Menora Egyenlőség, 1974. július-december (13. évfolyam, 518-542. szám)
1974-12-28 / 542. szám
c —er $iív! iiäMEN D EH Second class nail registration No. 1373 ,Mr.Augu3t J.Molnár P.O.Box lo34 New Brunswick, New Jersey o39o3 U.S.A. AZ ÉSZAKAMERIKAI MAGYAR ZSIDÓSÁG IAPÍA XIII. évf. 542. szám Minden kedves Olvasónknak és Hirdetőnknek Boldog Újévet kivánunk ___________ Lapunk legközelebbi száma Újév után, január 11. dátummal, január 7-én jelenik meg. VAGYOK OLYAN LEGÉNY, MINT TE! A Közelkelet legérdekesebb alakulása jelentéktelen hírként látott napvilágot a múlt héten, és arról szólt, hogy, egy vezető ellenzéki képviselő lemondott parlamenti mandátumáról és visszatért a hadsereghez.__________________ Történtek más események is. Az egyiptomi tárgyaló álláspont valamit enyhült. Jeruzsálemben kézigránátot dobtak egy autóbuszra, és egy amerikai turistalány megsebesült. Izraeli repülőgépek továbbra is támadtak terrorista AZ EV EMBERE Zsidó szempontból az Ev Embere Henry Jackson, Washington állam szenátora, a demokraták pillanatnyilag legesélyesebb elnök jelöltje. Jackson kétéves harca eredményeként, a Szovjetunió megváltoztatta kivándorlási törvényét, és a többi nemzetiséget megelőzve, nagy számban enged zsidó kivándorlókat Izráelbe. Ezenkívül Jackson az, aki az arabokkal szemben alkalmazott “kemény vonal" apostola, és mint ilyen, a leghatározottabb, leggerincesebb védelmezője a zsidó államnak. fészkeket Dél-Libanonban. Golda Méir, a zsidó közösségek ünneplése közepette nagysikerű előadó-túrát rendezett Észak-Amerika városaiban, ahol határozottan leszögezte: Izráel nem hagyja magát kiárusítani az arab olajért. Mindez azonban eltörpül a képviselő lemondása mellett. Arik Sáron, a jomkipuri háború katonai hőse, aki csapatait átvitte a Nagy Keserű tónál Afrikába, és bekerítette a 3. egyiptomi hadsereget, a háború után súlyos személyi ellentétek szenvedő hőse lett. A hadsereg vezetőitől nemcsak hogy az elismerést nem kapta meg stratégiai zsenialitásáért, de kénytelen volt nyugdíjaztatását kérni. A decemberi választásokon Arik Sáron az ellenzéki Likud párt listáján bejutott az izráeii parlamentbe és a " sólymok"vezéregyéniségévé vált. Elejétől fogva hangoztatta a tárgyalások reménytelenségét és katonai megoldást sürgetett. Múlt héten azonban a kormány hivatalosan bejelentette, hogy Arik Sáron lemondott Kneszet-tagságáról, és a kormány felkérésére reaktiváltatta magát, fontos katonai pozíciót tölt be. Izráelben mindenki tudja, Arik Sáron különleges megbízatást kapott. Öt bízták meg azzal, hogy az arab terrorizmust felszámolja, és olyan alakulatokat szervezzen, amelyek hivatalosan nem tartozARIK SHARON a kormány is a hátuk mögött áll. Arról van szó, hogy a Sáron által szervezendő és irányított alakulatok a világban mindenhol lecsapnak a terroristákra, saját fészkükben — vagy ha kell, bárhol a világon — szétzúzzák az ellenséget. Vagyis, Izráel ellenterrorral válaszol a terrorra. Akik ismerik a modern Izráel történelmét, az Irgun, a Sterncsoport tev"- ’vségét, azok tudják, hogy a zsidó katonák, ha kell, az illegális akciókban sem maradnak el az arabok mögött. Arik Sáron irányításával valószínűleg már a közeljövőben elkezdődnek azok az akciók, amelyek ugyan nem váltanak majd ki szimpátiát a világ közvéleményében, de megmutatják az arab terroristáknak, hogy ki a legény a közelkeleti csárdában. OLAJTÁRGYALÁSOK A NAPSÜTÉS SZIGETÉN Ford elnök sorra találkozott a legjelentősebb NATO országok képviselőivel, miután először Japánban tárgyalt az azóta lemondott kormányfővel. A világgazdasági élet annyira összefonódott, hogy egy-egy ország nehézségei kisebb-nagyobb mértékben, de feltétlenül hatnak a másikra. Az USA közvetlenül is részt vesz Japán és Európa iparában, kereskedelmében, honvédelmében, tehát az inflációt, a hanyatlást csakis közös erővel lehet a mélypontról kimozdítani. Az energia dolgában is feltétlenül közös politikát kell kialakítani. Az energiaválsággal egyedül egyetlen olajbehozatalra szoruló ország sem képes megbirkózni. Giscard d'Éstaing francia miniszterelnökkel szándékosan mellőztek minden formaságot, szándékosan utaztak hivataluktól távoli, varázsoskis szigetre. De Gaulle-val ellentétben Giscard d'tístaing szívesen beszél angolul, ha úgy véli, hogy> ezzel a kis hajlékonysággal szolgálatot tesz a francia érdekeknek. Teljes mértékben igazat adott Ford elnöknek abban, hogy a gazdasági nehézségeken csak közösen lehet úrrá a nyugati világ. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy minden országnak joga, sőt kötelessége, hogy egymagában is keressen áthidaló megoldásokat. Ezzel bizonyára arra célzott, hogy Franciaország előnyös fegyver - szállítási egyezményeket tud kötni olyan országokkal, amelyeknek a Doliűikáiával Ame-FORD és GISCARD d’EST AING rika nem ért egyet, de ezzel — szerinte — a NATO és az Európai Közös Piac szellemét nem sérti még. Akár Schmidt német kancellár, a francia miniszterelnök szintén pénzügyi szakember. Mindketten nagyjából ugyanazt tanácsolták Ford elnöknek: állami (federális) ösztönzőkkel, kedvezményekkel, kölcsönökkel öntsön erőt az amerikai iparba, különben a hanyatlás súlyos csapást mér Európára. Olyan súlyosat, hogy egyes országok a szó szoros értelmében csődbe jutnak. - Helmut Schmidt a vállalkozást bankkölcsönökkel, adókedvezményekkel, prémiumokkal serkenti. Tény , hogy jelentős valutatartalékai, kereskedelmi többletbevételei neki erre módot adnak, míg Anglia meg Franciaország már rég eladósodott, tehát hasonló módszerekhez alignatoiyamodhat. Az olajpolitika összeegyeztetésére úgy tűnik, némi haladékot kapott a nyugati világ. Az olajtermelők kartellje, az OPEC némi áremelés után megfogadta, hogy kilenc hónapig szilárdan tartják az árakat — ezalatt Japán, Belgium, Olaszország némi levegőhöz Jut, s esetleg mód nyílik takarékossági intézkedések kidolgozására, sőt, a Kissinger által javasolt olajtartalék képzésére. Franciaország hajlandó részt venni az olajfogyasztó országok megbeszélésén, de szükségesnek tartja, hogy a tárgyalások három lépésben folyjanak. Az elsőn állapodjanak meg egymás között a nagy olajimportálók, a másodikon a közepes és kevésbé fejlett — azaz kevesebb olajra szoruló — államok gyűljenek ősz- jj sze, és csak ezután szembesítsék nézeteiket az olajtermelő országokéval. Giscard dlEstaing álláspontja jellegzetes optimizmusról árulkodik. A jelek azonban arra mutatnak, hogy az ilyen derűlátásnak jelenleg nincs reális alapja. Az olajzsarolástól a világot egy dolog szabadítja meg: ha más energiaforrásokkal tudja pótolni az olajat. A kérdéskomplexum külön ága az, hogy az olajtermelő országoktól mimódon lehetne visszaszerezni többletbevételeiket. Nemzetközi találkozókon ezt ”az olajár-többlet visszacirkulálása“ elegáns kifejezéssel szokás ílletni,holott valójában arról van szó, hogy kiindulási pontjukra csábítsák vissza azokat az óriási vagyonokat, amelyeket az olajfogyasztó országoktól az olajtermelők lecsapolnak. A visszaáramoltatás egyik módja a kereskedelem, másik a befektetés lehetővé tétele. Mind a két eljárás pillanatnyilag megjavítja a ’’szerencsés” ország gazdasági vérkeringését, hosszú távon azonban ma még beláthatadam veszélyeket rejt magában. Az1 Európai Közős Piac, ezen felül Japán és minden más nemzet a maga sajátos útján Igyekszik hozzájutni az iráni, arab stb. pénzekhez, az aggodalmaskodók itt-ott hallatják a hangjukat, de alapjában véve nyitva állnak az országok kapui, rajtuk hatalmas betűkkel ott a felirat:’’Kiárusítás” Emlékezés Walter Lipmanra A magyar nyelvű olvasóközönség talán kevésbé érzi, mint az angol sajtónfelnövekedett nemzedék, és főleg, mint a hivatását szerető, becsülő újságíró azt a gyászt, ami a múlt héten a nemzetközi zsurnalizmust érte. 85 éves korában meghalt Walter Lipman, a XX. század legjelentősebb kommentátora. Walter Lipman közel negyven éven keresztül jelentette meg írásait nemcsak az amerikai lapokban, de az angolszász világ minden jelentős újságjában. Ezeknek az újságoknak nem volt munkatársa, még kevésbé alkalmazottja. Lipman ugyanis nem állt senkinek a szolgálatában; egy életen keresztül úgy őrizte meg integritását, olyan fokon védte újságírói becsületét és függetlenségét, hogy azzal egész nemzedékeknek mutatott követendő példát. Nem rajta múlott, hogy a példát csak kevesen követik. A korszak becsületet és függetlenséget csak olyan kivételes egyedektől tűrt meg, mint amilyen ő volt. Tíz évvel ezelőtt egy cikkében ő maga ezt így fogalmazta meg: ’’Korunk újságírásának drámája az az ellentét, amely az igazság és a hatalmasok kiszolgálása között áll fenn. Nemcsak azért, mert a hatalmasoktól függ az előjog, a fizetés, a társadalmi létrán való felkapaszkodás, hanem mert a hatalmasok szolgáltatják újságíró számára a legfontosabbat, a híranyagot”. Lipman ezért nem is kereste a híranyagot. Részben a híranyag maga kereste őt; a világ vezető politikusai boldogak voltak, ha Walter Lipman hajlandónak mutatkozott velük interjút csinálni. Nikita Hruscsovot például kétszer is visszautasította, míg harmadszor úgy állt Csak kötélnek, hogy a szovjet pártfőtitkár vállalta Walter Lipman feltételeit. Másrészt pedig nem a hír közlését, hanem a hír magyarázatát tekintette főfeladatának. Önálló gondolkodó volt. Hatalmas filozófiai és történelmi felkészültsége, széles politikai látóköre csalhatatlan iránytűnek bizonyult. Jóslataiban gyakran tévedett, hiszen ilyesmi az újságírásban elkerülhetetlen. De ahol igaza volt — és legtöbbször igaza volt —, ott a realitás, a tisztesség következett be, és ezek a cikkei (szemben az újságkészítés általános szabályával) klasszikusokká, maradandókká váltak. Valamirevaló politikusnak közel fél évszázadon át reggeli olvasmánya volt Walter Lipman helyzetanalízise, és munkáját igyekezett annak értelmében intézni. Valamirevaló újságíró elolvasta Walter Lipman analízisét, és (hacsak nem rendelkezett maga is az önálló gondolkodás ritka képességével) azt variálta, hígígotta tovább, megszabadulva így a felelősségtől. Pedig Lipmannak éppenséggel nem ez volt a szándéka; de az emberiség gigászainak örök tragédiája, hogy legszebb céljaik, legszentebb akarásaik is eltorzulnak, mire a tömegek közé kerülnek. <3 pedig ilyen gigász volt. Nem tartozott párthoz, nem tartozott filozófiai iskolához. Egészen fiatal korában, rövid Ideig — mint minden jószándékú, gondolkodó ember — kacérkodott a szocializmussal, de 1938-banmár egy klasszikus cikkében szakított vele. Ezt írta akkor: ’’Modern világunk legnagyobb veszélye az, hogy a független egyéniséget le akarják szállítani a proletár színvonalra. Élete eredményét elrabolják, és az állami vagy privát monopóliumok kiszolgálójává teszik, s ettől a pillanattól nem polgárok többé, hanem részei a tömegnek. Elveszti függetlenségi érzését, egyéni biztonságát, és megfélemlített, kiszolgáltatott áldozata lesz urainak.” Walter Lipman sosem lett kiszolgáltatott. Azt vallotta magáról, hogy konzervatív, liberális és haladó szellemű. Konzervatív azért, mert lojalitása a Földközi-tenger környékén kialakult nyugati kultúrkör ideológiájához köti. Liberális azért, mert. megtűri más emberek véleményét, az ellentétes álláspont nem is ingerli, a jószándékú, önálló állásfoglalást tekinti döntőnek. És haladó szellemű, mert tudomásul veszi, hogy az idők változásával és az új felfedezésekkel, találmányokkal állandóan változnak körülöttünk társadalmunk körülményei, feltételei. Negyven évi munkássága alatt számtalanszor írta le saját véleményét akkor is, ha ez nem egyezett korábbi álláspontjával, és integritását mégsem érte veszteség. Walter Lipman tisztességes, tiszta élet után lehúnyta szemét. Kilépett ebből a világból, amelynek nemcsak magyarázója, de alkotója és építője is volt. Ha az újságíró szakma meg akarja őrizni az emlékét, ezt csak egy módon teheti. Független és függő egyszerre, hírkutató és hírmagyarázó egyszerre, konzervatív, liberális és haladó egyszerre legyen — amint a századUegnagyobb zsurnalisztája, Walter Lipman volt. Késonszülött gyerekek Későnszülött gyermekek ezek — mondotta barátom az amerikai szakszervezeti mozgalomra célozva. Barátommal valamikor, a negyvenes évek elején lelkes harcosai voltunk a szakszervezeti mozgalomnak, és magunk is lelkesen szerveztünk sztrájkokat, amelyek a valóban kizsákmányoló munkaadók ellen irányultak a valóban kizsákmányolt munkások felől. A munkások keresete sokszor az alapvető emberi szükségletek kielégítéséhez sem volt elegendő. Késönszületett gyermekek, mondta, hiszen olyan eszmék nevében harcolnak, amelyek már rég megvalósultak és olyan módszerekkel, amelyek nem a kizsákmányolót sújtják, hanem az ártatlan és megvédendő rétegeket, köztük igen gyakran magukat a sztrájkolókat. Ontario tartományban múlt hét folyamán két olyan sztrájk fenyegetett — illetve rövid időre be is következett —, amitől a szakszervezeti mozgalom egykori apostolai forognak a sírjukban. A közalkalmazottak január 1-tól munkabeszüntetéssel fenyegetőznek, ha nem kapják meg a követelt béremelést. Eredetileg egy évre 61 %-os, hajmeresztő fizetésjavítást követeltek, erről később 41 %-ra mentek le; jelenleg pedig 29 %-nál tartanak. A kormány 20 %-ot ajánl arra hivatkozva, hogy ennél több nincs arányban az infláció okozta létfenntartási költségemelkedésnek, vagyis ha többet adnak, az veszélyezteti a tartományi háztartás egyensúlyát. Azt hiszszük, a kormánynak yan igaza, de itt nem a számszerűség a döntő. i Lényeg az, hogy közalkalmazott pem sztrájkolhat. A közalkalmazott a köz alkalmazottja, az enyém, a tiéd, sőt, bizonyos fokig önálló, mivel saját magának az alkalmazottja. Amikor erre a pályára lép, becsülettel szembe kell néznie az önálló emberekre is leselkedő veszéllyel. Hiányzik a sztrájk elemi erkölcsi alapja, az, hogy a kapitalista túl nagy profitjából magának akar megszerezni egy igazságos vagy igazságosnak vélt darabot. Közalkalmazott nem sztrájkolhat, mert munkáltatója nem húz profitot. A munkabeszüntetés legfeljebb arra kényszeríti a közt, hogy életmódjából kikapcsoljon egy csomó nélkülözhető megnyilvánulást, tételt, magyarán: kikapcsoljon egy sereg közalkalmazottat. Igaz, köztisztviselőkre szükség van; de azt hiszem, a hivatalnokok lepődnének meg leginkább, ha kiderülne — márpedig sztrájk esetén kiderülne —, hogy a társadalom nem dőlne össze, ha kevesebb lenne a segédhivatali iktató, a kulturális előadó és a miniszteri másodtitkár. Következésképpen mi, a köz, nem adhatunk nagyobb-fizetésemelést, mint amennyit mi, kisemberek, önmagunktól elvonva nélkülözhetünk. Még elképesztőbb egy másik rövid sztrájk híre. A torontói főpostán zajlott néhány órán át. 15 postamunkás picketelt a federális képviselők fizetésének nagymérvű növelése ellen. Vagyis éppen az ellen tiltakozott, anjiit egy másik szakszervezet (a közalkalmazottaké) követel. A szakszervezetek nem tudják többé összeegyeztetni céljaikat, politikájukat. Ismét nem az a kérdés, igazuk van-e vagy sem. Valószínűleg igazuk van. A képviselők 50 %-os fizetésemelése indokolatlan, s azt a parlament máris elvetette. De hogyan tiltakozhat 15 ember a parlament határozata ellen? Hiszen a sztrájk nem politikai, hanem gazdasági fegyver, mert ha politikai, úgy nem konstruktív, hanem felforgató. És miféle ostobaság, hogy a postai teherautó-sofőrök régi, beléjük gyökeredzett, de közben hamissá vált elvek alapján nem lépik at a picket-vonalat, és így 15 ember politikai tüntetése megbénítja az államapparátus egyik legfontosabb funkcióját? Szinte kedvünk támadna hivatásos sztrájktörő mozgalmat szervezni és bebizonyítani, hogy önkéntes vállalkozók is el tudnák végezni a 15 ember munkáját — hivatásos sztrájktörő mozgalmat szervezni az elnyomott kisember, az egyszerű állampolgár védelmében.
