Menora Egyenlőség, 1975. december (14. évfolyam, 586-587. szám)

1975-12-20 / 587. szám

10. oldal MENÓRA * 1975. december 20. Megint összefutottam egy régi, kedves ismerősömmel. Nem is ismerős, hanem baj­társ volt és nem is futottam, hanem némi tűnődés után han­gosan köszönve besétáltam a villamossági cikkeket árúsítc üzletbe, mert eszembe jutott a zsebrádióm kimerült baté­­riája. A kereskedő úr kedves he­lyi szokás szerint nem kö­szönt vissza. Rám se nézett, a pult mellett ült s a kihú­zott fiókban piszmogott. — Két darab lapos elemet kérek — zavartam megőpisz­­mogóságát. Futólag rám pillantott, hát­ra fordult, az elemek felé in­dult a keze, mely hirtelen megállt a levegőben. Az egész ember megmerevedett, majd villámgyorsan megfordult és a pulton áthajolva tüskés baj­szát az orrom hegyéig dug­ta. Hátra hőköltem, megismer­tem. — Béla! — Bandi! Te vagy? A pult átugrása hatalmas pocakjával a valahai 70 kilós korában is szép teljesítmény lett volna. Amint ilyen ese­tekben szokás: Örömrikol­tások, csók, hátba veregetés, stb. Az ölelkezés azonban se­hogy sem sikerült. Akadályoz­tak a pocakjaink. És a szoká­sos kérdés: — Mi van veled?? Beszélj! — Várj, — lihegte, miköz­ben kisodort a boltból, kulcs­ra zárta az ajtót, karon ra­gadott és rohanva totyogtunk (vagy totyogva rohantunk^ a közeli lakására. Csinos kis garzonlakás volt, lehuppantam a heverőre mert kicsit zihál­tam, kicsit izzadtam és ki­csit a gutaütés kerülgetett. Amint láttam, őt is. Mégis sietve hozott hideg málna­szörpöt, amit bár útálok, fél— kortynyit ittam belőle. Hja, a régi barátságért áldozatot is kell hozni. Én így áldoztam. Aztán, szóhoz jutva megint föltettem az bbligáf kérdést: — Most már aztán igazán beszélj. Mint és hogy vagy? — Előbb te mesélj. Az e­­nyém túl hosszú. Erről egészen ráismerhet­tem. Mindig ilyen ellenkezős­­ködő, makacs, dacos volt. Nem lett volna értelme vitatkozni, inkább beszéltem: Nincs sok mondani valóm. A magyarországi forradalom idején sikerült kijutnom. Ul­­pánra, tudod olyan nyelvtan­­folyamra kerültem, állást is ígértek. Az ulpánon kitűnően megtanultam kártyázni, egy kicsit jiddisül )meg egy kicsit lengyelül. Ivritül bizony édes­keveset. Talán mondanom sem kell, az ígért állás légből ka­pott volt, az is maradt. Végig csavarogtam az országot, vál­laltam minden alkalmi mun­kát. Ezeket is hol a gyatra jiddis, hol a méggyatrább len­gyel tudásomnak köszönhet­tem. Utóbb egy jótét lélek be­­protezsált egy vidéki konzerv-^ gyárba kisegítő segédportás­nak, szigorúan kikötve, hogy kizárólag a cirka nyolchetes gyártási szezonra, aztán me­hetek az orrom után. A fő­portásnak , sok más dolga le­hetett a gyáron kívül, mert soha sem maradt tovább a por­­tás-kulipintyóban, mint amed­dig a társammal váltottuk egy­mást. Természetesen az ő munkáját is mi végeztük, pe­dig nem is tudtuk mi az ö dolga. Én állandóan éjszakás voltam^ A legfontosabb teen­dőnk a megrakott kiszállító autók ellenőrzése volt. Meg­néztük az utalványát, rá­pislogtunk a magasra tetézett árúra és pá veled. A remek, kényelmes munkában hamar a szezon vége felé jártunk, főtt a.s.kazeh: REGGELI ÜDVÖZLET a fejem hová, merre vegyem megint az utamat, hol kapok munkát? A város végén né­hány házat kezdtek építeni, gondoltam, megpróbálom hát­ha sikerül valami. Az elhe­lyező irodában bíztattak, ha a vállalkozó felvesz, adnak utal­ványt. Elnyargaltam az épít­kezéshez. A vállalkozó végig­nézett rajtam. — Nem neked való ez. Öreg is vagy, apró is. Mit csinál­nék veled? Hanem adok egy ta­nácsot. Növeszd meg a szakál­ladat és jelentkezz akármelyik villában kerti törpének. Annak pontosan megfelelnél. Elsomfordáltam, a munká­sok körülröhögtek. Igaz, rö­vidre sikertelenedtem, akkor még zsír semmi, hús keres­ve is alig akadt rajtam. Ta­lán a malterhordást tényleg nem nekem találták ki, azért mégsem kellett volna ilyen gorombán kiebrudalni. Azon nap éjszakáján, mikor az egyik megrakott, kifelé tar­tó autó sofőrje felé nyúltam a cédulájáért, tarka csoma­golású, finom amerikai ciga­retta dobozt akart a kezembe nyomni. Nagyon buta pofát vághattam, mert a sofőr el­nevette magát. — Fogjad testvér, aztán ne okoskodj, engedj utamra. Mintha mellbe löktek volna, úgy meghőköltem. Disznósá­­got szagoltam, visszarántot­tam a kezemet. — Nem dohányzom, — ha­zudtam, — add a papírod. Szúrósan nézett rám, kilé­pett a fülkéjéből. Marha nagy, erős ember volt. jFölém ha­jolva súgta: — Kapsz egy ötöst, nyisd ki a sorompót. — Nem! Papírt... Félre lökött, a sorompóhoz ment, emelte volna fel. Én meg beugrottam a sofőr-fül­kébe, lekaptam a slusszkul^ csát és befutottam az irodá­ba. Az ipsét és néhány cim­boráját lekapták. A kocsi nem a kiutalt, hanem egészen más, a legdrágább portékával volt megrakva. Engem véglegesí­tettek, Öt év múlva én lettem a főportás, ki is tartottam ott nyugdíjas koromig. Még szerencse, hogy a kőműves akkor elküldött kerti törpének. Eddig van, hanem most te beszélj. — Ühüm, mondanám, de éhes vagyok. Tudom te is. Van itt az utcában egy jó kis hely, gyere, előbb megvacso­rázunk. — Én, hát egy tapodtat sem, még ha tíz kiló hájat kell is leadnom, míg el nem beszél­ted a magadét. Akár ne is mondjam, megint mást akart. Elém tett egy üveg szódavizet és szó nélkül el­ment. Fél óra múlva elemó­zsiával málházottan szuszo­gott vissza. Evés közben árva mukkot sem bírtam kihúzni belőle. Utána kikapcsolta a nadrágját, rágyújtott, elter­peszkedett a karosszékben és nagyokat nyögött. — Beszélj! — Mit? Itt vagyok és kész. — Látom. Velem együtt dup­lán is. — Hát aztán? Kissé meg­híztam. Téged is zavar? Az asszonyomat is zavarta. Ál­lítólag emiatt hagyott itt. — Ne a végén, az elején kezdd! Tudtommal odaát jó­nevű élelmiszer vegyész vol­tál. Itt meg villamossági bol­tod van. Mitől cseppentél be­le? — Voltam én vendéglős is. Meg azelőtt pincér, mert a Értesítjük kedves Vevőinket, hogy ŐSZI és TÉLI ÚJDONSÁGAINK megérkeztek illetve elkészültek, mindenki Ízlésének és igényeinek kielégítésére. KNITWEAR BY OLGA MÉRTÉK UTÁNI ÉS KÉSZ ÁRÚK ‘ RUHÁK MINDÉN ALKALOMRA. KOSZTÜM, PULLOVER, BLÚZ, RÖVID-, HOSSZÚ SZOKNYÁK és PANT-SUITE-OK — SAPKÁK és SÁLAK. GEORGE & OLGA HAVAS Tulajdonos: 252 Sheppard Ave. W., Willowdale Tel: 225-4082 vegyészeiben a kutyának sem kellettem. Szóval beálltam pincérnek, jól kerestem, a gó­­rém még jobban. Egyszer egy öreg zsidó elfogyasztott va­lami gyenge kis ebédet, utána megmondta, hogy nincs pénze, nem tud fizetni. Tegyek vele amit akarok, akár agyon is csaphatom. Sorsjeggyel há­zalt, napok óta nem akadt ve­vője. Ha nagyon akarom ki­fizet a portékájával. Megsaj­náltam, vettem tőle egy sors­jegyet, kifizettem az ebédjét és megkértem, máskor ne szerencséltessen. Ezt ugyan megbántam, mert a hét végén kihúzták a számomat, egészen rendes summát nyertem. Ke­restem az öreget, szívesen mutyiztam volna vele, de nem találtam, soha többé nem lát­tam. Otthagytam a munkahe­lyemet, megvettem a szom­széd utcában lévő, a tönkre­­menéssel kacérkodó étkezdét, gondoltam, majd én helyre­pofozom. Biztosan sikerült volna, ha már a második hé­ten be nem állít hozzám két szép, srámlis pájeszos ifjú. Ebédet rendeltek. Nem volt lelkem becsapni őket, meg­mondtam, hogy a konyhám nem kimondottan kóser. — Mit? — horkantak fel — nem kóser? Hiszen ebben a városban tilos tréfli vendég­lőt üzemeltetni. Azonnal csuk­ja be az üzletet! — Ha olyan bolond lennék, mint aki tanácsolja, — vigasz­taltam őket, — hanem várja­tok. Telefonáltam a városhá­zára, kérdeztem mi a hely­zet ebben a kósersági ügyben. Nem valami tréfli dolog ez? A rabbihoz utasítottak. — Nem dávenolni akarok én most, — mondtam, -r- ha­nem felvilágosítást kapni, de izibe n, mi el öttfScífia jítonTve zt\* a két szeiitjélolfet. Erre elismerték, hogy hát igen, a rabbinátussal való megegyezés alapján... Le­csaptam a kagylót, vissza­mentem a legényeimhez. — Ide figyeljetek fiukák. Pesti pók voltam, velem lehet . okosan csevegni. Elő a far­­bával: Mit kóstál az a hech­­ser? De figyelmeztetlek ben­neteket, nem vagyok frájer. — Az nem úgy van, — mond­ták,— előbb megnézik a kony­hát. — Nézzétek. Megnézték és elregélték az óhajaikat. Külön tejes, külön zsíros konyha, külön edények, külön ez, külön az. Ha minden rendben lesz megkapom a hechsert. — Az árát mondjátok! Mondták. Komoly összeget. — Hm. És a bejelentés, kér­vény, mifene? ők mindent elintéznek, azért jár nekik... megmondták mennyi. Merem állítani, nem voltak olcsójánosok. Na jó, legalább vallásos vendégeket is kiszolgálhatok. Még Örül­tem is. Eljöttek a következő héten, tüzetesen átvizsgáltak mindent és rendben levőnek találták. Fizettem, a hechsert berámáztattam, a falra tűz­tem. Az Ördög tudja jobban, miért csappant a forgalom, pedig olyan szakácsném volt, kinek a főztje után akár a kapurtahalai maharadzsa is zsidóvá vedlett volna. Dolgoz­tam mint az ökör, be akar­tam pótolni az extra kiadást, amit — szavamra mondom — nem bántam. Pár hét után me­gint indulóban volt az üzlet. Akkor ismét szerencséltetett négy fehér harisnyás ifjú. Egyenesen a falhoz mentek, a hechsert gusztálták, le­­aksztották a szegről és rám mordultak: — Mi ez a fecni? Ez nem jól Hogy meri ezzel kóser­nek mondani a boltját? Nem a mi rabbinktól való, széjjel tépem! — és kezdte kikapar­ni az üveg alól. — Szeretném látni! Ha nyomban nem teszed a helyé­re, hát... — és nyomatékül megmarkoltam a legközelebbi széket. Visszatették ugyan, de to­vább elégedetlenkedtek. Sem­mi sem volt elég rituális, csi­náltassam ezt így, azt úgy, amazt... Mert csak az ő rab­bijuk jóváhagyása az egyedüli üdvözítő. — Miért? Aki ezt a hechsert aláírta, az nem izráeli zsidó rabbi? Azt mondták, az semmi, azt nem veszik tudomásul, fizessek büntetésül ennyi meg ennyit a jesivájuk javára, to­vábbi pénzeket az ő papjuk ál­tal kiadandó papírért, stb. De előbb még így is meggondol­ják, mert kápedli sincs a fe­jemen, így-úgy, szóval talán nem is vagyok zsidó. Erre elfogyott a türelmem. A Somogyból származó pincé­rem közreműködésével ma­dárkákká változtattuk őket. Csúnya verebek voltak. Pár napra az eset után eladtam a krájzlerájt és később vet­tem ezt a villamossági izét. Ennek a kóserságát nem von­hatják kétségbe. Mert, hogy én nem vagyok zsidó? Én? Em­lékszel amikor megszöktünk a munkatáborból hány éhhalál­lal küszködő bajtárssal osz­tottuk meg a falatunkat? Em­lékszel, amikor minden haj­nalban ptt Pesten, a nyilasok lövöldözése közben kaját csempésztünk a gettóba? Em­lékszel? Emlékszel a nyila­sokra? Emlékszel, mikor el­intéztük őket? Szerencsétlen zsidó nőket hajszoltak a Du­nához. Emlékszel a felrobban­tott német autókra? Emlékszel a többire is? Mindent együtt csináltunk, emlékezned, tud­nod kell. ők, ezek a szájté­­pők hol voltak akkor? Mit tet­tek a fajténkért^BWiM^ekfcol-^ *ak% ffi* még én nem vagyok# Zs^do/ r — Jó, jó, —'szoltáWi köz­be, — ne izgulj mint a só­zott fenekű kotlós. Túl vagy rajta, elmúlt. Inkább az ele­jét mondjad, azt átugrottad. Savanyún nézett rám. — Nem akarsz békén hagy­ni? Hiszen már kipovedáltam neked a gyönyörű pájslimat. Mit akarsz még? — Az elejét. — Nem engedsz pihenni, — panaszkodott. — Majd utána pihenhetsz. — Hol kezdjem? — Mondtam már: Az elején.-r Talán ott, hogy a magyar királyi népköztársaságban majdnem nagyúr lettem. Már amekkora úr lehet ott valaki, tisztességes ember. Ma sem tudom minek köszönjem az uraságtól való menekülése­met. A gondviselésnek? Sze­rencsének? A régi, jó makacs­ságomnak? Vagy mindegyik­nek? És talán a sors egyéb közre játszásának is? A dolog úgy kezdődött, hogy eltaná csoltak az állásomból. Mond­hatnám kirúgtak, de nem mon­dom, mert nem szeretem ha gorombáskodnak velem. Szó­val állás után kellett néznem. Természetesen az elbocsátó Vállalat személyzeti osztálya jelentette a skartba lökésemet és az “illetékes hely’’ lecsa­pott rám. Behívtak az alap­szervi párttitkárhoz. — Kommunista voltál? — kérdeztem. — Hülye. Dehogy voltam kommunista. Párttag voltam. Ki kommunista és ki nem párttag ott? Mi köze a kettő­nek egymáshoz? Talán még Rákosi, a magyarok kommu­nista pápája is visszávedlett párttaggá. Ha jól tévedek, azért törték ki a nyakát. Ked­ves neje szíves jóvoltából. — Értem. — Fenét érted. Én sem ér­tem. Ne zavarj. Tehát meg­jelentem a párttitkár elvtárs őistensége színe előtt. Puszi­pajtásként fogadott, leültetett és beszélt, beszélt. Főzőcs­­kézett. Fél óráig hallgattam az áradozását a “ragyogó jö­vőnkről*, a párttagi köteles­ségekről, meg a jófene tud­ja már miről?Megúntam a sok süket dumát, megkérdeztem hová akar kilyukadni? Erre megmondta, hogy az egyik ha­tármenti falúban — persze az élenjáró szovjet tudomány példája nyomán — mestersé­ges megtermékenyítő állo­mást létesítenek. Engem sze­meltek ki igazgatónak, vegyem kitüntetésnek. — Mesterséges? Nem va­gyok még olyan öreg. Megte­szi még nekem a hagyomá­nyos, természetes is. — Ez nem vicc, elvtársi A jövő héten megkapja a tel­jes instrukciót. — Nem vállalom, — ráz­tam a fejemet. — Nem-e? Dehogynem. Majd meggondolja az elvtárs. — Meggondolja a radai ros­­seb! — No-no! Két hétig futkostam állás után. Sehol sem vettek fel, ott sem ahol biztosan tudtam, hogy szükségük volt vegyész­re. — Kár az elvtársnak mun­kát keresni, — mondta a kon­zervgyár személyzetise. — Nem vagyok milliomos. Miből éljek? — Nem felelt, a vállát vo­­nogatta. Az ajtóig kísért, ott súgva kérdezte: — Nem hívták a kerülethez? — Miért hívnának? Otthon várt a levél, jelent­kezzem a kerületi pártbizott­ságnál. Jelentkeztem. A ágit. propt. pacákhoz utasítottak. Hát annak olyan beszélőkéje volt, hogy a ligeti Csodapó­kot dúsgazdaggá tehette volna, ha annak a sátra előtt kiki­­áltóskodik. Leadott hat tucat lemezt és keményen rám pa­rancsolt: — Átveszi a sillabuszt, be­tanulja, levizsgázik és meg­kapja a kinevezést. Végeztem! — Én is. Nem vállalom. — Mi? He? Nemet mondott?v« Nejppt? Elmehet,. 'Áva Nem engedtek ki a kapun. Fegyveres ávós kisért vissza az emeletre, egyenesen a ke­rületi párttitkár elé. Te is tudod, az már olyan nagy ku­tya, hogy citerázó térdekkel szokás előtte állni. Bevallom, elég rosszul éreztem maga­mat. Tévedtem. Kiküldte az ávóst, kezet nyújtott, leülte­tett, cigarettát gyömöszölt a számba, szembe ült velem és sokáig gyönyörködött az izzadó borostás pofámban. — Úgy hallom, — kezdte, — nem akarod vállalni a párt megbízatását. Öregem, ilyet nem lehet tenni. Egyrészt mert párttag vagy és ez párt­munka is, másrészt mert éhen fogsz gebedni, sehol sem kapsz munkát. Értei, ugye? — Ühüm. Ez már világosabb beszéd. De... — Ne vacakolj. Nincs de. A Párt így határozott. Slussz, pássz. — Értem. Mégis, engedj még valamit mondanom. — Tessék. — Nem vagyok orvos. Elég­gé, ilyen irányban eléggé kép­zett biológus sem vagyok. Vi­szont mindig tisztességes em­bernek tartottam magamat, tehát nyugodt lelkiismerettel nem vállalhatom... — Kapsz szakértőket, jól képzetteket... — ... nem vállalhatom em­beri.;. — Milyen “emberit” be­szélsz? — Megtermékenyítő állo­mással kecsegtettek... — Igen, de nem emberi, hanem állati. Szarvasmarha. Tehenek. — Mi? Tehenek? Aztán... reggelenként, ha ki meltozta­­tok sétálni az istállókba, en­gem minden kisborjú így üd­vözöljön: Kézit csokolom pa­­paaa...” Nem. Hát ezt nem. A párttitkár felállt, beleka­paszkodott a két vállamba és nevetett, nevetett fulladoza­­sig. — Nagyon gyorsan eriggy a fenébe... — nyögte. Órákon belül átszöktem a határon. AZ ELSŐ ÉS EGYETLEN MAGYAR GYÓGYSZERTÁR TORONTÓBAN ALLÉN PHARMACY Tulajdonos: ELEK ZOLTÁN Gyors, udvarias, lelkiismeretes szolgálatot ad kedves magyar vásárlóinak! Welfare, Blue Cross, Workmen's Comp., privát, stb. recepteket készséggel töltünk ki. NYAKAS KATI és ELEK ZOLTÁN magyar gyógyszéreszek. Telefon: 923-4606 378 BL00R ST. WEST GYÓGYSZERKÜLDÉS AZ ÓHAZÁBA Hivatalos órák: hétköznapokon reggel 10-tól este 7.30 óráig, szombaton reggel 10-tol este 5 óráig. Vasárnap és ünnepnapokon zárva. Újdonság! AJÁNDÉKOZZA SAJÁT ARCKÉPÉT kedvesének, jegyesének örök emlékül, ARANYBÓL CIZELLÁLVA. KEGYTÁRGYAK RESTAURÁLÁSA. Sajáttervezésű, rendelésre készített platina és arany ékszerek. Brilliáns és köves gyűrűi:, karkötők és fülbevalók, láncok, függelékek, svájci órák, ezüst ékszerek. Javítás, restaurálás, köfoglalás szakértelemmel. Nagybecsű látogatását tisztelettel várja: ^Oinczer ^Péter ékózertervezó mester 55 BL00R ST. W., MANULIFE CENTRE, 2 Level, 50. Boutique area, No. 14 üzlet TELi 967-1255 vagy 967-1250 :őTi .nem.'BAi messziM •. ,. , . «-v . Ha minőséget, igazi magyaros ízű hentesárut akar vásárolni, keresse fel Tüske Meat & Delicatessen-t TULAJDONOS: KOCSIS SÁNDOR Toronto egyik legforgalmasabb hentesüzletét Parkolás az üzlet mögött 566 Bloor St. W. 533-3453 Gesztenye Cukrászda ? és delicatessen - Uj vezetés alatt, de a régi finomságú süteményekkel. Szeretettel várja régi és új vevőit: KEMÉNY IDA tulajdonos. 1394 Eglinton Avenue West TELEFON: 782-1598 RUDNAI ANDRÁST j j es Ki t Í\ Vö M l «POTfl.LN I I \() H li/S 1/ I KO< SIKKM 3501YONGE ST (JUST

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents