Menora Egyenlőség, 1975. január-június (14. évfolyam, 543-565. szám)
1975-03-22 / 552. szám
20. oldal MENÖRA * 1975. március 22. Van Horné FRAMING&MIRROR 1335 VAN HORNÉ AVE., Montreal tulajdonosai Mr. & Mrs. \ WEISZ BÉLA NAGYON SZÉP PÉSZACH ÜNNEPEKET KIVANNAK KEDVES VEVŐIKNEK ÉS BARÁTAIKNAK SZEDER ESTE, - AZ UTOLSÓ VACSORA HOFFHEK'S HÚS és CSEMEGE BOLT TULAJDONOSA ÉS DOLGOZÓI 14 PRINCE ARTHUR STREET WEST — 844-5381 SZÉP PÉSZACH ÜNNEPEKET KÍVÁNNAK KEDVES VEVŐIKNEK ÉS A MONTREÁLI MAGYARNYELVŰ ZSIDÓSÁGNAK PHARMACIE B. HERTZMAN ( PRESCRIPTION STÚDIÓ) 5881 Victoria Ave., MONTREAL TULAJDONOSA KELLEMES PÉSZACH ÜNNEPEKET KÍVÁN KEDVES VEVŐINEK, BARÁTAINAK ES MONTREAL MAGYAR ZSIDÓSÁGÁNAK Telefon: 737 - 1153 SNOWDON PROVISIONS and ALEX FLORIST 5665 MONKLAND AVE. Tel.: 488-1500 tulajdonosa VÁRNAI SÁNDOR KELLEMES PÉSZACH ÜNNEPEKET KÍVÁN KEDVES VEVŐINEK, BARÁTAINAK ÉS MONTREAL MAGYAR ZSIDÓSÁGÁNAK GT BP SERVICE STATION 205 Bates Road * 733-0775 * TULAJDONOSAI VAITZNER TIBOR 733-2161 es GR0SZ GYÖRGY KELLEMES PÉSZACH ÜNNEPEKET KIVANNAK KEDVES COSTUMERJEINEK, BARÁTAIKNAK ES MONTREAL MAGYAR ZSIDÓSÁGÁNAK 484 - 4363 484-1259 DIPLOMAS OPTIKUS 4933 SHERBROOKE STREET WEST Vienna Custom Draperies 4700 PRINCE OF WALES, MONTREAL Tel.: 481 - 20 J7 TULAJDONOSAI MR. & MRS. HALMEN-SCHLAGER KELLEMES PÉSZACH ÜNNEPEKET KÍVÁN VEVŐINEK, BARÁTAINAK, ISMERŐSEINEK ÉS MONTREAL MAGYAR ZSIDÓSÁGÁNAK LANTOS LÁSZLÓ és ÁGI A CANADIAN-EUROPEAN PASTRY & DELICATESSEN * 5205 Sherbrooke Street, West * Tel.: 481-9044 TULAJDONOSAI NAGYON SZÉP PÉSZACH ÜNNEPEKET KÍVÁNNAK KEDVES VEVŐIKNEK, BARÁTAIKNAK ÉS MONTREAL MAGYAR ZSIDÓSÁGÁNAK Évek múltán sem tudok napirendre térni a dolog fölött; Irritál, tehát újra és újra beszélnem kell róla. Egyszer valaki társaságban félrehúzott és titokzatosan suttogva fgy szólt: “Árulja el már végre — nekem megmondhatja —, ml van a maguk Tórájában? Lehet-e egy magyar fordításhoz hozzájutni, vagy hétpecsétes titok?’ Kissé váratlanul ért ez az ostobaság, de meghökkenésemnél úgy látszik, jobban működött a humorérzékem: suttogóra fogtam a hangom magam is, és ezt feleltem: “Menjen haza és gondosan olvassa el a magyarnyelvű bibliáját; de necsak a végét lapozgassa, az Újszövetséget, hanem az elejét is, ami régebbi dolgokkal foglalkozik, hasonló témakörben.” Hitetlenül nézett rám; azt hitte, mellébeszélek, és elég sok ideig tartott, míg meggyőztem: ha a Tórát keresi, forgassa gondosan az Ószövetséget. Azóta jobban figyeltem az érdeklődő’ kérdésekre: mit miért csinálnak a zsidók, milyen szokás miért van, melyek a “furcsaságok” a vallásgyakorlatunkban, stb. A probléma ott kezdődik, hogy ha egy keresztény ember meg akarja ismerni — nem a zsidóság szellemi világát, hanem a saját Krisztusát, nemcsak olymódon, ahogy az iskolában, hittanórán tanulták, tehát ahogy a sokévszázados dogmák és vallási szokások — különböző népek szokásainak beszüremlődése után — megmerevítették, hanem saját vallásának élő momentumait is keresi és ugyanakkor azokra a körülményekre is kíváncsi, amelyek közt vallása kialakult, — tehát vallásgyakorlata alapvető megnyilvánulásainak gyökerét akarja megismerni,föltételnül foglalkoznia kell a zsidó szokásokkal, hagyományokkal, a zsidó múlttal —úgy, ahogy a kereszténység papjai teszik is. Ezek ismerete nélkül a gyökér érthetetlen marad. Itt van mindjárt az Úrvacsora gyakorlata; a vallásos katolikus minden nap részesül ebben a szentségben (de az alig vallásos keresztény is legalább egyszer egy évben, éppen ilyenkor, húvét táján). A szent ostya, amit csak megtisztulva, ima kíséretében vehet magához az áhítatos keresztény, a zsidóságnál mais gyakorlatban lévő régi szokás. Az ünnepi kenyér megáldása, megszegése és darabjainak — a majcinak — szétosztása olyan szokás, aminek teljesítése közben sem a vallásos zsidó, sem a vallásos keresztény nem gondol arra, hogy ugyanarról a műveletről van szó. Aztán itt van Pészach ünnepe, a Húsvét, amely a kereszténységnek egyik legnagyobb ünnepe, csakúgy, mint a zsidóságnak is. Bár visszaködlik a keresztény ember gondolatainak alján, hogy a Húsvétnak és a “Páskák ünnepének” van valami fontos közük egymáshoz, vajon hány Jó keresztény gondolt már arra, hogy megismerje az Utolsó Vacsora körülményeit, a pészach! szertartást, amelyre valaha összegyűltek Jeruzsálemben az ország zsidó zarándokaival együtt — a Törvény kívánalmai szerint — a későbbi apostolok is, hogy Jézussal az asztalfőn üljék meg a legfőbb ünnepet?Azt az ünnepet, melynek lényege az Istenhez való elkötelezettség, a szolgaságból és istentelenségből való megváltás, a zsidóknál is, a keresztényeknél is. Hány keresztény gondolt már Húsvétkor arra, hogy a Pészachot lényegében ma is úgy ünnepük a zsidók, mint Jézus idejében?Csak éppennem gyűlnek oda a zsidó vallási és szellemi élet központjába, a Templomba, hanem kis közösségekben ülik meg együtt az isteni szabadság ünnepét. Vagyis — nem szabad megfeledkezni arról a számtalan zsidóról, aki betartva az isteni követelést, ma is éppen ezidőtájt zarándokol el a Szentföldre. Vajon a keresztény embernek föltűnik-e, hogy mikor Húsvét táján az utazási irodákat sok zsidó keresi fel, hogy szabadságát éppen most és éppen utazással töltse, hogy az utazó nem szeszélyből megy éppen most, hanem vallási kötelezettségét teljesíti? És vannak más, a zsidóság körében jólismert szokások is. Jut-e az érdeklődő keresztény eszébe, hogy Jézus bemutatása a Templomban a zsidóság egy természetes vallási szokása, s ma is a szabályok közé tartozik, hogy (akárcsak az újszülött keresztelésének szertartása, amelylyel Istennek kötelezik el a gyermeket,) a vallásos zsidó szülök elsőszülött fiúkat egy kohanltától “megváltják”? ősi hagyomány maradéka ez, amikor a zsidók mindennek első zsengéjét elvitték az Úr Házába, áldozatként, Istennek ajánlva. Feláldozták az első bárányt, az elsőnek aratott gabonát, az első termését mindennek; a gyermeket nem áldozták fel, hanem “megváltották” a földi életre. Aztán, a gyermek Jézus a Templomban tanít... Jézus tizenkét éves, amikor a Templomban a “doktorokkal korban a zsidók közt mindennapos kép lehetett. Tehát, az őskereszténység lelkületét, az éppen születésben lévő szekta életmódját csak úgy közelítheti meg a jámbor és érdeklődő keresztény, ha ebbe az ősi szellembe beleéli magát, ha sétál Jeruzsálem utcáin, elképzeli a zarándokok színes, ünnepi sokaságát, a zsúfolt, szűk utcákat s lelki szemei elé varázsolja az oly régen lerombolt és azóta is siratott Templomot a Moria hegyen, az egyetlen Templomot, mely az egész világon szétszórt zsidóságnak hetetlenül a későbbi századok Jézusát kutatta, nem azt, aki belegyökeredzett abba az országba, akinek lába egy nagyon is élő, élénk és sokpolitikájú városban hagyott nyomokat. Úgy éreztem, ő sosem találhatja így meg Jézusát. Ahhoz, hogy eltaláljon hozzá, nem elvonatkoztatva, merevült formaként, hanem nagyon is élőként kellene ismernie úgy a régi Szentföldet a maga politikai, gazdasági, hitbéli és mindennapi problémáival, mint a mai Szentföldet, avmmmm, »■■ ».«. ...................................... Jellegzetes szédereste egy zsidó házban. Andrea del Sarto, olasz renaissance mester képe: Az utolsó vacsora vitázik”. Zsidó szokás szerint a gyermekek vallásismeretre való nevelése már nagyon korán megkezdődik. Mire tizenhárom évesek, “felnőttek” lesznek; tisztában kell lenniök a hitbéli — tehát a régi Szentföldön: egyben társadalmi — szokások és törvények nagyrészével (hiszen a Szentföldön akkoriban Sj vallási és társadalmi törvények nem voltak különválasztva — s ma sincsenek). Tizenhárom éves korukban felnőtt férfiként lépnek a közösségbe (ennek felel meg a barmicvó és a konfirmáció). És ez a szokás nem is furcsa. Meleg éghajlaton élő népeknél a gyermek minden szempontból hamar érik felnőtté; Ázsiában, Afrikában és délamerikai területen a tizenhárom éves nő már asszony és gyermeket dajkál. A férj se sokkal idősebb. A vita és a vitán keresztül való tanulás-tanítás nem idegen a zsidó szellemtől. Hiszen a tóramagyarázatok tekintélyes része is vitákban született és csiszolódott gyöngyszemmé. Tehát az, hogy a tizenkét éves Jézus, aki át-meg-át van itatva a vallás bűvöletes szépségével, vitázik a tudorokkal, nem transzcendentális csoda, és csak úgy fogható fel teljes egészében, ha az ember ismeri a zsidó szellem és tudásszomj gyakorlati vetületét. A Templomot, ahol a tudós vita folyt, vagy ahonnan — az Újszövetség tudósítása szerint — később Jézus kiűzte a “kufárokat” — nem úgy kell elképzelnie a hívő kereszténynek, mint egy mai, vagy akár középkori templomot, egy vagy három hajóval és esetleg oldalkápolnákkal. A Templom inkább a keleti épületkomplexumokhoz hasonlított, több helyiséggel (hiszen raktárak is voltak benne), körül a vásárosokkal, akik esetleg áldozathoz szükséges dolgokat árultak, — mert hiszen az idegenből jövő hívő nem vihette a maga termését az áldozati oltárhoz. Természetesen, ezek az árúsok nem ott voltak, ahol az áldozati oltár vagy a Szentek Szentje, a frigyláda foglalt helyet. Voltak helyiségek az elmélyült meditációra vagy vitákban csiszolódó bölcselkedésre is. Hirtelen eszembe jut egy kis, tipikusan keleti jelenet: Hebronban, ahol az ősatyák el vannak temetve, a barlang felett egy, a keresztes háborúk idején épült templom áll. Több helyisége, folyosója van. A pitvarban, vagy inkább az egyik folyosó nyílásában öreg arab ült, behajtott lábbal, törökülésben. Kezében nagy könyv. Őrákon át figyeltem: egy szót se szólt, nem imádkozott ■hangosan, hanem magába mélyedt és szent dolgok felett tépelődött. Bibliai kép volt, és úgy vélem, az degyetlen — már nem létező, de kétezer év óta siratott — vallási és szellemi központja; maga elé képzeli kohanitákat és levitákat, a “doktorokat” a Templom körül és a Templomban. Pontosan tudja, hogy a Templomban nemcsak a pap beszél és imádkozik a gyülekezet kórusával együtt, hanem a hívek, a nép valóban éli a vallás légkörét; idézgetnek és vitázgatnak, hogy jobban kiismerhessék magukat a száraznak látszó s mégis oly tartalmas törvények között, s egy fiatal —esetleg tizenkét éves -- fiú okos magyarázata éppen olyan fontos tényező ebben a vallásos légkörben, mint a bölcs tudósé. A zsidó vallás szellemében a gyermeknek nem hallgass a ne^e; hiszen éppen Pészach ünnepének egyik kedves szabálya az, hogy a gyermek megszólal és kérdez. Nemcsak gyermekes dolgokat, hanem joga van “okosakat” is kérdezni. (A kérdezés maga sem gyermekes dolog; zsidó szokás — de sokszor kiviccelik! —, hogy á bölcselő kérdés formájában veti fel a témát és így tanít.) Egy kedves katolikus barátom zarándokolt el Jeruzsálembe akkor, mikor én is ott voltam. Áhftatos kitartással kereste Jézus lábnyomait, be-belátogatott a templomokba, amik évszázadokkal az Események után épültek és amelyekben nem Jézus, a rabbi, hanem a keresztes vitézek szelleme leng. Barátom járt a szűk sikátorokban s megállt a Stációk előtt s a Golgotánál, a Szent Sír templománál, s elképzelte az évszázadok alatt megkövesült hamis és propagált képet: a zsidók ott tolonganak az úton, ahol Jézus a kereszt alatt roskadozik és gyönyörködnek a látványosságban; csak a hívek kísérik aggodalmasan és fájdalommal telt szívvel és csak Veronika nyújt kendőt a vérrel verejtékezőnek. Ezzel a középkori szellemmel átitatott barátomnak csak egy nem jutott eszébe: Azon a Napon lényegében a hívek is a zsidóságból rekrutálódtak és a könyörületes Veronika is zsidó nő volt. Viszont, ha nem a későbbi évszázadokban megformált képet vetíti lelki szemei elé, hanem a reális képet keresi, amikor az utcák tömegét idézi fel magában, olyannak kell képzelnie a régi körülményeket, amilyenek azóta is, minden szerencsétlenség alkalmával: vannak kíváncsi, látványosságra éhező nézők, szórakozók, és vannak, akik megrendülnek a szörnyűség láttán — és vannak olyanok is, akik segíteni szeretnének, csak éppen nem tudnak; és vannak könyörületes Veronikák, akik enyhíteni igyekeznek a szenvedést. Barátom Jézusát kereste; de mentmelynek léte ugyanúgy hajszálon függ, mint a krisztusi időkben. A területet ismerni kell. Hogy például az ember megértse Jézus megkísérlését a pusztában, ahhoz el kell vándorolnia a judeai sivatagba. Aki nem látta, hajlamos azt hinni, hogy ez a sivatag végtelen homoktenger, akár a Szahara, hatalmas, szőke, lágy hullámhegyekkel és völgyekkel. A judeai sivatag kegyetlenül szaggatott körengeteg, számtalan szakadékkal és barlanggal. így, ezt a vidéket ismerve, világosan felidézhető Jézus elvonulása a pusztába. Szinte magától kínálkozik a kép: a meditációra éhes lélek a napszúrásos fényözön elől behúzódik a szakadékok árkába, barlangok homályába s itt befelé fordul, Isten felé fordul. És érhetövé válnak Lukácá információi: “... Mondjad a kőnek, hogy változzék kenyérré!” Ezt mondta a kísértő, s pontosat mondott, mert kő az, amit itt a láb tapos, nem finom, aprószemű homok, s aki éhezik, az kőre néz itt. S ha már ennyire belemerültünk a múlt titkaiba: izgalmasan szép része az Újszövetségnek, amikor — az első pünkösdkor — az apostolok váratlanul prédikálni kezdenek. Ismét csak Lukács szavait idézve: “Megtelének pedig mindnyájan Szent Lélekkel, és kezdenek szólni más nyelveken...” S a sokaság nr'nd a maga nyelvén hallotta szólni őket. Ismerős kép; valahol az Ószövetség mélyén, Mózes IV. könyvében hasonló csoda található. íme az idézet, Károli szavaival: “Leszálla az Úr felhőben, és ... elszakaszta abból a Lélekből, mely vala őbenne és helyezteté a hetven vén férfiakba; mikor pedig megnyugodott volna őrajtuk a Lélek, prófétáiénak akkor, és nem többé.” És később fgy szól Mózes a panaszkodóknak: “Bár az Úrnak minden népe próféta volna és adná az Ur az 6 Lelkét beléjük.” És ezt így folytathatnánk. Végül, maga a név, amely ma használt formájában oly kevéssé emlékeztet eredeti alakjára: Jézus-Jehosua-Josua-Józsua..,igen gyakori zsidó név, mely a pusztában vándorló, nomád népet az ígéret Földjére vezető régi nagy vezér nevét és dicsőségét idézi... Remélem, kedves barátom ismét elzarándokol a Szentföldre, s már ilyen “áthangolt” szellemben teszi majd meg ezt az utat. Remélem, elmegy... remélem, elmehet... s nem kell ugyanúgy sírni majd a romok felett, mint annakidején, amikor a Templom, a régi életforma, a vallás régi bölcsője rommá omlott ... (Ey-e)
