Menora Egyenlőség, 1977. január-június (16. évfolyam, 641-663. szám)

1977-03-12 / 648. szám

1977. március 12 » MENORA 9. oldal „Erre már csak zsidó becsületből is összeszedtem minden tudományomat és koncentráltam magam” — meselte este Viteknek. — Frau Frederika nagyon meg volt elégedve velem és egész órát játszottam neki min­denfélét. Mellettem ült, dúdolta a slágereket és még lapozott is nekem. S mikor vége lett, őnagysága be­szélgetni kezdett. Megállapította, hogy túl korán kez­dem a ringyóskodást. De enyhítésként mindjárt meg­kínált cigarettával, amelyet örömmel elfogadtam. S az­zal traktált, hogy szeretőmmel együtt visszakerülök va­lamelyik koncentrációs táborba, ö ugyan nem kegyet­len ember, de azt ő is belátja, hogy a zsidó fajnak cl kell pusztulnia. Viszont amíg itt vagyunk ebben a tá­borban, nem bánja, ha Vitolddal fetrengek, váljék egész­ségünkre. Megsértődve kijelentettem, hogy Vitolddal én nem művelek semmi elítélendő dolgot, mert ő nekem szerető unokabátyám, mire felvilágosított, hogy egy ro­konért általában nem strapálják magukat ennyire a fér­fiak, de ő amúgy sem kíváncsi, hogy mi történik a ká­­pó barakkjában, s amíg parancsot nem kap az elvá­lasztásunkra, felőle ... Verstanden? ... — Verstanden — rebegtem meghatottan, s azt hit­tem, ezzel kegyelemben elbocsát... De képzeld, azt mondta, menjek utána, és bevitt a konyhába, ahol egy kövér szakács uralkodik. Reng a tokája és fehér papi ornátust visel, amelyen zsírfoltok is láthatók... S amellett jóízű bécsi dialektusban beszél... — Hans a szakács neve, de katonakörökben „dér Trottl”-nek becézik ... — A Trottl körül kukták szorgoskodnak s egyszerre az egyik egy jó nagy darab sült hadat tesz egy tá­nyérra, kést-villát és két szelet kenyeret egy tálcára és elémtálalja, a konyhaasztal sarkába... —Frederika asszony magánszorgalomból eszközölte ki — nevetett Vitold — ez nem volt benne az alkuban. — Jól játszik a kis Jüdin — közölte véleményét Kans, de nem velem, csak Frederika asszonnyal. Én pe­dig óvatosan eszegettem a halat, persze csak villával. Csak az kellene nekem, hogy késsel hozzányúljak, mit fog szólni Mamus? Lusja az ágyon végigdőlve, rajta pongyolával cse­vegett. — A Trottl rendes fiú — nyilatkoztatta ki Vitek, — mert pénzért minden kapható nála. A szekrényem­ben található kincsek előbb a tisztiétkezde éléstárát gazdagították. Ha nem lennének megvesztegethető sza­kácsok és beszerzők ... alighanem én is a többiek bor­sára jutottam volna. Majdanekben Glocke őrmesterrel együtt loptam, ő is jól járt, én is... S ő abban a biz­tos reményben élt, hogy lopása sosem derülhet ki, mert végül végez velem... Egyelőre keresztülhúztam a terveit. A lány hallgatott. Társnői jutottak eszébe, akik a reggeli vékony kávén, a napi két tál sűrű levesen s a félkenyéren élnek... ö pedig már második napja cse­megéket eszik a tábori állapotokhoz viszonyítva. Vitold nem érezte meg, hogy Lusját milyen gondo­latok foglalkoztatják. Büszkén szedett elő a szekrény­ből egy húskonzervet. — Ma este ennek a doboznak a tartalmát tüntetjük el, bécsi gulyás burgonyával. S utána főzhetek maka­rónit, paradicsomiével és reszelt sajttal — mondta dia­dalmasan és elismerés várt. — Szegény Mecsa és a többiek ... akiknek nem jut az ilyen falatokból ... Ezért most keserű érzésem van ... Vajon mikor evett Mecsa utoljára bécsi gulyást és paradicsomos makarónit ? Vitold szemében indulatok lobogtak, amikor meg­“"-Gondolod talán, hogy el kellene oltanunk a kla raktárunkat még harmincöt rab között? Nekik ici­picivel több jutna, mi pedig legyengülünk, s majd jön Wessely tiszthelyettes, hogy mint hasznavehetetleneket visszavigyen a megsemmisítő táborba. Van ennek ér­telme? Azt gondolod, hogy ez igazságtalanság? Lehet, hogy így van. Csak másnak a róvására lehet megmene­külni, ez a táborélet törvénye. Lusja most azt hitte, hogy a férfinek igaza van; ki­től is hallott valami ehhez hasonlót? Rozália néni, igen, Rozália néni mondta, hogy „mindenki önmagáért har­col” ... Neki is az a kötelessége, hogy az életéért küzd­jön, Vitek oldalán. — Elég kegyetlen törvény — jegyezte meg, szinte félve. — S ezért irigyelnek a fogolytársaim. Majdanek­ben gúnyoltak, szidtak, mert sokáig elkerültem a sor­sukat s aztán azért gyűlöltek, mert Szűre kivételezett velem a te kedvedért... szerelmes beléd, talán... volt valami közietek, igaz? Vitek meglepetten nézett rá. Gyerekes volt a kér­dés, a féltékenységnek nyoma, sem volt a hangjában. — Nem azért kérdezem, mintha bántana, hogy az­előtt ... de... az egész kép annyira zavaros. Anélkül, hogy bárkinek ártottam volna, érzem, hogy nem szeret­nek. S most itt is, ahová azért jutottak el, mert... te engem meg akarsz menteni... tehát hálásaknak kell BARZILAY ISTVÁN SZAKADÉK lenniök, máris érzem, hogy összesúgnak, megjegyzése­ket tesznek... én vagyok a szemükben a kápó szere­tője ... az egyik megjegyezte, hogy unokatestvérek kö­zött nem ritka a viszony s vigyázzak, mert ha teherbe esek tőled, mindjárt visznek a gázkamrába. Vitek arcára kiütköztek az indulatok; a négy fal között, ahol SS szemek nem ellenőrizték, eltűnt belőle az önfegyelem, amely éppúgy kellett az élet fenntartá­sához, mint a bikacsök, vagy a lopott konzerv. — Azok a ... férgek ... — robbant ki belőle — csak beszéljenek, sugdolózzanak, amit akarnak. Tartsd távol magad tőlük, ne érdekeljen, amit mondanak. Te a szép­ségeddel minden helyzetből meg fogsz menekülni, ér­tetted? Ilyen szép lányt nem érhet ugyanaz a sors, mint azokat a... „Piszkosak, tetvesek” — akarta mondani, de Lusja csodálkozó tekintete megállította a szóáradatot. — ügy felemelted a hangodat, mintha... haragud­nál rám — mosolygott a lány — s közben szép bókokat hallok tőled. Pedig az nem igaz, amit a szép nőkről mondtál, hiszen, ha a Vorseherin nincs szabadságon, akkor én is a többi szép nők sorsára kerülök, akiket megölt... — Nem. Nem. Akkor is kihoztalak volna onnan. Szűre, vagy talán Glocke segítségével. Az irodába tétet­telek volna, vagy a kórházba ápolónőnek. S a tábornok... — Nem is tehetek egyebet, mint hogy örüljek a ki­vételes helyzetemnek — csillapította. — Itt fekszem meleg szobában s a gulyásra várok, amely csak ket­tőnknek jut ebben a kis táborban. S megint itt fogok aludni, még pedig hamar, mert máris nehezen tartom nyitva a szememet. Lusja leromlott szervezete mindig több táplálékot követelt, bár a műhelytábor kosztja türhetőnek volt nevezhető a majdanekihez viszonyítva. S mikor Vitek barakkjában megtöltötte a gyomrát, nehezen vánszor­­gott vissza az ágyába. A férfi csókjait boldogan fogadta és viszonozta, de a folytatás nem érdekelte. Aludni és enni — ez volt az a két funkció, amely együttélésük első napjaiban működött benne. S rajongó hálát érzett Vitold iránt, mert nem köze­ledett hozzá, megmentésének a diját követelve. Hogyan láthatott volna bele a férfi leikébe? Miért is hitte vol­na, hogy Vitold még nem érezte érettnek az időt, hogy magáévá tegye; hogy kiszámította, ha rendesen táp­lálja, naponta akár másfél kilót is hízni fog, egy hét le­forgása alatt igazi nővé gömbölyödik, amilyennek az első találkozáskor látta. Kihizlalni akarta Patyolatját, mert úgy szerette a nőket, kerekdeden, gömbölyű for­mákkal, hogy a keze simítása ne ütközzék kiugró csontba; érett, asszonyos kebleket és telt combokat sze­retett s úgy számított, hogy Lusjának legalább tíz ki­lóra van szüksége, amig ezt a testi állapotot eléri. Ezért kellett Lusjának egy órával az ébresztő előtt felkelnie. Bőséges pépféléket főzött neki, amelyet tej­­konzervvel tett még táplálóbbá és pirítós kenyeret ké­szített, szalonnát szeletelt, úgy jóllakatta, amig már szinte mozdulni sem tudott. S aztán visszacsempészte a női barakkba, hogy fogolytársnőivel együtt fogyassza el a kávélöttyöt, a táborlakók reggelijét. A bőséges táplálkozás, a rendszeres tisztálkodás, a biztonságérzet, amelyet Vitold mellett érzett, napokon belül megmutatkozott. Ő maga a felsőkarjának kike­­rekedéséből ellenőrizte, hogy testi állapota rohamosan javul; arca visszakapta harmatos üdeségét, alakja régi formáit. Boldog menyasszonynak érezte magát, akiről jövendőbelije az élet minden vonatkozásában gondos­kodik, hiszen Frederika asszony minden délelőtt tíz óra­kor elvitte zongorázni a tisztiétkezdébe és csak tizen­kettőkor tért vissza a varrodába. Másfél-két órai gya­korlás, a Trottl révén kapott további ételadagok — mi­lyen zsidólánynak van még ilyen zavartalan mátkasága a náci-világban? Vitold és Lusja szerelmének őrangyala, Hohenber­gen tábornok, nem sokat törődött a mendemondákkal, amelyek természetesen hozzá is eljutottak. A Blumen­­feld-fiúnak viszonya van a saját unokahúgával, Karó­imé lányával? Vállat vont és nevetett rajta. Látni sze­rette volna Karoline lányát. Erre is alkalom adódott, amikor egy délelőtt a tisztiétkezdéből Bach melódiákat hallott kicsengeni és von Hohenbergen tábornok sze­rette Bachot. Belépett tehát az étkezdébe és megállt az ajtóban. A jelenet meglepte. Sárgacsillagos zsákruhában ült a zon­gorázó lány és kotta nélkül játszott. Figyelte az ujjait, a mozgását, amellyel a játékot kisérte, s kiérezte a mű­vészi temperamentum áradó erejét; megállapította, hogy ez a szép kis fogolynő igazi tehetség. — Maradjon kérem — szólt rá Frederika asszonyra, aki ijedten ugrott fel székéről. Lusja is odafordította arcát és meghökkenve abbahagyta a játékot. — Tessék csak folytatni — intett neki mosolyogva. Az ajtóban állt, mögötte adjutánsa. Lusja ujjai végig­szaladtak a billentyűkön. Közönsége van, Lusja imádta, ha hallgatták a játékát; amellett megmentőjének kel­lett játszania. Milyen jó volna, há Chopint játszhatna... De úgy érezte, hogy öregúrnak Bach való és Beethoven... a. kis prelüdöt újabb követte... s aztán az Elgurult garas szonáta jutott eszébe, Rónék kedvence... vajon tudja-e kívülről ? Merészen belevágott... erősen kon­centrálva s maga elé képzelve a kottalapokat, Marisá­val együtt, aki lapozni szokott neki... — Bravó — mondta az öregúr — ganz hübsch ... Lusja boldogan állt fel a zongora mellől. — Ne zavartassa magát, kérem, játsszon tovább — mondta von Hohenbergen tábornok és monoklija vi­dáman csillogott. S felemelte a kezét, hogy tisztelegjen. Aztán meggondolta. Elég, ha odabólint... tanúk előtt mégsem szalutálhat egy zsidó fogolynak... A tisztel­gés mozdulata félbemaradt a vállánál. Egyfajta esetlen búcsúintés lett belőle. Aztán a tábornok hátat fordított és adjutánsával együtt eltűnt az ajtóból. — Weiterspielen — szólt rá idegesen Frederika asz­­szony — parancs, az parancs. Lusja nevetni szeretett volna, jó hangosan kacagni; tábornoki parancsra még nem zongorázott soha. Széles jókedvében Chopin nagymazurkáját kedte játszani; Ho­henbergen tábornok lassan távolodott a barakktól, hogy a mesterművet élvezze. Karoline lánya. A kicsi hasonlít is az anyjára. Ugyanez a fitos orr s finom arc... Együtthál Eugen fiával? Amig a Gestaponak nem jut a fülébe, ki bánja? öreg barátjának tartozik annyival, hogy zavartalan szórakozást biztosítson a fiának és unokahúgának. Másnap a tábornok tisztiszolgája Bach-kottát ho­zott a tisztiétkezdébe. A prelüdök vastag kötete volt, friss, új kiadás. Lusja boldogan vette birtokába. S et­től kezdve Frederika asszonynak és Trotilnak kérnie kellett, hogy ne csak ilyen komoly dolgokat játszón. Slágereket és katonadalokat akartak hallani. Lusja könnyű zenével fizetett a külön ételadagért, amelyet Hans, a szakács, minden nap a konyhaasztal sarkára he­lyezett számára. Az egyik este, csípős hidegben, zsákruhájában resz­ketve várta, hogy Vitold alakja megjelenjen az ajtó­nál. Társnői a barakkba húzódtak. Elkülönült, menekült a sokatmondó tekintetük, s a kérdések elől, amelyekre sosem szokott válaszolni. Vi­tek sokáig matat a barakkban. Vágyik utána, reggel óta nem látta; s kell a finom, meleg pongyola, fázó lábá­nak a lötyögő, bő papucs, őrjárat lépései kopognak, meg kell várni, amíg elhaladnak a katonák. Ha gyu­fája volna, rágyújthatna a barakk sarkában, két ciga­rettát bujtatott meg a melltartójában, az egyiket Fre­derika asszonytól, a másikat Trotiltól kapta. Meleg után vágyott... s itt, á hideg szel ellen a barakk falának védelmé* kérőévé, érezte először, hogy , ez az érzés már több, mint az átfázott test, vagy a meleg ételre vágyó gyomor sürgetése. Vitoldra vágyik, oszlopos karjai közé szeretne bújni, a testének forróságát érezni, szerelmet akart tőle; már napok óta lappang benne ez a nyugtalanság, minden éjjel felriad arra lesve, nem nyúl-e utána a férfi, nem akarja-e magához emelni. Hiszen olyan erős, hogy fél­karjával át tudja röpíteni a másik ágyba; Lusja ezen a hideg októberi estén bevallotta önmagának, hogy nem fél ettől az átrepüléstől; nem is foglalkoztatja más, mint az a szenvedélyes kíváncsiság, hogy ez bekövet­kezzék. S nem várva, hogy Vitold megjelenjen az átjárónál, önmaga indult el, nem törődve a barakkból ki-bejáró férfiakkal, átszaladt a füves térségen és már az ajtó előtt állt, erélyesen kopogtatott. — Be szabad menni? — kérdezte halkan. — Azonnal, csöppség — hallatszott a férfi hangja. El kellett oltania a villanyt s a sötétben kellett az ajtóig jönnie. Aztán csapódott a zár. — Miért nem jöttél? Olyan hideg van odakint — kérdezte szemrehányóan, mialatt a spanyolfal mögött ledobta magáról rongyait, hogy a pongyoláját felvegye. — Volt egy kis elfoglaltságom — mosolygott rá. Lusja ámulva állt meg az asztal előtt. Virágok, őszi­rózsák álltak egy üvegben. —ó, mi történt ?... Istenkém, ma van a születés­PANNÓNIA DELICATESSEN 557 St.Clair W. 651-3318 MAGYAR CSEMEGÉS A ST. CLAIR -VAUGHAN RD. KÖRNYÉKÉN NE MULASSZA EL MEGTEKINTENI megnyílt ói üzletünk az 5 32-Eglinton A ve. alatt 488-5092 MINDKÉT ÜZLETÜNKBEN; IMPORTÁLT EURÓPAI ételkülflnlegességek meleg óe hideg büfé, finom saláták, szendvicsek helybeli fogyasztásra ás elvitelre. Szemeskávé - sütemények • fagylalt - szalámik - felvágottak Tulajdonos a DEUTSCH HÁZASPÁR ' Platina-ékszer specialista Arany zsebórák és láncok # Karkötők Kézelőgombok t# Platina és fehérarany láncok Európai diplomás és kitüntetett ékszerkészltö mester , áramlatra házhoz megyek: napom — kiáltott fel. — Vitek, ez olyan, mint valami álom... Ujjaival próbálta átfogni a karját. Vitold megfeszí­tette izmait és a keze lesíklott róla. — Még a közepéig sem érek az ujjaimmal — pana­szolta, s újra próbálkozott. Az izmok megfeszültek. Vi­tek. begörbítette alsókarját s foglyul ejtette az ujjakat. — Fáj, — szisszent fel, mire Vitek apró csókokkal békítette. Az ajak továbbszaladt, ismerkedő útra, s Lus­jának csodálatos örömet okozott. — Gyönyörű vagy — suttogta Vitold. — S te a legszebb férfi a világon — lehelte a lány — ... s olyan csodálatos, hogy nincs rajtunk sárga csillag... Vitold a hátán feküdt és a sötétbe bámult. A szom­széd ágyban, amelyet a nászéjszakára a sajátja mellé tolt, mély, boldog álomban szunnyadt a párja. Óvatosan megcirógatta a meztelen vállát. Csodálatos meleget ér­zett a pokróc alól kiáradni. „Aludj, aludj, kis Patyo­lat. Engem az óceán hullámai dobáltak, s jött a te tes­ted, mint egy bűvös mentőöv, hogy megkapaszkodjam benne. Ha megmentelek, önmagamat is megmentem.” Ha most látná valaki az elpusztíthatatlan Viteket... Lélegzése nehéz, az ágy meg-megreccsen, amint hatal­mas teste hánykolódik, önmagával, a maga kuszáit bel­ső világával küzd és ez a legnehezebb harc, amelyet éle­téért folytat. „El fogtok pusztulni mind, mert nem fo­gadtatok be engem” — s ökle összeszorul, ijedten húz­za ki Lusja pokróca alól a kezét, nehogy felébressze, — „nem egyedül vagytok az uralkodó faj, én is közétek tartozom... Nem vagyok olyan, mint azok a kis tet­vesek, a kis zsidócskák, a piszkosak, utolsó Ostjudex, akiket én jobban gyűlölök, mint ti, mert nem engednek ki maguk közül... Nekem nem kell ez a közösség, mert hozzátok tartozom, csak azért is, a felsőbbrendűek- . hez...” Cigarettára gyújtott, hogy lecsillapítsa belső lázon­gását. „Két kezemmel a fejem fölött tartalak és úgy visz­lek diadalmasan a győztes emberek világába. És simo­gatni foglak, mindig csak simogatni. Ez a kéz cirógatni is tud, te tudod, úgy-e? Sújtani a nyomorultakra kell, a fölöslegesekre. Mi nem hagyjuk magunkat legyűrni, kis Patyolat, a mi helyünk a győztesek között van...” Lusja lélegzete az arcát érte, forralta. Karja lassan fúródott a pokróca alá, ébredő, vonagló, vágyódó testre talált. — Oh, Vitek — sóhajtotta Lusja és két karja át­fogta a vállát... A férfiak már elvitték az üstöt; napok óta esett, a közeli telet jelző hideg, novemberi eső volt. Fagyos­­kodva ültek az ágyaikon és a húscafatokat halászták ki a sűrű babfőzelékből. Halvány fény világított, az ajtók csukva. Tíz nő egy barakkban, közöttük egy boldog, násznapjait élő fiatal teremtés, akinek visszatért szép­sége kirívó módon elütött környezetétől. — Bőrig ázik, amíg eljut a rokonhoz... — jegyezte meg csípősen Lea, egy Ukrajnából idekerült, negyven év körüli, nagyon keserű nő. A szomszédjához szólt, akinek Olga volt a neve. Hol­landiai idősebb asszony, aki eszelősen kereste Lusjával egykorú lányát. Együtt deportálták őket, de a leány máshová került s Olga asszony nem tudott egyébről be­szélni, mint elveszett, szépséges gyermekéről. — Majd hoz neki esernyőt — válaszolta epésen. Fél­halkan beszéltek, de úgy, hogy Lusja is hallja. — Isten meg fogja bocsátani neki... bár az én lányomat etetné meg az a Sátán ... . Mecsa nyugtalanul nézett Lusjára, aki csak két ka­nállal evett az adagjából és hangtalanul odatolta hozzá a csajkáját. — Ne vedd a szívedre — mosolygott rá —, alapjába véve szeretnek téged. Tudják, hogy te végetted kerültek át ők is ide. S ha ez vígasztal, engem is irigyelnek, mert nekem is jut valami a te segítségeddel. — De te is azt mondtad nekem, hogy Vitek a Sá­tán, a kegyetlen kápó. Pedig nincs nála jobb ember a világon — suttogta Lusja. — Honnan veszitek ezt? Az­ért, mert ő volt a Blockálteste ... azért 1... k. németek nevezték ki azzá, nem önként jelentkezett... — Én nem tudok róla semmit — sietett a hazug­sággal Mecsa —, megnyugtatlak, a többiek sem. Csak szajkózzák, amit ők is hallottak valakitől. Lusja nem válaszolt. Mellébe nyúlt, két cigarettát húzott elő, egyet magának, egyet Mecsának. Csakazért­­is, tüntetőleg Mecsának adott mindent, a többieknek soha semmit. Szótlan, makacs dühvei állt velük szem­ben, haragudott rájuk rosszaságukért, az irigységükért. — Ha olykor közelebb mennél a férfiak barakkjai­hoz, s nem ülnél mindig itt... találnál valakit, aki ér­dekel ... — tanácsolta neki. — Nem lesz semmi ba­jod, se neked, sem a többieknek... A tábornok nem en­gedi be ide a Gestapot, egyetlen SS nem járt még er­re... S ha költözik a műhelytábor befelé, mi is me­gyünk ... Majdanekben két héten belül nyoma sem lesz a tábornak, a németek lebontják ... Folytatjuk. A LEGOLCSOBB A ZSIDOPIACON ZIMMERMAN <• HARTMAN eleimiszeraruhaza 210 AUGUSTA AVE , (Baldwinnal szeraben) hAzhOZSZALUTAS. Telefon: EM 3-8974 & Gesztenye Cukrászda h r ' és delicatessen r, de a régit jinomságú süteményekkel. Szeretettel várja régi és új vevőit: KEMÉNY IDA tulajdonos. 1394 Eglinton Avenue West TELEFON: 782-1598 Vinczer Péter Master Jeweller Designer IART JEWELLERY! 55 BLOOR STREET,’ W. 50 Bouticfje Areal Telefon:967—1255 967-1250 Manu Life Center Ha minőséget, igazi magyaros ízű hentesárut akar vásárolni, keresse fel Tüske Meat & Delicatessen-t TULAJDONOS: KOCSIS SÁNDOR Toronto egyik legforgalmasabb hentesüzletét Parkolás az üzlet mögött 566 Bloor St. W. 533-3453

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents