Menora Egyenlőség, 1977. január-június (16. évfolyam, 641-663. szám)

1977-05-21 / 658. szám

. oldal

MENORA

1977. május 21.

*\3lcj\jéim éó

‘^Urainl

Ha egy közmondásnak egy- Italán van kora, akkor ez egy lég öreg mondás lehet, hogy “jó bornak nem kell céér”, mert én már évtizedek ta hallom és nyilván nem z én tiszteletemre találta ki íz a naivista, aki abszolúte íem ismerte az amerikai viizonyokat. A jó bort éppen így kell itt hirdetni mint a rosszat, ahogy minden egyebet hirdetni kell, hashajtót, izzadtság-elleni spricnit, főleg vacsora közben, éjjel-nappal, állandóan. Amit agyonhirdetnek: arról tudok, előbbutóbb meg is veszem, annyit hallom a nevet — akaratlanul is azt kérem legközelebb. A hirdető boldog, célját elérte: az övé. vagyok!

A hirdetéseknél csak a kirakatok vannak rám nagyobb hatással. A hentesüzlet előtt például mindig megállók a magyar negyedben, mert ott egy valóságos disznótor lóg a kilakatban, pikáns formájú kellemes sonkák, érett füstöltkolbászok, pirosló abált szalonna. Friss kenyeret, savanyúságot is talál mellé az a briganti — hadd essen ki a szemem egészen! Éppen csak a bor hiányzik, meg egy üveg jéghideg szóda, dehét azt ő nem árul — majd bolond lesz... Felnézek az égre: hátha hozzájárulnak, hogy felszedek egy kiló túlsúlyt magamra — meglátom a cégtáblát félúton: “Valódi Magyar Hentes”. Még jó, hogy kiírta, sose jöttem volna rá magamtól: nyilván van egy ál-magyar hentes is valahol, aki netán Rejkiavikban született és csak itt a konjunktúra alatt határozta el, hogy magyarnak adja ki magát! Talán tősgyökeres magyar álhentesek is vannak esetleg szép számmal — az ember soha nem lehet elég óvatos... Az importőr kirakatát is

Ezennel bejelentem az illetéke« hatóságoknak, hogy 1941 január 8-án vagy 9-én a Bácskában, ahol akkor tartalékos zászlósi rangban katonai szolgálatot teljesítettem, Újvidék közelében egy Tisza-menti faluban, melyet pontosan megnevezni nem tudok,

az általános megtorló razzián összeszedetted csoportjából egy nőt önhatalmúlag kiemeltem, megerőszakoltam, majd kézifegyverem mel agyonlőttem. Ennek részleteit, amenynyire emlékezetein megőrizte, személyes kihallgatásomkor kész vagyok előadni. A továbbiakban itt most azt próbálom megindokolni, hogy ennyi idő múltán, harminchárom évvel a cselekmény elkövetése után, mi indított e vallomás megtételére. Ehhez azonban be kell számolnom egy s másról, ami azóta történt. Elöljáróban már e helyt is két mozzanatot hangsúlyoznék. Elsőnek, hogy az erőszak áttételesen értendő, inkább pszichikai kényszer, érzelmi zsarolás. Másodszor, a házakból kiterelt embereket még azon az éjszakán utolsó szálig kivégezték, s ha el nem viszem onnét, bizonyosan ez lett volna sorsa annak az asszonynak is, tehát mindenképp elpusztítják. Továbbá, hogy én nem előre megfontolt szándékkal lőttem le, hanem csak az ő megvetésétől, bosszújától hirtelen megrettenve, és a saját feletteseimtől is félve, mi lesz, ha fölfedezik elnézhetetlen fiiggelemsértésemet, akartam mint egy megszabadulni tőle. Ez persze nem változtat a lényegen. A nőnek csupán keresztnevét ismerem: Hanninak hívták, magyar zsidó volt.

E sorokat egy presszóban Írom, meglehetős itt a lárma, jövés-menés, ezért előfordulhat, hogy néhol henyébben fogalmazok, ismétlők vagy tévedek az időrendben. Sajnos, krónikus kötőhártya-irritációm miatt állandóan könnyezem, folyton töriilgetem a szemem, kivált ilyen füstös helyiségben, ez is a korral járó zavaró kellemetlenségek egyike. Ötvennyolc éves vagyok. Lakásviszonyaim ugyan megfelelőek, ott élek, ahol még a háború előtt, idestova harmincöt esztendeje, a mai Kosciuszko Tádé, egykori Koronaőr utcában, bár az udvari szobát le kellett választani, miután abba másokat költöztettek. Mindazonáltal nem birok odahaza tartózkodni, képtelen lévén egyedül maradni. ami pedig éles ellentétben áll eredendően visszahúzódó természetemmel, tehát igy is, úgy is rosszul érzem magam. Ez egyébként jellemző egész életemre: alkati adottságaim és körülményeim, sőt, tettei ütközése. Megmerném kockáztatni, hogy az első fatális kisiklás éppen az imént vázolt eset volt, hiszen ahogy ott viselkedtem, teljességgel idegen az énemtől, és számomra is a mai napig megdöbbentő, magyarázhatatlan. Ezt nem mentségül hozom föl, szerintem éppenséggel súlyosbítja felelősségemet. De tény. hogy ettől kezdve nem sikerült viszszn7Ökkennem a kerékvágásba, és a belső harmóniát megtalálnom.

Amikor a Délvidékről visszaérkeztem a fővárosba, nemsokára időlegesen kimarad-Karinthy Ferenc:

titkolóztunk, konspiráltunk, később mégis összeismertetett bennünket: egyetemista fiatalember, nem sokat törődött az anyja magánéletével, talán örült is, hogy részben lekötöm fölös energiáit.

D-né félig roncs volt már, nem is annyira kora, inkább az említett balesetek következtében, ám romjaiban is gyönyörű, hatalmas, tragikus alak, telivér ragadozó. Viharos házassága, néhány nagy szerelem és egy kalandos amerikai közjáték után érzelmileg eléggé bezárult. Nehezen oldódott fel velem is, csak lassanként engedett közel, heteken át csupánbeszélgettünk. Főként ő mesélt, a múltjáról, férjéről, utazásairól, oly intenzív átéléssel, hogy szavai közben dúlt szemét el-elfutotta a könny. És szorongások rohanták meg, vádolta magát, miért jött vissza Európába, biztosra vette, elöbb-utóbh elveszejtik. nem éri meg a háború, a nácizmus végét, rémálmokkal küszködött, bibliai látomásokkal, llvenkor hozzám is ellenséges, már-már gyűlölködő volt, ostorozott, elzavart volna, mit akarok tőle, meniek az enyéimhez. Maid arra fordította, hogy ő reám is csak bajt zudit. balsorsa ragályos, átok van raita és körülötte, nekem is jobb, ha nem jövök többé. Teljesen belebódultam, egyre nála ültem; néha a Hangli kioszkba is eljártunk, vagy kávéházba, vendéglőkbe. Meglepve tapasztaltam, mekkora feltűnést kelt, volt valami a lényében, úgy tudott bevonulni, királynői méltósággal, akárhová mentünk, mindenki őt nézte. És sokan ismerték is Pesten, a férje révén meg különben is. Amellett álmatlanságban szenvedett, hajnalig nem bírt elaludni, már ő könyörgött. ne menjek el. halálfélelmei vannak, ha magára marad. Mivel a szolgálatomban az egyetlen fix kötelezettségem, hogy reggel hétkor a parancshirdetésen pontosan ott legyek, igy akkoriban eléggé kábán kóvályogtam át napjaimat.

Amikor aztán asszonyként is megnyílt, vulkáni hévvel törtek föl indulatai. Alighogy jóba lettünk, pokoli féltékenység ébredt benne, noha erre semmi oka, hisz egészen betöltött, mákszemnyi helyet nem hagyott másnak, örökösen faggatott, hol voltam, kivel, percre elszámoltatott az időmmel, telefonálgatott, nyomozott, a legváratlanabb képtelenségekkel, szikrázó dühvei támadt rám, kiutasított, a fiát hívta segítségül, hogy védje és szabadítsa meg tőlem — szerencsére az jobbadán humorral fogadta e színpadias felszólitásokat. Általában erős az érzéke a nagy jelenetekhez, harsogó nátoszhoz, képzelem, miket gondolhattak rólunk a házban. Utána ismét elragadó, tündéri, a Hungáriában vacsoráztunk, csodás a hosszú, testhez simuló ezüst estélyi ruhájában, még táncoltunk is. Másnap felhívott egv régi iskolatársam, hogy ne vegyem tolak'-dsS«"-»'.:. de árul iám el, ki volt velem

nagyon szeretem, de nem járok az üzletébe, mert libamáj konzervet is árul. A libamájnak pedig körülbelül olyan hatása van rám, mint amilyen hatással lehet egy fakírra a szöges drótkerítés: egyszerűen nem tudok ellenállni. Fütyülök a leszállftott-árú spanyol szardíniára, különösebben nem érdekel a Glóbus savanyútüdö sem, pedig nagyon szeretem (pláne gombóccal), krumplicukor nélkül is meg tudok lenni hosszabb ideig — a libamájért viszont odaadnám a lelki üdvömet! Ami persze nem lenn elég — az importőr nem azért importál, hogy engem kitessékeljenek a mennyországból, — neki elég a készpénz is. Ez a baj — borzasztó, milyen drága a libamáj, azt hiszem a konzervdoboz is színaranyból van... így hát csak ott állok a kirakat előtt egy darabig — és számolom: hány tökgyalut adtak el a múlt hét óta. És közben a guta üt: ha történetesen kitanultam volna a címfestőséget, készíthetnék egy szép cégtáblát neki — miszerint ő egy valódi importőr! 6 meg libamájkonzervben fizetne...

Magyarországon szabad libát tömni — Amerikában nem. Itt az Állatvédő Liga nem engedélyezi, hogy kínozzák a szegény libákat — itt csak kutyát lehet rózsaszínre festeni, daueroltatni, kétsoros szürke svájfolt ruhában járatni a pedikűröshöz, vagy a tánciskolába. Ezért nem ehetek én itt libamájat — illetve ehetnék éppen, ha nem sajnálnám azt a vagyont, amit kifizetek érte. Hogy Pesten nem lehet libamájkonzervet kapni — megértem! Az importőr idehozza, nyilván hallotta valahol, mennyire szeretem. Igazán megható: ő mindent elkövet, hogy a kedvembe járjon, én meg itt begombolkozom! Mire gyűjtök? Családi házra?

Azért még írok az ismerősöknek Pestre, mielőtt bemegyek az importőrhöz.

Hátha találnak valahol vidéken egy libát, aki végrendeletileg rámhagyja a májat...

Iáin addigi baráti körömből, mely esténként a volt budai Régi Nyár vendéglőben járt öszsze, s találkoztam D-nével. Kevéssel azelőtt fejeztem be egyetemi tanulmányaimat és doktoráltam: anyagi helyzetem, örökségemből eredő jövedelmeim megengedték, hogy ne menjek állásba. Tehetős szepességi családból származom, abban a világban előkelőnek számitó rokonsággal.

D-né egy neves művész özvegye volt, ezért jelölöm csak kezdőbetűvel, noha ő régen elhunyt, amint erre majd kitérek. Először az Erzsébet (mai Engels) téren pillantottam meg. Egy triciklis küldönc felhajtott a fűre, ebből szóváltás támadt az ott játszadozó gyerekes mamákkal .Ekkor jelent, meg a szinen az az ocelotbundás hölgy: noha nyilvánvalóan semmi köze az egészhez, alaposan lehordta a fiút, és hangosan az asszonyokat, szégyengyalázat, miért nem vigyáznak gondosabban kicsinyeikre, mondhatni valami felsőbb igazságosztó szerepében. Rám azonnal elementáris hatást tett. Nálam jóvől idősebb — később megtudtam. huszonnégy esztendővel —, és a járása is olyan furcsa, mintha a bal lába rövidebb volna: csakugyan törött a medencecsontja, egy korábbi öngyilkossági kísérlet folytán, és azután meg autószerencsétlenség is érte. Mindezek ellenére hihetetlen vitalitás áradt belőle, ahogy csörtetett át a téren, és delejes erővel vonzott, szegődjem a nyomába. Azt is csupán hetek múlva realiztáltam, mennyire hasonlit Hannihoz. ahhoz a bizonyos bácskai nőhöz ,bár amaz sokkal fiatalabb.

Mcgszólitani nem volt bátorságom, csak követtem távolabbról: rövidesen eltűnt egy bérház kapujában, a Bazilika szomszédságában. Ott lakott, mint kiderült, attól fogva ugyanis rendszeresen megvártam és elkisértcin, körülbelül kitanultam, hánykor bukkan elő, és és névtábláról, házmestertől, megtudtam, kicsoda-micsoda. Már folyt a háború, engem se szereltek le, ám nagybátyám, néhai Bártfai Gusztáv vezérőrnagy jóvoltából Budapestre vezényeltek, a minisztérium egyik kihelyezett részlegébe, ahonnét kedvem szerint lóghattam... D-nének természetesen hovatovább fel kellett figyelnie rám, de nemigen lehettem ínyére, ha megpillantott, bosszúsan fölkapta állát, vagy a hócsizmás lábával dobbantott. Egyszer pedig, amikor az utcán túl közel kerültem hozzá, ingerülten vetette oda:

— Maga hülye, mit molesztál? Nem látja, hogy az anyja lehetnék?

Virágot küldtem neki, felhivogattam, némán hallgatva hallózását, sértéseit, okosabb nem jutott eszembe. Idővel megenyhült irányomban, sőt, fölkelthettem érdeklődését: Amikor tizenegy óra tájban kilépett kapujukon, már körültekintett, vajon ott vagyok-e. Némely jelek arra vallottak, hogy is informálódott rólam, a nevem alapján, ittott rokonoknál, meg a katonai alosztályomnál is, rejtélyes telefonálók kérdezősködtek felőlem. Mivel én ezután se mertem közeledni, végül ő állított meg:

— Mondja, mit akar tőlem? Legalább mutatkozzék be tisztességesen!

Nagyon szép a beszéde, dallamos, enyhén vidékies izzel. A fia, akivel együtt lakott, épp elutazott valami sportrendezvényre, aznap este voltam nála először Még hetekig

az az í.....' - rckete hölgy.

Egy?-/'-r < ’-»ivói vőfélységet kellett vállalnom. csa'ádi iigv. nem bújhattam ki. D-nét ez mérhetetlenül fölbosszantotta, hallani sem óhajtott róla, bárgyún kieszelt nevetséges mesének tartotta, majd meg azt sütötte ki. hogy elkísér, vigyem oda a templomba a rokonaim közé, van ő is olyan uriasszony. Húzódózásomban pedig gyanítja igazolását, hazugságom cáfolhatatlan bizonyítékát látta. Felragadta tiszti kardomat, kirántotta a hüvelyből, hadonászott vele. már valóban féltein, hogy megsebesít, kénytelen voltam csuklóját megszorítva kicsavarni kezéből. Erre meginogva a nyitott ajtón át az erkélyre tántorodott. elfúlva kiáltozott alá:

— Emberek, járókelők! Segítség! Gyilkosság!

S mikor csititani igyekeztem, félig önkívületben suttogta, hogy takarodjam, a komódra tett egyensapkámat és derékszíjamat ledobta az utcára. Mire a lépcsőn keringve a negyedik emeletről én is leértem, valaki már elvitte mindkettőt. Persze rögtön a sarkon elkaptak, szép díszpéldány lehettem, fényes délben egy zászlós fedetlen fővel és derékszíj nélküli uniformisban, összekarniolva. véresen, mintha egyenest a frontról futottam volna. Hiába vártak az esküvőn, az elkövetkező napokat laktanyafogságban töltöttem.

Fáikor D-né kiöltözött, kifestette magát, felvette a diszkrétebb mókusbundáját, és fölkereste a parancsnokomat. Ferenczy ezredest. Káprázatos, parfümillatos megjelenése és elbűvölő nagyvilági modora teljesen megfőzte ezt az egyébként korlátolt és kincstárian szemellenzős zupástisztet. Elbugta neki, hogy a szeretője vagyok, élete utolsó nagy szenvedélye, de most már be akarja fejezni, érzelmi csőd, folytathatatlan, ezért arra kéri őt, bocsássanak engem szabadon, hogy egyenlő feltételekkel szakíthassunk és válhassunk szét. Az ezredes nem-igen találkozhatott még efféle figurával, szédülten, ámulattal hallgatta: megígérte ügyem felülvizsgálását. Hamarosan ki is engedtek, és ment minden tovább a régiben.

Átolvastam, amit eddig irtani, s elégedetlen vagyok: ez csupán az egyik oldal, hiányos arckép. Két évnél tovább tartott kapcsolatunk és ez volt életem legnagyszerűbb, azóta is reménytelenül visszasóvárgott két éve. S most nemcsak a kultúrájára, stílusára, külső és belső eleganciájára gondolok, uralkodói fenségére és tökéletes odaadására, amilyet soha senki mástól nem kaptam. D- né sokkal többre: élni tanított meg. ügy éreztem, addig csak csúsztam és másztam, kicsinyes bogárperspektivában szemléltem a dolgokat — neki formátuma volt. S ez úgyszólván független a jó és rossz tulajdonságok mérlegétől. Egyszerre szégyelltem s voltam büszke rá, de főképp csillapíthatatlanul érdekelt. Erőfeszítése, ahogy az ifjúságához ragaszkodott, ötven felé is, a szerelemhez való jogáért harcolt, nem hagyta oda magát az öregedésnek, halálómig példa számomra.

Féltékenysége a múltra is kiterjedt, kamaszkoromtól kezdve kiváncsi az ártatlan flörtjeimre is. Titkolni nem nagyon lehetett előtte semmit, ösztönös szimata volt rá, hol rejtőzik valami emlékeimben, s konok vallatással, körmönfont keresztkérdésekkel, ha szükséges, zsarolással, harapófogóval kiszedte. Legjobban a legutóbbi esetem furdalta,

HARMINCHÁROM

kevéssel őelőtte, az asztaltársaságunk egyik tagjának felesége, ainugv rövid és futó kaland. Ismételten elineséltettc. százszor megesketett, hogy valóban vége, összehasonlításokat követelt, sőt. mint aztán elmondta, egy este odatgxizott a Régi Nyárba, átsétált az éttermen, és az illetőt jól megnézte. Később véletlenül értesültem róla: a házmesterük süvölvény fiát némi zsebpénz fejében rávette, hogy figyeljen és kövessen engem.

Egyet keményen eltökéltem. Hauniról nem beszélek neki, ha agyonüt akkor sem, és messze elkerültem még a témát is, az egész bácskai akciót, mintha sose lettem volna ott. D-né azonban Szibilla volt: egy délután fölzaklatva fogadott, szörnyűségeset álmodott rólam, idegen, fiatal nővel feküdtem az ágyban, kezemben revolver. Elképedt ábrázatomról, dadogó félszavaimból, hogy honnét veszi ezt, rá kellett jönnie, telibe talált. Sírva fakadt, hogy ö boszorkány, bűbájos, meg fogják égetni. Még ezzel a lélektani hátránynyal sem adtam be derekamat, konokul tagadtam. hagyjon békén ilyen ostobaságokkal ncin az én dolgom, hogy ő miket álmodik. Egy vad éjszakán át kinzott és gyötört, újra s újra elölről kezdve, nekem szögezve, amennyit már elejtettem az ügyről, detektiveket megszégyenítő makacssággal térve viszsza örökké ugyanarra, és szorítva egyre inkább sarokba: hajnalra kivallottam az egészet. Addigra mind a ketten félholtak voltunk a kimerültségtől.

D-nét furcsa módon annál, ahogy a nővel végeztem, jobban izgatta, amit korábban tettem vele, ezt vélte súlyosabbnak, megbocsáthatatlannak. Napokig látni sem akart, hiába ostromoltam, vártam meg. álltam lesbe, telefonálgattam, és attól fogva még erősebben hozzá voltam láncolva. A legközelebbi összeveszésünkkor természetesen nem mulasztotta el rám olvasni, hogy fasiszta kéjgyilkosokkal nem tárgyal, eljön az idő, amikor számon kérik gazságaimat, ha megéri, ő lesz a koronatanú.

1944-ben, a német megszállás után rövidesen behívták D-né fiát. Egy darabig igy még zavartalanabbá lehettünk együtt, jószerével ott laktam nála. Amikor viszont elrendelték a sárga csillag viselését, kijelentette, nem varrja föl, nem veszi tudomásul, s csakugyan nyugodtan járt-kelt a városban. Ez életveszélyes volt. hiába óvtam, nem törődött vele, kinevetett. Esetleg sikerült volna hamis iratokat szerezni neki, mint akkoriban anynyiaknak, őt azonban túl sokan ismerték Pesten, s különben sem alkalmas rá. hogy bujkáljon, meghúzódjon, óhatatlanul fölkeltette a figyelmet, tételemé a nyilvánosság.

Nem látszott más megoldás, csak vidéken elhelyezni. Hosszú fejtöréssel, iöbbfelé is tapogatózva arra jutottunk: egy idős házaspárhoz, volt dajkámhoz és annak férjéhez szereztem be, a Balaton mellé, más névre szóló papírokkal, mint aki a légitámadások elől települt ki Budapestről. Lelkére kötöttem, könyörögtem neki, hogy legyen csöndben ,üljön veszteg, minél kevesebbekkel érintkezzen: egész kellemes a szobája, külön kis épületben a gyiiinölcsöskerthen, szép kilátással a vizre, s azonkívül ki is szolgálták, élelemben sem volt hiánya. Ha eltávozást kaptam, ami akkor már, a frontvonal közeledtével, sokkal nehezebb, én is szaladtam le hozzá. Csodálatos a május, a tó tükre fölött angol és amerikai repülők, a Balaton a gyülekezőhelyük a főváros elleni bevetésre indulóban, feledhetetlen a békés, virágba borult pannon tájék egén a sok fülsiketítőén zugó és keringő vadászgép, bombázó, amelyektől nekünk ott mégse kellett félnünk. D-né csak a fiáért aggódott, bár az a hirck szerint egyelőre jó helyen volt, Jászberény mellett egy pusztán.

Junius elején ijesztő üzenetet kaptam a dadustól: D-nét elvitték a csendőrök. Valószínűleg följelentésre történt, miután a lakójuk. az intelmeket semmibe véve, a cukrászdában vitába keveredett az állomásfőnökkel a bombázások jogosságáról és a háború kimeneteléről. Őket is kihallgatták, ám aztán nem lett más bajuk. D-nét állítólag a megyeszékhelyre szállították, és betették a gettóba.

Lóhalálban siettem oda. A város és a környék zsidóságát addigra már a téglagyárba zsúfolták össze. Eköré magas drótkerítést húztak, s az egész területet megerősített csendőrkordon zárta le és szigetelte el áthatolhatatlanul a külvilágtól. Illetéktelennek lehetetlenség bejutni, vagy pláne kihozni valakit. Nem segített az egyenruhám se. mert abban utaztam, hogy igy talán könnyebben mozgok. A kapuőrség kifejezetten az ő parancsnokságuktól származó hivatalos, fejbélyegzős, körpecsétes és aláirt belépési engedélyt kért — már mások is próbálkozhattak előttem —, és ennek hiányában katonás tisztelettel, de határozottan elutasítottak.

Legalább azt szerettem volna megtudni, hogy D-né igazán ott van-e. Felvilágosítást azonban nem adtak, nem is volt kit megkérdezni. Ekkor a kerítés mentén kezdtem sétálgatni, benn áttekinthetetlen kavargás, rengeteg ember, főleg öregek, nők, gyerekek, betegek, hiszen a használható férfiakat már rég elvitték munkaszolgálatra, óbégatás. perpatvar: nem titkolom, ez a gyülevész, tisztátalan és gondozatlan népség vegyesen sajnálatot és viszolygást keltett bennem.

Egy eléggé toprongyos bácsi bcntről megszólított. cigarettát kért. Átdobtam neki, amennyi volt nálam, s felajánlottam, hozok még, csak derítse Ri, van-e itt közöttük ilyen és ilyen nevű asszony, s ha igen, hívja ide. Amaz eltűnt, addig én is kerestem trafikot a közelben. Vagy félóra múlva idős, őszes né nivel tért vissza: mit akarok D-nétöl. érdek Iődött. Csupán annyit mondjanak neki, fe leltem, hogy egy zászlós várja.

Hamarosan megpillantottam a téglaportól barna, folyosókkal átszeldelt épület elé jött ki. A kockás angol kosztümjében volt, melyet jól Ismertem, mellén rikító csillag. Hunyorgott, ahogy a sötétből kikerülhetett az éles

napfényre, még nem vett észre. Akkor nem fogalmaztam meg magamnak, csak utólag tudatosítottam: noha ugyanaz a D-né, s nem is nézett ki nagyon rosszul, az arca, termete, kissé ferde, ám sudár tartása, büszkén fölszegett álla, a haja is aránylag rendben, mégis. a legmegdöbbentőbb, hogy már részben hozzáhasonult a többiekhez, összeolvadt velük. egy sárga csillagos a sok nyomorult zsidó között, S amikor fölfedezett, a tekintete is olyan különös, ködös, sose láttam még ilyennek, mint aki nagyon távolról, már valamin túl, odaátról réved rám, nem is elkeseredetten, nem is segélykérőn, inkább csudálkozva. hogy az a kinti világ, melyet most én jelképezhettem neki. még van, megvan ... Mielőtt azonban szót válthattunk, egy csendőr törzsőrmester termett ott, vitát nem tűrön harsant rám:

— Zászlós ur, alázatosan jelentem, tessék rögtön elhagyni a körletet!

Tovább kísérletezni hiábavaló lett volna, kivált miután igy kiszúrtak. Kétségbeesésemben, már a pesti vonaton, támadt egy bizarr ötletem. Mindjárt a Déli pályaudvaron, a telefonkönyvben fellapoztam és meg is leltem dr. Karlovits Endre m. kir. csendőrszázadost. Annak idején a Bácskában ő volt az összevont karhatalmi alakulatunk parancsnoka. Hideg, szenvtelen, megszállott hivatásos, kíméletlenül hajtotta végre a razziát, tényszerűen, szárazon halk utasításokkal, mintha nem is élő embereket tereltetne ki a házakból és lövetne tömegesen a Tisza jegén vágott lékbe — mind tartottunk tőle, én is, túl az alárendeltségen, homályos, zavart, magam előtt is szégyellt félelemmel. De most éppen ezek az emlékek bátorítottak föl és sugallták a vakmerő tervet, hogy feltárcsázzam.

Szerencsémre odahaza volt, megismertem a fakó, fénytelen hangját. Bár azóta, két éve sehol nem találkoztunk, tüstént kapcsolt a nevemre, s úgy tetszett, az se lepi meg, hogy beszélni szeretnék vele, sürgősen, ha lehet, még az este. Képtelenség, ám olyasféle érzésem volt, szinte számított is a jelentkezésemre, tán épp azért csücsül otthon. Akár most is megfelel neki, válaszolta: egy budai sörözőt javasolt, nem messzi a vasúttól.

Mire odaértem, már bem-' ült. Civilben volt, s külön boxban foglalt helyet, ahol senki más nem hallhatott. A hajában több az ősz szál, de egyébként ugyanolyan keskeny, kissé elrajzolt, szabálytalan az arca, egész figurája inkább szerény, közömbös, igy polgári ruhában még szürkébb; igénytelenebb. Belevágtam a közepébe, va banqne játékosként, számomra is váratlan vagánysággal. Röviden előadtam, hogy egy hozzám közelálló aszszonvt ki kellene hozni a gettóból: a zsidóügyek vidéken teljesen a csendőrség hatásköre, tehát csakis közülük segíthet valaki... Némán, kifejezéstelen ábrázattal figyelt végig, majd azt kérdezte:

— Hogyan jutottam én az eszedbe?

— Úgy hiszem, eléggé logikus... Van családod?

— Van.

— És nem gondolsz a jövőjükre? Meg a tiédre is?

— Hogy érted ezt? — de persze értette, nagyon is.

— Fölteszem, neked is jól jönne az elkövetkezőkben, ha alkalmad lenne javítani.

— Mit javitani? — folytatta éppoly kifürkészhetetlenül.

— Helyes, miért kerülgessük? Az Újvidéken és környékén történtek felelőseit már most, a háború alatt is elővették. Mi lesz akkor utána, ezen sose tűnődtél el...?

— Attól függ. hogyan végződik a háború.

— Vitás ez még? Nincs térképed?

Nem szólt egy darabig, pislogva elmeredt mellettem, ám közben azért rám is: olyan furcsa a szeme, seszinfi, vizenyős, nem kancsalitott, mégse lehetett sose tudni, merrefelé néz.

— Te nem félsz?

— Mitől? — játszottam a naivat.

— Hogy közlöm az elöljáróimmal, amit itt elmondtál. Mert ez kötelességem volna.

— Ne haragudj, kérlek, de szerintem inkább neked lehet félnivalód. Téged nem pisz láttak az újvidéki dolgok miatt?

— Nem. Csak a főbb vezetők ellen inditotak hadbíróság! eljárást. És az idén tavasszal ízt is leállították. A kisebb, jelentéktelenebb »etekben nem volt nyomozás.

— Hogyhogy jelentéktelen?

— Sok apróbb-nagvobb, máig kivizsgálatlan túlkapás... Például az egyik Csajkás községben levetkőztetett női hullára bukkantak, lőtt sebbel, a megvetett ágyban, egy kiürített házban. Előfordultak ilyesmik,

Hirtelen kiszáradt a torkom.

— Ez hogy tartozik ide?

— Csupán fölemlítem, érdekességként. Ugyanis a törzs jelentette: némely honvédtiszt urak az összefogottak közül fiatal nőket emeltek ki, és vittek el ismeretlen helyre...

— Miért meséled ezt most?

— Csak azért, hogy jobb, ha nemigen bolygatjuk az odalenti eseményeket. Neked is azt tanácsolom.

Kifizette a saját sőrét« s ott hagyott kétségeimmel, az eddigiekbe* újabb aggodalmakkal, tehetetlenül.

Harmadnapra azonban meggondolhatta magát, mert ő hivott fel: mégis próbáljunk csinálni valamit abban az ügyben. Ha akarom, menjünk oda együtt, majd szerez kocsit. Ez nem úgy hangzott, mintha becsapna, provokálna, és különben se volt vesztenivalóm. Akkor viszont ne halasszuk, kértem, minden perc késedelem végzetes lehet. Rendben van, egyezett bele, reggel indulhatunk, csak szeretné tudni az illető adatait, hogy a szükséges írásokat előkészitbesse.

Korán értem jött, egy rekvirált személyautóval. Ügyesen szerkesztett nyilt parancsot hozott, szabályosan kiállítva. Négy személy szerepelt rajta, akiket a felsőbb szervek utasítására kihallgatás céljából a gettóból a csenoőrnyomozó szerveknek kell átadni, közöttük D-nét — a többi három, elárulta, csak kitalált név, körítés.

Nem részletezem itt az utunkat, bár pszichológiailag érdekes lenne. A súlyos dolgok, melyeket ki-ki a másikról tudott, természetünk és nézeteink különbözősége ellenére Is alkalmi cinkosság, közösen vállalt kockázat és a félelem egymástól is meglehetősen benyolulttá tete viszonyunkat. Gyakorlatilag ebből az lett, hogy nem beszélgettünk, vagy csak távoli témákról. így derült ki, Karlovits tulajdonképpen maga is szerb származású. Sőt, később megvallotta, hogy a felesége pedig félzsidó, anyai ágon, s mennyi ügyeskedésébe került ezt elálcáznia — az én bizalmam kívánta megerősíteni, vagy valóban igy volt? Akárhogy is, kissé meglepő azok után, amiket a Délvidéken művelt. Amúgy eléggé kedélytelen és kemény élete lehetett, korai árvaság, katonaiskola. Ludovika, honvédtiszti szolgálat, majd a csendőrség, közben kétszer is megjárta a frontot

Először a téglagyárhoz hajtottunk. Karlovits révén simán be is jutottunk. A nyilt parancson feltüntetett másik három személyt persze hiába keresték, ezzel sok idő eltelt. Ám aztán, meghökkentő módon, D-né se volt föltalálható. Közben a szirénák is megszólaltak, s bár bombázást nem hallottunk, a légiriadót csak dél felé fújták le. így megint órákig tartott vég nélküli várakozásokkal, ácsorgással. amig az általános zűrzavarban, fejetlenségben, a viszonylag kis területre^'zsüfolt*'(izezernél több ember' közt tisztázódott. hogy akiért jöttünk, már nincs ott, berakták az egyik transzportba, és aznap hajnalban, sokadmagával, átirányitották a vasúthoz. Ha sietünk, tán még utolérjük őket, biztattak a törzsnél.

Elrobogtunk a teherpályaudvarra, melynek külső ránmáin folyt a bevaconirozás. Éppen akkor gördült ki a szerelvény, még láttuk lassan elkanyarodni a vágányon. A helyszínen úgy hallottuk, a szokásosnál nagyobb kavarodás volt, a győri légitámadás miatt, néhány kocsi nem futott be, ezeket kellett gyorsan pótolni, mindez azalatt történhetett, mig mi a téglagyárnál vesztegeltünk. A tervezettnél jóval később, és kevéssel, talán csak negyed órával az odaérkezésünk előtt plombálták le a vagonokat, és indították el a vonatot, német őrséggel. Karlovits fejét csóválva nézett utána:

— Hát öregem, ezt már Horthy Miklós se tudná visszahozni.

Négy nap múlva még kikézbesitették D-né egy levelét, pontosabban céduláját, a pályaudvar kerítésén dobta át, megcímezve: valaki ráakadhatott és elküldte. Nem sok reménységgel áltatta magát, körülbelül sejtette sorsát, s lelkemre kötötte, hogy törődjem a fiával. Ebben több szerencsével jártam, sikerült a mi alosztályunkhoz vezényeltetni, onnét kórházba utaltatni: igy átvészelte a legnehezebbeket. D-né nem jött haza, talán, ha nem beszélem rá, hogy vidéken bujkáljon, megmenekül, mint a budapesti zsidók közül sokan. Megkaptam egy régi arcképét, most is a szobámban, Íróasztalom fölött függ. Olajfestmény. fiatalasszony korában készült, kivágott nvaku kék bársonyruhában ül, mellén hatalmas, világos bross, hosszú, vékony ujjait a szék karfáján lelógatva, haja az akkori divat szerint kontyba tűzve, szabadon hagyva magas, domború homlokát, elesen kirajzolt, húsos ajka körül a szépségüket Ismerő nők önelégült kis mosolya, sűrű feketén iveit szemöldöke alatt a tágra nyilt, világhódító szeme sötéten ragyog időn és pusztuláson át.

*

Az egyetemen művészettörténetet végeztem, de éreztem, hogy gyönge vagyok benne, ezen a pályán nem boldogulnék. A front után újra összemelegedtem régi társaságommal, ők segítettek elhelyezkedni. Marich Géza, a híres rendező titkára és barátja, egy Pubi nevű fiú ajánlott be a Városházára, ahol dolgozott, s azóta is ott vagyok, különféle beosztásokban, immár harminc éve tanácsi alkalmazott.

Rögtön az első hetekben megkeresett Karlovits. Már volt néhány Igazolása, hogy támogatta a katonai ellenállási mozgalmat, elszabotálta a Nyugatra települést alakulatával; nem firtattam, miként szerezte, s megfelel-e a valóságnak, nem tartom teljesen kizártnak. Tőlem is ilyesmit kért, adjam Írásban: hamis parancsot készített, kocsin elvitt D-nét kimenteni a ^pfírtál^ól, s csapán a véletlenen múlt, hogy ez nem sikerült, elkéstünk. Meg is csináltam neki, részint, mert csakugyan igy történt, meg hát egyébként is túlságosan össze voltunk gabalyodva. Aztán már nem láttam, eltűnt, bizonyára mégis jobbnak vélte külföldre távozni, félve, hogy előbb-utóbb kisülnek a viselt dolgai. Nálam alig öt-hat évvel idősebb, talán még él valahol, s tudja, mit tettem Hanoival. Álmomban, olykor megjelenik, csak néz, némán, figyel, pislogva, egyszerre mellém is, rám is.

Amint kissé rendbe rázódtam, a félig romossá vált lakásomat is ugy-ahogy helyreállítottam, mind erősebben foklalkoztatott ismét Hanni. Szerettem volna többet is kideríteni róla, persze hiábavaló és értelmetlen, de nem bírtam ezt a húrt elballgattatni magamban. Emlékeztem egyre-másra, amit kiszedtem belőle. Hogy Zomborba való; ahol én találkoztam vele, abba a faluba csak pár napja érkezett. Volt egy nénikéje, Budán a Márvány utcában, kislány korában meghívta őt vakációra. A férje látszerész. Németországban, Jénában járt az optikai főiskolára. Ezeken a nyomokon talán elindulhattam volna, csak hát vigyáznom kellett, óvatosan tapogatóznom; a háttérben maradva, *'iert mit mondanék, miért érdekel, ha netáú megkérdik tőlem, rokonai vagy ismerősei, még gyanút is foghatnának. Bátortalanul és messziről, kerülő utakon próbálkoztam, egy nagybátyám élt lenn, ennek írtam holmi nyakatekert ürügygyei. Ám a szabadkai, azonkívül öreg, asztmás, tehetetlen, ráadásul volt magyar törvényszéki bíró, úgyis elég a baja. Nem sokra jutott, a háború oly szörnyűségesen összezavart mindent, még a nevüket se tudta meg. Személyesen és odaát tán többet is sikerül kipuhatolnom, közben azonban annyira elromlott a viszony Jugoszláviával, gondolni se merhettem már ilyesmire — el kellett ejtenem az egészet, úgyse változtatna már semmin.

Folytatás a kö’vetkeztf oldalon