gel elhajtották. Csak néhányan vártatok a jel­adásra. Mögötted egy ideig kuncogás volt hall­ható, pontosabban csak te hallottad a kunco­gást. A többiek vezényszavakra emlékeztek. Aztán csend lett, sem vezényszó, sem kun­cogás, csak csend volt mögötted. Hátad meg­feszült, karod előrenyúlt. A befejezés elma­radt. A laboratóriumi szolga fia nem ült a hátadra lovaglóülésben. Már alkonyodott, ami­kor két katona — az egyik néger — megállt melletted. Egy darabig tanakodtak, aztán rá­kötöttek a jeepük motorházára. A néger ma­gyarázkodó, bocsánatkérő mozdulattal széttár­ta karjait, majd vakarózást mímelt és neve­tett. Aztán elindult a jeep. A motorház teteje lassan átforrósodott. De mielőtt elégtek volna tetveid, a jeep fékezett. A háború után hirtelen elhatározással köl­­csönbiciklin kimentéi újra a szanatóriumba. Nem sokáig marasztott a kert, sem a Kőrös a vasúti híd fölött. Elmentél egyik kedvenc tartózkodási helyedre, a hizlaldába is. Sze­retted nézni etetéskor az ólakból egymás he­­gyén-hátán, visítva kitóduló, vályúhoz rohanó disznókat. Mindig tudtad, hogy holnap melyiket vágják le és amikor tehetted, mindig végig­nézted az ölést. Szeretted a disznókat. Most csak az egyik ólban feküdt álmosan néhány disznó. A többi ól üres volt. Ott álltái egy ideig a vágóhíd idegen, tiszta betonján, aztan a feltámadó szélben megnyikordult az egyik ólajtó. Gyorsan visszaindultál a városba, tel­jes gőzzel nyomtad a pedált. Az emelkedőn, amikor ráhajtottál a közúti hídra, a menekülés oly nagy buzgalmával nyomtad, hogy a híd közepén elszakadt a lánc: mivel a kézifék is rossz volt, pontosan telibe találtai néhány disznót és malacot. Egy tanyasi asszony hajtotta fel éppen veled szemben a hídra a nem várt találkozástól riadtan szétfutó disz­nókat. Te a térdedre estél, a parasztasszony pedig, feléd hajítva ostorát, káromkodott. Rö­vid beszédéből értesültél arról, hogy jampec vagy, felelőtlen disznó és világod lejárt: sza­badság van már és nem gázolhatsz el vakon többé sem disznót, sem embert! Aztan fel­­tápászkodtál és együtt hajkurásztátok össze az ártérben az állatokat. A városba menet harsányan nevetve, vérző lábbal toltad magad előtt a biciklit. Alaposan megnevettetett az a mód, ahogy a hirtelen megértett szabadság bemutatkozott neked.--------------Macskák-----------­A macskáknak mindig anyád adott nevet. Ez olyan “Figaro” — mondta — és ettől kezd-Folytatás a következő oldalon Fóka BEST WISHES ON ROSH HASHANAH TO THE WHOLE HUNGARIAN JEWISH COMMUNITY LUNSKY OPTOMETRIST 470 COLLEGE STREET — 921-3924 KELLEMES ÜNNEPEKET ÉS BOLDOG ÚJÉVET KÍVÁN BARÁTAINAK TORONTO MAGYARNYELVŰ ZSIDÓSÁGÁNAK Berwald Miklós A HAKOAH ÜGYVEZETŐ ELNÖKE és családja unan niiD nw? JÓ ÜNNEPEKET ÉS BOLDOG ÚJÉVET KÍVÁNNAK ROKONAIKNAK, BARÁTAIKNAK, ISMERŐSEIKNEK és ÜZLETFELEIKNEK LEND VA Y ANDRÁS És családja APOLLO TRAVEL BUREAU MOSKO VITZK TÓ családja IUDY FLORIST ÉS SZERA MAMA BOLDOG ÚJÉVET KÍVÁN BARÁTAINAK ÉS ISMERŐSEINEK, valamint külön Dr. ZÁGON ZOLTÁN RABBI ÚRNAK es CSALÁDJÁNAK PARKER ILONKA Willow dale KEDVES BARÁTAINKNAK és VEVŐINKNEK BOLDOG ÚJ EVET, és KELLEMES ÜNNEPEKET KÍVÁNUNK : KNITWEAR BY OLGA tulajdonosai HAVAS GYÖRGY és OLGA 1574 Bayview Ave KEDVES BARÁTAINAK ISMERŐSEINEK ÉS TEVŐINEK BOLDOG ÚJ ESZTENDŐT KÍVÁN 0 i s1 ''“^oronto^' 7 , • Sajáttervezésü, rendelésre készített platina és aran.v ékszerek * Brilliáns | és kövesgyüriik, karkötők és fülbevalók, láncok, függelékek, svájci órák, ezüst i ékszerek * Javítás, restaurálás, kőfoglaiás szakértelemmel. Nagybecsű látogatását tisztelettel várja; ^Oinczer ^‘Péter ékázertervezc tneóter 55 BL00R ST. W., MANULIFE CENTRE, 2 Level, 50. Boutique aiea, No. 14 üzlet TEL.: 967- 1255vagy 368 2731 folytatás a következő oldalon A

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents