Menora Egyenlőség, 1977. január-június (16. évfolyam, 641-663. szám)

1977-06-18 / 662. szám

1977 június 18. * MENORA 3 oldal VANDORBOTTAL A NAGYVILÁGBAN Menekültek s az állítólag őket "védő" bürokrácia Az alábbi cikksorozat többhónapi kutató búvármunka eredménye. Dr. Losonczy Lász­ló, lapunk munkatársa, aki az ötvenes évek végén a Menekültügyi Főbizottság alkalmazott­ja volt világszerte elismert és megbecsült szakértője a menekült problémáknak. Cikk­sorozatának angol, francia, orosz és spanyol fordítása ugyanúgy elkerült az ENSz főtit­kárához, mint az amerikai elnök és a kanadai miniszterelnök irodájához. "Szakértők állítása szerint minden ötödik ember a vilá­gon nem saját hazájában él. Pesszimizmus vajon azt ál­lítani, hogy a világ egyötöde — ezek szerint — boldogta­lan? " — Willy Brand volt német kancellár, Nyugat- Berlin egykori polgármes­tere. 1959 őszén, három évi UNESCO-alkalmaztatás után, s Egyiptomból való kiutasítá­somat követően (erről koráb­ban cikksorozat formájában számoltam be a Menóra ol­vasóinak) , résztvettem az ENSz Menekültügyi Főbiztos­ságának kongresszusán a genfi UNESCO-központban. Abban az időben csupán két alkalmazott dicsekedhetett azzal, hogy három évnél to­vább kibírta az UNESCO al­kalmaztatását, Dr. Enrico Fermi olasz társadalomtudós és jómagam. A menekültügyi, szociális, kulturális és gazda­sági albizottságok ezerkét­százötven alkalmazottjából é­­venként átlag ezeregyszáz hagyta ott a világszervezetet hogy idegrendszere megvédé­se érdekében máshol keressen foglalkoztatottságot. A kong­resszus után dr. Fermi is ki­lépett körzetigazgatói beosz­tásából és az olasz külügymi­nisztériumhoz szerződött; én pedig már benyújtottam le­mondásomat szociális és menekültügyi körzetigazgatói állásomat illetően és a kana­idegösszeomlás szélén álló Hank Fraser, aki két és félé­ven át volt menekültügyi fő­biztos, már visszavonult, he­lyét az angol rendszertől meg­­csömörlött szélsőbaloldali Dave Hill foglalta el, aki elő­zőleg a brit belügyminisztéri­um birminghami kirendeltsé­gét vezette. A High Commisioner of World Refugees (Menekült­ügyi Főbiztos) előkelő rang volt az UNESCO és UNO gé­pezetében. Az Egyesült Nem­zetek alakulásával egyidős volt s a legelső években az ENSz főtitkára vezette automatiku­san a menekültügyeket. Az öt­venes évek elején önálló be­osztássá lett, s Hill kinevezé­séig mindig amerikai látta el a hivatal vezetését. Kuenstler, Mainland és Corbert után Hank Fraser clevelandi üzlet­ember lett főbiztos. Sem az­előtt, sem azután nem volt a hivatalnak hozzá hasonlóan lelkiismeretes, brilliáns és közbecsülésnek örvendő ve­zetője. Fraser Clevelandban született és élt; abban az a­­merikai városban, amely szá­mos európai emigránsnak és menekültnek nyújtott otthont, közöttük rengeteg magyarnak is. Fraser nemcsak ismerte ezeket az emigránsokat, ha­nem problémáikkal is tisztá­ban volt; megértette és sze­rette őket. Genfi beosztásában ugyanezt a szeretetet és meg­értést alkalmazta. Nélküle én sem bírtam volna ki három é­­vig abban a dzsungelben. Meg­lepetésszerű látogatásokat tett ausztriai, olaszországi, jugoszláviai, franciaországi, marokkói és délkoreai tábo­rokban; a táborparancsnokok rettegtek tőle. Tisztaságot, jó ellátást és főleg emberi bá­násmódot követelt mindenkitől aki menekültekkel foglalko­zott. Sose felejtem el azt a zord téli estét 1957-ben, ami­kor telefonált római irodámba ( két és fél hónapot állomásoz­tam akkor Olaszországban),s közölte velem, hogy az el­következő három napban az összes olaszországi és auszt­riai táborokat kívánja társa­ságomban végiglátogatni,mert sorozatos panaszok érkeztek irodájába a menekültekkel va­ló rossz bánásmódot illetően. Mire Fiúméba repültemőmár ott várt rám; saját repülőgépét vezette a húszfokos hidegben. Csak később tudtam meg, hogy felesége kórházi ágyától lé­pett a repülőgépbe; az asz­­szony aznap ajándékozta meg hatodik gyermekük születésé­vel. Kőt nap alatt három mene­külttábor vezetőjét függesz­tette fel, egyet Udine-ban,ket­tőt pedig Bécsben ( Kagran és Floridsdorf), miután megle­petésszerű látogatása nyomán kiderült, hogy a menekültek­nek juttatott külföldi segítsé­get a vezetők saját jólétük fo­kozására fordították . . . A második világháborút kö­vető általános káoszban a po­litikai arénának roppant nagy jelentősége volt. A csecsemő­korát élő ENSz tagállamai e­­lég ravaszak voltak ahhoz, hogy a menekültügyi főbiztos­ságot lehetőleg amerikainak adják. Egyrészt azért, mert a tagállamok összetételét te­kintve a szabad világnak ak­koriban még vezetőszerepe volt az ENSz-en belül, más­részt azért, mert még a kom­munista országok is elősze­retettel adták le szavazatukat az amerikai jelöltre, jól tud­ván, hogy a menekültügyet tá­mogató milliók kilencven szá­zaléka az Egyesült Államokból jön. Márpedig a dollárnak ak­koriban csillagászati értéke volt. Persze, Fraser sem bírta ki tovább két és fél évnél. A korábban állandóan mosolygó, barátságos és kötélidegzettí humanistából komor, gorom­ba és veszekedő bürokrata lett s csak azért nem került ideg­gyógyintézetbe, mert legjobb barátja, egy svájci pszichiá­ter, lemondása után zürichi birtokán kezelte három hóna­pig. Korrupció és nepotizmus, politikai bajkeverés és intrika hálózta be a menekültügyi fő­biztosságot, melynek hálójába elŐbb-utóbb a legjóindulatúbb főbiztos is menthetetlenül be­lekuszálódott. A Fraser-t kö­vető angol Hill ( aki csak azért kapta meg kinevezését, mert az amerikaiaknak nem volt je­löltjük a posztra) , kilenc hó­nap után került a leváltás sor­sára, miután kiderült, hogy az algériai menekülteknek szánt segélyek egy részét az illegalitásban tevékenykedő spanyol baloldali pártok támo­gatására fordította. Az Őt kö­vető ( megint amerikai) A1 Rogers, az addigi legfiatalabb — harminchat esztendős—fő­biztos másfél év után hagyta ott pánikszerűen Genfet, holott fiatalsága, tüzelő ambíciója és kivételes munkavágya miatt mindenki hosszú időt jósolt neki. A főbiztosság pénzügyi a­­lapja kezdettől fogva—és leg­alábbis 1965-ig — mindig szi­lárd volt. Annak ellenére,hogy az ENSz tagállamai közül alig nyolc bocsátott pénzt rendel- | kezésre ( a kommunista álla­mok tíz éven át egyetlen fillér­rel sem járultak hozzá a költ­ségekhez) , az amerikaiak mindig gavallérosan adakoz­tak. Fraser költségvetése nemcsak a tizenkilenc or­szágban működő száznyolc­vanöt menekülttábor kiadásai fedezésére volt képes, hanem arra is, hogy az ezekből a tá­borokból tengerentúli orszá­gokba kivándorló menekültek útiköltségének jelentős részit fedezze. A lopásoktól, sik­kasztásoktól és ostoba admi­nisztrációktól sújtott költség­­vetés általánosságban jó ellá­tást biztosított a sokmilliónyi menekültnek, s a szabad világ lelkiismeretére is jó hatással volt. Losonczy László ( Folytatása következő számunkban) VIHAR DÁJÁN KÖRÜL dai bevándorlásügyi minisz­ternővel tárgyaltam egy kana­dai állás betöltéséről. (Amire 1960 januárjában sor került.) Feleségem állítása szerint az UNESCO-nál töltött három évem alatt harminc évet öre­gedtem, nem beszélve arról, hallgatagságom és birkatürel­­mem helyébe nyugtalanság, i­­degesség és izgága türelmet­lenség lépett. Három év alatt tizenegy országban állomá­soztam, Génitől Asszuánig, Marseille-től Szöulig és Bécstől Algírig. Kezeltem a­­nalfabéta beduinokat, lajstro­moztam leprás abesszinokat, lesipuskás koreaiakat, ideg­összeomlás szélén álló ma­gyarokat, üldözési mániában szenvedő montenegróiakat, gerilla háborúkban felőrölt i­­degzetű algériai félvéreket, Castro elől szaladó kubai Bat­­tista-híveket, habzószájú a­­merikai katonaszökevényeket és vérbajjal fertőzött ghánai intellektüeleket. Feleségem csak kétszer bírta ki — rövid ideig — ezeket az állomáshe­lyeket; az éjjel-nappal csör­gő telefon, az ajtónk előtt ha­donászó és sivftozó tömeg, s a minden lépésünket gyanak­vással követő helyi rendőrség visszaüldözte őt Bécs csen­des és előkelőén nyugodt falai közé. Mindezek után az 1959. őszi menekültügyi kongresszus ü­­res propagandának, politikai handabandázásnak és lényeg­telen frázishalmaznak tűnt. Az Folytatás az 1 oldalról Tehát átment és vitte magá­val a mandátumot. Ezáltal a Likudnak a választáson meg­szerzett mandátumai eggyel megszaporodtak. Másnap még kettővel növekedett a mandá­tumok száma, mert Arik Sáron aki a Likudból disszidált, most hogy másodmagával bekerült a Kneszetbe, szépen vissza­­somfordált az anyapártjába, amelynek tehát most 46 man­dátuma van a Kneszetben. Mit jelent a 46 mandátum ? Ahhoz, hogy kormányozni le­hessen, legalább 61 mandátum kell, mert a Kneszeinek 120 tagja van. Nos, a Vallásos Nemzeti Párt biztos koalíciós partner — 12 mandátumával. Ez még csak 58 mandátum. Kellene hozzá az Aguda és a Poalé Aguda —a két szélső­séges vallásos párt támogatá­sa, de az aligha lesz meg, mert nagyon komoly követeléseket támasztanak. Közülük egyik­másik teljesíthetetlen. Pél­dául azt követelik, hogy szün­tessék meg a lányok kötelező katonai szolgálatát. Félreértés ne legyen, a nem vallásos lányokét is. A vallá­sos lányok ugyanis nem szol­gálnak a hadseregben. Tesz­nek egy nyilatkozatot, mely szerint a katonai szolgálat el­lenkezik a lelkiismeretűkkel, illetve kialakult életformájuk­kal és felmentést kapnak. Ok azt szeretnék, ha a lányok ka­tonai alakulata megszűnne, il­letve — legvégső esetben— át­alakulna önkéntes katonai egy­séggé. Nem valószínű, hogy ezt a feltételt vállalni fogja Begin. Hanem ? Véleményünk szerint annak van a legnagyobb valószínűsé­ge, hogy megegyeznek a DÁS- sal és akkor úgynevezett nagy­­koalició alakul. Hetvenhárom parlamenti mandátumra tá­maszkodó koalició. És Dáján ? Elképzelhető, hogy végső e­­setben lemond Dáján szolgá­latairól Begin, de kézenfekvő­nek inkább az látszik, hogy a tárgyalások előrehaladott fá­zisában inkább ráveszi majd a DÁS vezetőit, hogy fogadják el Dáján személyét. NINCS NÁLA JOBB Begin már elkezdte az ér­vei felsorakoztatását A na­pokban felkeresték őt azok a szülők, akiknek gyermekei el­estek a jóm kipuri háborúban. Azt hangoztatták, hogy Dájánt terheli a felelősség a mulasz­tásokért és ők a hősi halált halt gyermekeik jogán tiltakoznak a kinevezése ellen. !NEM KELL MANHATTANBA MENNIE JÓ SÜTEMÉNYÉRT \ megnyílt a Terest Bilisben N.y.-ban az eAnd rewfó $ j * i * X 0 i s I j Rétesek, magyar és Continentá/is sütemények nagy választékban kaphatók f FIGYELMES KISZOLGÁLÁS, keresse fel és kérjen kóstolót az ízletes süteményekből l * Címünk: 100-28 QUEENS Blvd. NEW YORK a 67-es subway állomásnál Tel: (212)) 830-0266 Í Lázár's húsúztet szomszédságában 5 k«^*CV**‘^^*-*ÍV***CV*<‘*ÍV**‘*í^«‘^^**í^*‘*C^**£V»***í^<Aí^*‘4C^*‘*C^*fc*CV**‘4Í^C»**CV*,*‘4C1*>***í-3l eniuncjaricin iStruclle & <=Pciótrieó ZJnc. ahol a legkiválóbb minőségi!, naponta friss Azt válaszolta Begin, hogy pontosan ismeri a történteket, nem akarja csökkenteni egy jottányival sem Dáján felelős­ségét, nem is járulna hozzá, hogy újra hadügyminiszter le­gyen, de külügyminiszternek megfelelő. Sőt — nincs nála jobb. Ezt másnap egy sajtónyilat­kozatban megismételte. Utalt azokra a külpolitikai nehézsé­gekre amelyek előtt állunk, ( amerikai nyomás, stb.) s azt mondta, ilyen helyzetben Izrá­­elnek jelentős személyiségre van szüksége a külügyminisz­térium élén. - Nem ismerek megfelelőbb embert Dájánnál — hangsúlyozta. Ami a DÁS-t illeti, annak tá­bora nem egységes ideológiai­lag. Inkább az ellenkezője jel­lemzi ezt az új pártot. A poli­tikai szélrózsa minden irá­nyából csatlakoztak Jigáljá­­din programjához a politiku­sok, tehát akad a zászlajuk a­­latt "sólyom"és "galamb"is szép számmal. A galambok ellenzik Dájánt, a sólymok mellette vannak. Maga a pro­fesszor Jigál Jádin a minap kijelentette, hogy a DÁS tart igényt a külügyminiszteri tár­cára, ha csatlakozik a koalí­cióhoz. De nem biztos, hogy következetes marad. Elkép­zelhető, hogy Begin ráveszi az álláspontja megmásftására. Különösen akkor, ha felajánl­ják neki a helyettes minisz­terelnöki tisztséget. Ez elképzelhető. A DÁS további három tár­cát kapna, a Vallásos Nemze­ti Párt szintén hármat, a töb­bi maradna a Likud kezében. Néhány nappal ezelőtt kez­dődtek meg a formális kor­mányalakítási előkészületek. Az államelnök magához hivja a pártok küldöttségeit és ki­kéri a véleményét az új kor­mányt illetően. Az izráeli parlamentarizmus történeté­ben az a hagyomány persze, hogy mindig a legnagyobb párt vezérét ajánlják a többi pártok képviselői a kormányfő tiszt­ségére. Ezúttal első ízben Begint ajánlotta a Munkapárt illetve a Máárách delegációja is. Mikor a tanácskozásokat befejezi 3 pártokkal az elnök, formáli­san megbízza Begint a kor­mányalakítással. Mivel ez formális lépés csu­pán, közben már javában foly­nak a kormányalakító, illetve koalíciós megbeszélések. Le­het, hogy rövidesen tető alatt lesz az új koalició. KIK AZ ÚJ MINISZTEREK? Ami biztos, Begin lesz a miniszterelnök, Ézer Weiz­­man szolgálaton kívüli tábor­nok lesz a hadügyminiszter, Jigál Hurwitz — Dáján első­fokú unokafívére — a keres­kedelmi és iparügyi minisz­ter és Szimcha Erlich, a Li­berális Párt vezére a pénz­ügyminiszter. Nem biztos, milyen tárcákat kap majd a Vallásos Nemzeti Párt. Annak vezére, dr. Jo­­széf Burg szintén helyettes­miniszterelnök akar lenni — a belügyi tárcán kívül ezt a megtiszteltetést is szeretné — továbbá Zvulun Hammer, a tényleges pártvezér — a fia­talok királya — szintén fontos tárcát kap és a harmadik mi­niszterük Abu Chácéra, a rámlei polgármester lesz. Ez a fiatal politikus most kerül a közélet élvonalába, sokat hal­lunk még róla. Olyan érdekes személyiség, hogy rövidesen külön cikkben rajzoljuk majd meg a portréját. A lényeg, hogy heteken be­lül új kormánya lesz Izráel­­nek. Új kormány, új korszak kezdete, — reméljük nyugodt, békés új korszak küszöbéhez érkeztünk. Annyi bizonyos, hogy az izráeli választó so­kat vár a Begin kormánytól. Általános megújhodást, tisz­­tultabb közéleti légkört. Nagyon reméljük, hogy ro­vatunk hasábjain e tisztulási folyamat fázisairól adhatunk majd a jövőben hétrŐl-hétre számot. Benedek Pál MKHANAN CARMEL HELYZETI* A6Y ARÁZ AT A Ki kell cserélni a népet... Mit tagadjam, régen élveztem úgy újságolvasást, mint amikor a választások utáni időben bizonyos baloldali új­ságírók sorait olvastam. Ezek a baloldali újságíró kollégák nincsenek nagyon sokan és mint a választás eredménye is bizonyítja, na­gyon keveseket képviselnek, de mindig és mindenütt olyan hangosan lépnek fel és azzal a magabiztossággal mintha legalább is ők lennének a lakosság többségének képviselői. Egyik például évek óta nyakasan hirdeti, hogy tulajdonkép­pen ők képviselik a “nemzeti konszcenzust”... Azután eljöttek a választások és ezek az urak sokkot kaptak. Nem is csodálom. Az eredményeket gondolom mind­nyájan ismerik. A Munkapárt tizenkilenc mandátumot vesz­tett. A Likud tizenegy mandátum különbséggel lett a leg­nagyobb párt. A nem kommunista baloldal (balra a mun­káspárttól) nagy nehezen kapott két mandátumot. A kom­munisták ugyan Öt mandátumot kaptak, azonban ebből csak egy felet a zsidó választóktól, a másik négy és felet a kommunizmusra, mint olyanra fütyülő arab-nacionalisták adták nekik, miután — joggal — úgy találták, hogy ez a leg-Izráel-ellenesebb párt Izráelben. Az említett baloldali kollégák többnyire ezt a két és fél mandátumot képviselik... Ha egy mondatban össze akarom foglalni az izráeli bal­oldal véleményét a választási eredményekről, akkor a leg­helyesebb ha azt úgy fogalmazom meg, hogy ők elvesztet­ték a bizalmat az izráeli népben és tulajdonképpen ki kel­lene cserélni az izráeli népet, amely nekik ilyen nem tetsző formában mutatta ki véleményét. Az első sokk elmúlta után cikkeik még tragikomikusab­­bakká váltak. Most már azt akarják görcsösen bizonyí­tani, hogy az izráeli választók nem azért csinálták leg­nagyobb pártot a Likudból, mert ez volt a szándékuk és mert tényleg kormányra akarták juttatni. Á dehogy, ez szerintük távol állt tőlük. A választó egyszerűen csak meg akarta büntetni a Munkapártot és ez a büntetés túlságosan jól sikerült. Arról teljesen elfeledkeztek, hogy a szavazó számára, aki semmiképp nem akart sem a Munkapártra, sem a Likudra szavazni ez alkalommal egy nagyon ké­nyelmes lehetőség állt rendelkezésére az újdonsült “De­mokratikus változás mozgalma” formájában (Jádin profesz­­szor pártja) amely tizenöt mandátumot kapott. ők maguk is érzik, hogy ez a magyarázat alaposan sántít és így finoman, vagy kevésbé, arra tesznek célzá­sokat, hogy az átlag izráeli választó kissé debilis, aki­nek fogalma sincs mi az igazi érdeke, és még nagyon meg fogja bánni azt amit tett* ők mindenesetre máris apoka­liptikus színekkel festik le a számukra, hogy mi is lesz a helyzet ezentúl az országban. Külföldön Izráel ellensé­geinek ez alkalommal nem lesz más dolguk, mint lefor­dítani ezeket a cikkeket és máris az elképzelhető legjobb propaganda anyagot kapták Izráel és annak eljövendő kor­mánya ellen. A legsiralmasabb dolog a szemükben persze az, hogy meg­bukott a “munkáshatalom” és az elnyomó, kizsákmányoló nagytőke került uralomra. Ennél a tételnél leginkább az sántít, hogy a Munkapárt eddig is mindent a világon kép­viselt, de legkevésbé a munkásságot. Ezen a választáson a Likud a legnagyobb győzelmeit a kimondottan munkás kerületekben és fejlesztési városokban érte el, míg a nagy­­polgárság csaknem egészében Jádin pártjára szavazott, ezek­ben az urnákban általában a Likud is sok szavazatot vesz­tett Jádin professzor pártja számára, amely veszteségeket azután fényesen bepótolta a déltelavivi, Jeruzsálem és Haifa környéki és egyéb új munkásszavazatokkal. Ezt a tényt mindenki ismeri, de ők síri hallgatásba burkolóznak fö­lötte. A másik dolog amit alig tudnak elviselni, az a válasz­tási eredmények és az ifjúság szavazatai. A baloldal per­sze mindig azt hirdeti, hogy ő képviseli a fiatalokat és csak a vének nacionalisták és jobboldaliak. Ezt olyan mér­tékben hirdették, hogy sokan még külföldön is beugrottak ennek. Kreisky osztrák kancellár Izráel “jó barátja” pél­dául nem egy alkalommal úgy nyilatkozott, hogy majd ami­kor Izráelben a kevésbé merev és haladó ifjú réteg kezébe kerül a hatalom, akkor minden rendben lesz (mármint az ő elképzelése szerint...) Most az történt, hogy a választások eredményéből vilá­gosan kiderült, hogy minél fiatalabb egy helyen a lakos­ság összetétele, annál nagyobb győzelmet aratott ott a Likud. A legjobb eredményei a katonai urnákban voltak. Ott majd­nem két és félszer annyi szavazatot szerzett mint a Munka­párt, na meg a tengerészeknél, ahol elvitte a szavazatok kétharmadát. Ezzel szemben abban a választási körzetben, ahol én lakom, Tel Aviv belvárosában, ahol a lakosság nagyon kiöregedett és a szavazók több mint fele nyugdíjas, a Munkapárt kapott többséget, és így volt ez az egész országban. A sok és nem éppen Ízléses maszlag között, amit az utób­bi két hetben összeolvastam, csak egy hiányzott, az azon­ban teljesen. Sehol nem találtam meg a választó akaratának demokra­tikus tiszteletben tartását. Munkapárti körökben, azoknál akik éppen most estek ki a hatalomból, persze a hangulat még rosszabb, ők egy­szerűen meg vannak sértődve. Úgy viselkednek, mint ami­kor valakit jogtalanul és törvénytelenül megfosztottak a nagyapai örökségtől. Hiszen szerintük ez az ország eddig az ő feudális privát birtokuk volt és elképzelhetelen szá­mukra, hogy másként is lehetséges. Végezetül, olyanok is vannak, akik azt kívánják bizonyí­tani, hogy a választók többsége, a választások eredménye ellenere galamb és nem sólyom és belpolitikai, és nem más okokból szavazott a Likudra. Ez sem igaz. A válasz­tások során a Likud ugyan többet beszélt a szociális és a gazdasági kérdésekről mint a külpolitikáról. Ellenfelei azonban helyette is megtették, hogy állandóan emlékeztes­sék a választót a Likud “szélsőséges” nézeteire. Azt hit­ték, hogy ezzel ártanak a Likudnak. Úgy látszik, hogy pont fordítva! szívességet tettek neki!

Next

/
Thumbnails
Contents