Menora Egyenlőség, 1977. január-június (16. évfolyam, 641-663. szám)
1977-02-19 / 645. szám
1977. február 19. * MENORA Székely Molnár Imre: Ha már Los Angelesben vagyok, meg kell néznem azt a csodálatosan szép helyet, ahol a multimilliomosok és a nagy filmszínészek laknak. Terjéki Pali autóján robogunk, s útközben mondja, ha Palm Springs a kis mennyország, ahova most megyünk, az már maga a mennyország. Előzőleg megvásárolunk egy térképet, amely pontosan kimutatja, hogy a filmsztárok hol laknak. Az árusítás joga kizárólagosan egy asszonyé, őmár 25 éve csinálja, s közben maga !s milliomos lett. Látom, hogy sorban állnak előtte az autók, s mindenki megvásárolja ezt a térképet. Úgyis van az, jobb a biztosra elindulni, mint a bizonytalanra, Minek keresgéljük ezen a roppant kiterjedésű helyen azt a helyet, ahova igyekszünk? <~Oécjicj a ^Beve cLlilló Kicsit félelemgerjesztő a Beverly Hűig kapuja. Mint egy felkiáltó jel ott van a rendőrség szürke, komor épülete. Az udvaron pedig riadó autók állnak. Elég egy gombnyomás, valamelyik kastélyból, s az őrszobán megszólal a sziréna. Ilyenkor loholnak a rendőrök az autóba, és szörnyű szirénázással elindulnak a megadott helyre. Hiába na, vigyáznak a multimilliomosokra, itt biztonságban élhet az ember. A- zért néha itt is előfordulnak rablások, sőt gyilkosságok is, de ezek úgynevezett "szabálytalan esetek”, gyilkos, vagy gyilkosok elővigyázattal, gondosan kitanulmányozva a terepet, hajtják végre gaztetteiket. Meglep az a színpompa, amit itt látok. A virágerdő gazdagsága, minden helyen kertészek ápolják, ültetik, tenyésztik, vigyáznak rájuk. Még a levegő is más. Friss, tavaszi illatok, lombosodé fák, nyiladozó virágok festői képe tárul elénk a gazdagok paradicsomában. Kihajtott szélű, zöld kabátkáikban bordó, vörös, fehér és rózsaszín ingecskéjükben pironkodnak a kis sziromhercegnők. Bolyhos kalapkájuk alól kacéran kandikálnak, míg napsugár úrfi elrejti körölöttük a tőrbeejtő táncot. Tüzesen udvarolnak, s a közeli nász hódító mámora megrészegíti a levegőt. Úgy kava rognak a színek, mintha a kertészek lelopták volna az égboltról a szivárványt. Az ártatlan liliom-kéktől a bika-vörösig minden szín képviselve van; ragyog, fénylik, hivogatóan köszöntget a fű acélos búzakékje, olyan tarka barka ez a színegyveleg, mintha pölyhös MEGÉRKEZTEK SZERKESZTŐSÉGÜNKBE A VILÁGSZENZÁCIÓT kiváltó könyvek MÁSODIK MAGYAR KIADÁSAI!! AZONNAL SZÁLLÍTJUK! A k4t KÖNYV MEGRENDELHETŐ A MENŐ RA KÖZPONTI | KIADÓHIVATALÁBAN i 106 ALMORE AVE. DOWNS VIEW Ontario — Canada ÁRA: $5+$1 postaköltség j A KÉT KÖNYV EGYÜTT ( postaköltséggel ) $ 10.Kanadaiak vagyunk . . . Kanada a miénk KANADA A MI ORSZÁGUNK. Miénk minden megyéje, városa, falva. Magunkénak mondhatjuk az Atlanti óceán keleti partjának vidékét, a főváros lenyűgöző környékét, a felhők fölé tornyosuló Sziklás hegységet Nyugaton. A természeti szépségek földje ez, a különlegességeké, de az egyszerű vendégszereteté is. Nincs ország, amely ennyiféle üdülési lehetőséggel tudna szolgálni. Ismerkedjék meg ezidén Kanada valamelyik még ismeretlen tájával. Canada Rengeteg látnivalót kínál. i# Canadian Government Office de tourisme Office of Tourism du Canada kis libák nyújtogatnák nyakukat a virágágyak harsogó tenger-zöldjébe. A tömött fürtű orgonák illata árad az érlelő napfény virágnyitogató pompájába. Elnézem a munkásokat: estébe hajló délután van, hiszen az idő szalad, nem is vettem észre, hogy már órák óta bolyongunk az utakon. A gazdák még nincsenek itthon, a személyzet tüsténkedik a kertekben, a munka mellett úgylátszik ők is gyönyörködnek ebben a csodálatos színpompában. Szóbaállunk a kertészekkel és azután érdeklődök, hogy mennyi a fizetésük? Ezek bizony nemhiába dolgoznak. Legkevesebb 3-400 $ a heti fizetés, a legtöbbjük mexikói. Ezekbe a kultúrálatlan emberekbe jobban megbíznak a milliomosok, mint a rafinált itteniekbe. Pali, mint fróember sokszor kijár ide, ismerős is közöttük. Elmondja, hogy itt lakik Czobor Erzsiké, a vígszínház volt színésznője, a férje textilgyáros. Úgylátszik közelről ismeri az életüket, mert azt mondja, hogy ezek a milliomosok úgy dolgoznak, hogy vasárnap mint a fáradt lovak dőlnek az ágyba. Mennyi pálmafa nő az ég felé, egy se beteg, mind egészséges. Látszik rajtuk, hogy gondozva vannak, aztán rengeteg a citrom, narancsfa. Az egyik helyen végre magyarokat találok. Szinte repes a szívük az örömtől, hogy velünk beszélgethetnek. A magyarokon keresztül beláttam a milliomosok lelkivilágába. Az ő gazdájuk pl. kutyabolond, annyira szereti az állatokat, hogy azt már nem is lehet szavakkal kifejezni. Nemrég elkóborolt két szép kutyája, a kutyák elvesztése olyan érzékenyen érintette, hogy szinte őrjöngött. Azokat a szivével siratja még most is. De mikor betörtek hozzá és elvitték a sok drága holmit, az aranyakat, az ezüstöket, a falakról a festményeket, azt elintézte egy vállrándítással. A magyar házaspár elmondja, hogy az asszony, a felesége egy ruhát sohasem vesz fel kétszer. Hát ez elég tapasztalat Los Angeles mennyországából, ahol a multimilliomosok laknak. Este a magyar vendéglők egyikében, a Paprika Csárdában vacsorázunk. Remek hely, igazán magyarosak az ételek, és nem olyan drágák, mint a hangos, rangos fényűző éttermekben, viszont összehasonlíthatatlanul jobb a kiszolgálás és izletesebbek az ételek. Itt találkoztam Bagladi Sándorral, akiről úgy tudtam, hogy a Los Angeles-i magyar színház igazgatója. Mosolyog, nevet, s azt mondja, hogy telek-, és házügynök, most éppen a Beverly Hills-ről vannak ügyfelei, eladó néhány ház. Bíztat, hogy vegyek egyet, mert a pénz, amit befektetek, ott megfiadzik. De jól ám, néha 5-6-szorosára is megnő. Hiába, ma ez a divat, ezzel kell foglalkozni. Közben beszélünk a színházról, s egyáltalában nem épületes az, amit Bagladi mond a színi kultúráról. A hosszú alsónadrágnak én mindig esküdt ellensége voltam! van az életben valami amit nem szeletek, az a spenót és a hosszú alsónadrág. (A kettőnek semmi köze egymáshoz, a spenótról nem is lesz több szó most.) A hosszú alsót is csak a zord newyorki tél juttatta eszembe, és akkor már a montreáli télre is emlékezni kell! A napokban lesz húsz éve, hogy Montreálba értem, és csalhatatlan ösztönnel azonnal rátaláltam egy magyar vendéglőre a Stanley Streeten. Szegény Rajczy Lajos már úgy ült ott, mintha a Nemzeti Színház a St. Catherine sarkán lenne. Két kérdése volt, miután átöleltük egymást és bemutatott a többieknek, az egyik: hogy ráérek-e vajon szombat este a Budapest Home Club műsorát konferálni — (nem fogják elhinni: ráértem, ez volt az első Ötvenes, amit Canadában kerestem) a másik: hogy van-e már hosszú alsónadrágom? Ettől a kérdéstől megijedtem — nem szokott ő napközben inni — de milyen országba vetett a sors, ahol hosszú alsógatyában kell szombaton fellépni! Aztán megnyugtattak, hogy nem kötelező, nem a Pártbizottság írja elő — az emberek önkéntesen hordják, mert maximum a tél kényszeríti őket. Nem árt, ha beszerzek egyet én is — és akkor hordom, amikor jólesik... Bevallom, jó befektetés volt. Eleinte ugyan pironkodtam — mit szólnak majd a pesti nők; a szépHéczey hoszszú alsónadrágban —de a vendéglős megnyugtatott, hogy törődjek én csak a montreáli nőkkel és nyugodtan hordjak hosszúujjú alsó-inget is nulla fok alatt, ha nem akarok megfagyni! Taxival jártam mindenhová télen (ami azt illeti nyáron is, én vezettem a taxit) és amióta átköltöztem New Yorkba, úgyszólván elfelejtettem, hogy tél is van a világon.^ Hát az idén aztán jól eszembe jutott! Azt írja a bennszülött újság, hogy ilyen télre még az aggastyánok se emlékeznek. Olyan tájakon esik a hó, ahol havat eddig csak trükkfilmen láttak — Alaszkában viszont ötven fokos “hőségtől” lehet, hogy gutaütést kapnak az eszkimók. Plainsben, Jimmy Carter falujában mind a létező ötven darab hosszú alsónadrágot felvásárolták az állampolgárok, mielőtt felszálltak a “Mogyoró- Express” című vonatra, ami az elnöki avatásra vitte Washingtonba őket. Remélem, adtak egyet az ötvenből a Jimmynek is, mielőtt nekiindult gyalog a családjával a Fehér Házhoz, nagyon fújt a szél a Pennsylvania Avenuen... A Nixon bezzeg limuzinnal ment négy évvel ezelőtt, — vagy őt nem szerették a dolgozók, vagy az autó-márkát, — de hullott a szemét meg a sok érett gyümölcs a kocsira; én nem voltam ott, se akkor, se most, a Time magazinból tudom! És hogy az egyik TV- mikrofon felkapta az emelvényen vacogó előkelőségek közül a minnesotai szenátor, Hubert Humphrey hangját — éppen azt mesélte, hogy rajta hosszú alsógatya van... Megnyugodtam! Itt semmi sem marad titokban! Szeretném én azt az újságcikket látni a Pravdában, amiben azt fejtegetik, hogy rövid avagy hosszú alsónadrágban üdvözölte Brezsnyev az egybegyfllt milliókat a Vörös Téren! És mi lenne a cikk írójának további sorsa vajh? És ha már itt tartunk, ez a csomag-cipelés se tetszik nekem! Az Egyesült Államok elnöke ne vigye a saját ruhazsákját, akármilyen puritán ember legyen is! Én tudom, hogy nincs abban semmi, azt is tudom, hogy “nem fog sérvet kapni” — mégse vigye! Lehet, hogy ezért küldte az alelnököt Európába maga helyett — mégis furcsa lenne, ahogy ellép az elnök a díszszázad előtt, és egyik kézből a másikba váltogatja a koffert közben... Pesten nem lennének ilyen gondjai! Próbáljon a Keleti pályaudvaron egy hordárt találni... %{dcze\f ZJvAn 11 Hidal — Először is mi már itt nem is vagyunk a valóságos értelemben vett színészek, csak olyan amatőrök, mert mondhatja az magát profi színésznek, aki egy évben jó, ha 3-4-szer játszik? Elszörnyűlködve hallgatom, hiszen Los Angelesben kiváló színészek vannak, akik már odahaza is híresek, nevesek voltak. Mi ennek az oka?— kérdezem, nem telik meg a színház, nincs közönség? Bagladi savanyú arccal válaszol, érzik rajta a belülről jövő elkeseredés. — Hát igen, úgy van valahogy, hogy nem telik meg a színház. Az első 5-6 sort napok alatt szétkapkodják, de nehogy azt hidd kérlek, hogy ezeket mi, színészek vonzzuk oda, vagy a darabot jönnek megnézni, ó korántsem, ezek azért jönnek, hogy egymást kritizálják. Megnézik, hogy kin milyen ruha van, megnézik, hogy milyen a bundája, s milyen új smukkban páváskodik. S aztán hetekig megy a pletyka, ahol nem mink vagyunk az érdeklődés középpontjában, ahol egymásról beszélnek, egymást szólják le. Ha te igazi színjátszást akarsz látnia mai világban, akkor eredj ki a futballpályákra. Ott meglátod az igazi színészkedést, mikor a csatár elesik a 16-oson belül, — hpgy fetreng, vonaglik, mindaddig, míg a bíró 11-est nem ítél. Azután még sántít, húzza a lábát, de kutyabaja. Ha oda nem mész ki, mert nem szereted a futballt, eredj el egy bírósági tárgyalásra, akik szabálysértés miatt vannak becitálva, mert a rendőr tikettet tett az autójukra, hogy azok hogy sírnak, hogy hazudnak, lehazudják a csillagot az égről, csak hogy ne kapjanak büntetést. Hát ezek az igazi színészek. Nem lenne ez a beszámoló teljes, ha nem említeném meg vendéglátó házigazdámat, Bányász Ferit és a feleségét Erzsikét. Erzsiké legszívesebben a szivet is oda tenné a vendég elé, sosem fogy ki a főzésből és a kínálásból, Feri udvariassága pedig példa lehetne minden vendéget látó házaspárnak. Utoljára hagytam Bori Sándort, a zeneszerzőt és operaénekest. Úgy vettem ki szavaiból, hogy olyan magábacsukott ember, fáj neki a mellőzés, de hát ez már így szokott lenni az emigrációban. Pedig nagy tehetség, s mint vendéglátó házigazda ritkítja párját. A felesége valóságos angyali teremtés, s aki úgy tud’főzni, annak aranyba kellene foglalni a kezét. Nagyszerű vacsorát ettem náluk, annyit főzött, hogy akár egy szakasz katona is jóllakott volna belőle. Nem tudom, hogy melyik fogást, főztjének melyik remekét dicsérjem, csak azt tudom, hogy odahaza sem ettem annál jobbat. Ez pedig a legnagyobb elismerést jelenti, mert aztán az én anyám igazán tudott főzni. Olyan íze volt az ételeinek, hogy muszáj volt egy hétrevalót enni. Ezzel az utolsó, de nagyon jó impresszióval hagytam ott Los Angelest... ß ASSZONYOK Egy leányka flirdogál a tömegben: „Türelem — inti az anyja — ez az úr megnézi, hogy nincs-e bomba a kézitáskámban és máris mehetünk”. A kislány anyja. Petty William ma a legismertebb asszony Írországban. Karrierje rövid múltra te. kint vissza. A belfasti katolikus negyedben, egy lövöldözés során meghalt három gyermek. Írországban hét esztende. je folyik a háborúskodás keresztények és protestánsok között és az áldozatok száma, a gyermekáldozatoké is, igen magas. Betty William számára azonban ennek a három gyermeknek a halála jelentette a nagy megrendülést. Az ismeretlen családanya elhatároz* ta, hogy harcba száll a békéért. Első hive a megölt gyermekek fiatal nagynénje volt. De a temetés másnapján már tízezer asszony, katolikusok és protestánsok egyaránt felvonul tak Belfast utcáin és ezüttal nem bosszút kiáltottak, mint eddig, hanem békét követeltek. Egy héttel későbben már húsz ezren vonultak végig az utcákon. Nem egészen egy hónap alatt a mozgalom egész Írországban elterjedt, már többszázezer tagja volt. Egyetlen szóból álló jelszavuk: „Békét!” Betty •William többezer levelet kap naponta s a telefonja szün telenül cseng. Persze, nem csak barátokat szerzett. Házát megdobálták kövekkel és többször is megfenyegették, hogy kivégzik, mint az ír ügy árulóját. Betty William azt állítja, hogy nem fél. A levelekre, a telefonhívásokra, mindig ugyanazt válaszolja: „Alakítsatok csopor tokát a kerületben és beszéljetek a békéről. És egyáltalán: beszélgessetek egymással, tekin tét nélkül a felekezeti hovátar tozásra.” És lehetetlennek Vélt célkitűzések valósulnak meg. Délfcwszág parlamentje 15 órán feresztül tárgyalta a miniszterelnök javaslatát a készültségi állapot bevezetéséről „a terrorizmus rákfenéjének a kiirtására.” A dublini parlament végül is öt szavazat-különbség gél elfogadta a javaslatot A döntő érvet a postailgyi minisz tér szolgáltatta: „A belfasti katolikus és protestáns asszonyok nem vonultak fel az utcákon kéz- a kézben, ha azt hinnék, hogy Dél-Irország kor mánya titokban segíti a terroristákat.” Belfast városa egyelőre továbbra is frontvonal. A házak kapuit befalazták és az ablakokat drótháló védi a gránátoktól, Öt mozi maradt a városban, két színház és két nagy szálloda. A többit felrobbantották. A mindennapos robbanások és lövöldözések látszólag hidegen hagyják az embereket. Aztán itt vannak a férfiak. A füstös kocsmákban ülnek, az állítólag golyóálló üvegabla kok mögött, magukban, hiszen az asszonyok nem léphetnek be ezekbe a helyiségekbe. És hihetetlen történeteket mesélnek egymásnak. Hogy a sarki fűszeres maga robbantotta fel az üzletét, amelyet előzőleg be biztosított. És megvitatják a bankrablásokat, amelyek tettesei állítólag a zsákmány 50 szá zalékát szétosztják a katolikus és protestáns szélsőséges szervezetek között, a testvéri egyen lőség elvének alapján. És szomorú nevetéssel tréfálkoznak az Ulster (Észak-Irország) sorsáért aggódó terrorista szervezetek gombamódra történő sza porodásán. Alig tudják számon tartani a rövidítések értelmét. Mert ebben a tartományban hét párt működik és négy külön böző zászló lobog az ablakokban, aszerint, hogy kinek milyen a meggyőződése. Az angol zászló, az ír Köztársaság háromszinü lobogója, LBster vörös kezet ábrázoló zászlaja és az 1916-os felkelők lobogója, amelyen egy szekér és csillagok láthatók. A nők zászlaja még nem készült el, de azért most már jelen vannak az utcán, hangszórókkal, jelszavas táblákkal. És amint a menet x végigvonul Belfast utcáin, egyre több nő teszi le a kötést, oltja el a főzőkályha lángját és leszalad az utcára, beáll a menetbe. Énekelnek. Vallásos énekeket, mert csak ezeket ismerik. Nincs saját indulójuk. És áthaladnak a krétával az aszfaltra rajzolt hatalmas feliratokon: „Betty William — árulás.”
