Menora Egyenlőség, 1974. július-december (13. évfolyam, 518-542. szám)

1974-12-14 / 540. szám

1974. december 14. * MENORA 13. oldal A. S. KAZEH : JA A KI ez ? Hol láttam? Honnan Ismerem? Hol találkoz­tam vele? — gyötörtem az agyamat görcsösen erőlköd­ve, míg ott álltam Halfán a sáráv hőségétől lekvárrá olvadt járdán, a kávéház talpig üveg ablaka előtt»i Az üveg túlsó oldalán, bent a helyiségben, krajcár­nagyságú asztal mellett bőrbajuszú-seszakállú, ritka­hajú sovány férfi hörpölte volna a mérges-forró fekete lét. Csak lopva bandzsitgattam rá és kotorásztam az em­lékek sűrűjében, mert megint kínozott a régi nyavalyám; évtizedek múltán is tisztán ráemlékezem az egyszer lá­tott árcra, de névre nem. Még a találkozás helyére is inkább, mint a jelen esetben is. Egyszerre csak letisz­tult az emlékek homályos takarója és én időben a múlt­ban, térben a nem kívánt távolban leltem rá az embe­remre, 1945 februárjában, Budapesten, a Rákóczi út és a Dohány utca hegyesszögben összefutásánál. A gusztustalanná pocskolódott hó a védettebb helye­ken reggelenként még borzongató fagyosan szikrázott, de délre már lucskos ágyában fojtogatta a lassan, sú­lyosan megeredt eső. Közel egy hónapja, amikor reménykedő örömmel kö­szöntöttük a gyűlölt németeket és a rablógyilkosokká aljasult magyar nyilasokat kergető orosz katonákat, bár az előttük nyargaló hírük szorongást okozott azokban, akiknek volt veszíteni valójuk. Az asszonyok is ijedten­­kiváncsian dugták össze a fejüket és sugdostak halme­resztő rémségeket, melyek pedig meg sem közelítették a valóban megtörtént ezernyi ocsmányságot . . . ... A művelt nyugati után most vad keleti hordák tal­pa alatt fuldoklóit az ország, hörgött a város . . . Akkoriban született a keserű-savanyú, majdnem tré­fás átokként szálló szó: " Pártfogoljon Hitler, védjen Szálas!, szabadítson fel Sztálin". A gettókból elővánszorogtak a zsidók, — a megmara­dónak —, szemük tompa fényében az éhség halálos gör­csének biztos jeleivel, Nekik nem volt veszíteni va­lójuk, tőlük a "legyőzhetetlen" Vörös Hadsereg harco­sai nem lophattak semmit, nem vehettek volna él egye­bet, mint az életüket, mely ugyan a loncos ebnek vetett csontnál sem ért többet, mégis, ezek közül is de sokat hurcoltak el "hadifogolyként", uraltatni velük magukat míg éltek és gödörbe vetni, mikqr elkoptatott ere­jük fogytán munkaképtelenek lettek. Mert az ő Jelszavuk: " Legfőbb érték az ember ..." A fiatalabbjának vélt zsidónők fejéről is Igencsakle­­ráncigálták a kendőt, hogy aztán csúnya mocskos károm­kodással rohanjanak el, ha az összeaszalódott öreges­ráncos arcból hideg megvetés csapódott feléjük. És még Jó ha elrohantak s nem verték meg a szerencsétlen nőket. Akkor még, — mondom, közel egy hónapja —, min­denkinek legfőbb gondja és minden tevékenységek ki­merítője az ennivaló, a napi falat megszerzése volt. De hamarosan úgy az üzletek mint a lakások kirablása burjánzott. A lakosság sebtiben megtanulta ( előzőleg tudós mestereik voltak) a szegény nép " oltalmazójá­­nak" beharangozott vörösöktől a mindennél( nekik) fon­tosabb tudományukat, a zabrálást. * Igaz, igaz, tudták ezt a mi lovaglás magyarjaink az­előtt is, mikor még azt a " zsidóvagyon elkobzásának" nevezték. Mikor miként volt divatban. Az esetek zömében nem került napvilágra, hogy ki, hol, mit zabrált. És az egészben az volt a kényelmes és szívderítő, hogy mindent rá lehetett kenni a rusz­­kikra. A ruszkikra, akik egy üveg akármilyen vacak pálinkáért odaadták volna az öreganyjuk álmát is, — ha történetesen valakinek éppen orosz bábuska ( öreg­asszony) álmára lett volna halaszthatatlan szüksége. Megvallom azonban, ilyen üzletkötésről nem hallot­tam, pedig annak idején szaporán gyűjtögettem az orosz "népszokások" megnyilvánulásait. *** “DA VAJ”- díjas A Dohány-utcai pékség üzletének Uvegje-vesztett ki­rakatán át léptem az utcára, mert a kaput, mint máshol is, állandóan zárva tartották, ami persze édes-keveset segített a Védekezésben. A péküzletben még egy rozsdás szeg sem maradt elzabrálható, így azt az illetékesek nyugodtan elhanyagolhatónak minősítették. Továbbá azért is, mert a munkaszolgálatból való megszökésem óta a pékségben "laktam" ahol a kemencéket ugyan már nem volt mivel fűteni, mégis, azok közelében még min­dig tűrhető volt a hőmérséklet. Az említett hely, a két utca hegyesszögben való ta­lálkozása, tehát az egykori, ezidó'ben teljesen "kirá­molt" Guttmann-áruház felé indultam. Pontosan ott, a sarkon, kisebb csoportosulásra lettem figyelmes. A rondán nedves-hideg őlomeső dacára vagy tfz-tizen­­ketten kört alkottak s a kör közepén egy ruszki sűrű "dáváj-dáváj7németül "lósz-lósz"magyarul "addide" vagy " gyerünk-gyerünk") jelige hangoztatása között a pisztolyával barátságtalanul biztatott egy soványfér­fit a rajta levő, bokáig érő, gyönyörű, vadonatúj bőr­kabát levetésére, illetve az általa már előzőleg levetett és a pillanatnyilag fel nem viaszkolt-kefélt úttestre do­bott ugyancsak vadonat, de nem új, hanem ócska, mocs­kos, rongyos kabáttal való csencselésre. A sovány férfi talán nem látott elég fantáziát a fel­ajánlott üzletben, minden esetre szabad szemmel is ér­zékelhető volt nála a lelkesedés teljes hiánya. A jelenetet élvezők közül senki sem avatkozott az orosz kereskedelmi kódex szerinti vásár alkujába, in­kább nagyon is szigorúan hallagattak, mintha csak az ósdi, régen aktualitását vesztett közmondás lebegett volna előttük: "Hallgatni arany". Pedig nem igaz, nem az lebegett előttük, hanem a bőr­kabátból kihámozódni restellkedőférfiú tagadhatatlanul zsidó kinézése. Hitközség-képű, — mondták az ilyen­re "jobb" pesti körökben és az ilyen miatt a magyar lovagiasság értelmében nem látszott érdemesnek a töltött revolverrel legénykedö "felszabadítóval" előre nem látható, legfeljebb kiszámítható eredményű vitába bocsátkozni. A vadonatúj bőrkabát — ki tudja? — talán eredetileg már zabraúton jutott tulajdonosához, — ezt nem tudhat­tam, nem is érdekelt, de, hogy az ő korábban! ruháza­tát, akár ilyent, akár másmilyent egészen biztosan ha­marább " zsidótlanították", ebben nem kételkedhettem és ezért minden megfontolás nélkül oda kiáltottam: — Ne add neki! Ugyan abban a pillanatban már tudtam, hogy elhamar-­­kodottan avatkoztam a dologba. A közelemben tartózko­dó honfitársaim felmordultak és hirtelen, mondhatnám villámsebességgel tágultak a közelemből. A ruszki értette-e vagy sem, talán csak megsejtett valamit, mert összehúzott szemekkel nézett rám, majd a pisztolya csövét felém, a homlokomnak irányította. Ha csak két lépéssel közelebb lettem volna hozzá, egyet­len, valamikor tanult fogás segítségével értésére ad­hattam volna pajzánkodása illetlenségét, de így . . . . . . így Is a kilőtt golyó magasan a fejem fölött csa­pódott a falba, mert a sovány úr oda ugrott s míg cihái­vá vetkőzött, vállával mintegy véletlenül megemelte a tárgyaló fele karját. Aztán odadobta a vita tárgyát. — Ne ... és mondott még valamit magyarul, amit amazok lépten-nyomon ajánlottak, de oroszul. A muszka vigyorogva öltötte magára a szerzemé­nyét. Minden oldalról csodálta-gyönyörködte magát s elégedetten, büszkén távozott. Lehet, arra gondolt, ha majd haza kerül és Dunyuskája meglátjat őt világfias elegánciával kiöltözve, bizonyára kevesebb esélye lesz nála Ivánnak, meg Fjedornak, meg Misának, meg a kol­lektíva többi tagjának, akiket addig kegyeiben részesí­tett. A bőrkabátból szerencsétlen beleavatkozásom kö­vetkeztében kihámozódott hitsorsosom kissé szomorú­an nézte az elmasirozó ruhadarabját, az egyetlen me­leget, majd feltekintett a kellemetlen, kegyetlen hideg esőt locsoló felhőkre. Nagyot sóhajtott, mélyet, keser­veset. Sóhajtásában benne volt a mindig és újra meg­rabolt, kisemmizett zsidó kényszerű-kelletlen bele­nyugvása. Miközben az ingyen publikum elégedetten rö­högéséit, ő szemrehányás nélkül felém biccentett né­hányat s lassan magára húzta a ronda, rosszagú, kivül­­belül pacallá ázott cseretárgyat. Két kezét az oldalzse­bekbe dugta és . . . és . . . megmerevedett a testtartá­sa ... a szemei rémülten és csodálkozón, valószínüt­­lenül nagyra tágultak, mert a lassan, félve kihúzott ke­zeiben nem tudom hány aranyórát — császlt — tartott. Körülnézett, majd megint a kezeire, illetve az órákra, hitetlenkedve . . . szuggeráltan . . . Én is nagyot nyeltem a dávájozó ruszki fantasztikus értékű kincsei, — császik és aranyaki —láttán,melye­ket ki tudja hol, kitől rabolt Sztálin vöröscsillagos ta­nítványa . . . Tagadhatatlanul busás díj volt a dávájértl A nézők szemeiben vészjeleket láttam. — Hordd el magad! Rohanj! — ordítottam rá, mi­közben hozzá rohantam és meglöktem. Ettől magához tért. Futva Indult a Dohány utca felé. Néhányan utána akartak lépni, ám simán nyílott és ug­rott előre ugrópengés bicskám hegye. Lassan elkotród­­tak. Talán, mert hirtelen felszikrázott bennük a tények tudomásul vételének bölcsessége, vagy talán mert meg­­igézte őket a végigromos Rákóczi-út üdítő szépsége? Nem tudom. Minden esetre arrafelé vették az útjukat, bár egyik-másik nem a legszebbeket ígérőn pislogott vissza. A "dávájdíjas” úr vékony alakja már nem volt lát­ható. — Hm, — vélekedtem magamban, — pedig nem lát­szott garabonciásnak. Sem ködöt, sem szelet nem ve­tett maga után. Néhányan az utca túlsó oldalán megálltak, tanakod­tak. Az úttest mintha kissé melegítette volna lyukas cipőtalpamat. Tanácsosnak tartottam mielőbb kihűlni hagyni. *** A kávéház ablakán át mégegyszer alaposan szemügy­­re vettem. Igen, kétségtelenül ő az, a dávájdíjas. Nem úgy nézett ki, mint aki most érkezett az ország­ba. Erre vallotí az öltözködése, a nyugodt, biztos maga­tartása, mint aki "itthon" van. Az ajtóhoz kerültem, az asztalához léptem. — Megengedi — kérdeztem magyarul, számítva, hogy a magyar szóra meglepődik. Nem ő, én lepődtem meg, mert dacára a helyiség sokfoglalatlan asztalának, ele­gáns kézmozdulattal helyet kínált: — Tessék, — felelte szintén magyarul. Könyökön kaptam a mellettem ellibegő pincérnőt, va­lami italt rendeltem. Asztaltársam is mondott neki va­lamit, nem értettem, viszoiit feltűnt a pincérnő udvarias és szokatlanul szolgálatkész mosolya. — Ez olyan főnök-úr féle lehet, talán éppen a tulajdo­nos? — gondoltam. » A pincérnő elém csúsztatta a tálcát, majd az asztal­társammal közölt pár halk szót, amit az fejbiccentéssel nyugtázott. Ez megerősített feltevésemben. — Ögy látom, önt jól ismerik itt, — kezdtem a be­szélgetést. — Igen, — hagyta rám. " — Persze sűrűn jár ide, — céloztam és intettem a csinos pincérlány felé. Cigarettát tartó keze a levegőben akadt. — Ön viszont már nagyon régen lehetett itt . . . — Egyáltalán nem jártam még ebben az üzletben. Most is azért Jöttem be, mert önt láttam Itt. — Mert. . . Engem ? — Igen, — rejtélyeskedtem, — szeretek régi isme­rősökkel találkozni. Az asztal fölött kissé közelebb ha jolt, szemeivel cen­timéterenként tapogatta végig az arcomat. Láttam, nem ismer meg. Érthető. — Igen, — ismételtem, — régi ismerősökkel, még ha azok nem is ismernek meg. Bocsánatot kérek, nem a legmegbízhatóbb az arcme­­móriám. Talán . . . — Talán megmondhatom a nevemet, de az nem emlé­kezteti önt semmire. Ellenben figyeljen: Budapest 194 5 február. Rákóczi út és Dohány utca sarok. Ruszki. Bőr­kabát. Aranyórák. — Oh ... — derültek fel a szemei, — erre emlék­szem . . . de . .. de ön ... Ne haragudjon . . . — Én voltam az, akinek megmentette az életét, ami­kor a felém lövő orosz karját felemelte. — Halványan, nagyon halványan dereng ... Az eset ugyan néha, a részletek azonban soha nem jutottak e­­szembe ... És ön megismert? — Meg. És örömmel konstatálom, az aranyórákkal sikerült megalapoznia az . . . — Az aranyórák ? — nevetett kissé keserűen, — ugyan kérem, hová lettek azok? — Azt gondoltam, azok árán lett ennek az üzletnek a tulajdonosa. Lehajtott fejét tagadóan ingatta. — Nem vagyok.. .Csak pincér vagyok itt, ma szabad­napos. — Ott Pesten is pincér volt? — Nem. órás és ékszerész. Elég rendes kis üzletem volt. Tudja miféle órák voltak azok, melyeket . . . — Ögy láttam, hogy aranyórák. — Igen. Az enyémek. A sajátjaim. Az orosz kirabol­ta annak az ismerős keresztény családnak a lakását, a­­kiknél a megmentett értékeimet megőrzésre elhelyez­tem. (Oh, hát azért nem hitt a szemének, amikor a ócska kabát zsebeiből előkaparta őket!) — Aztán, — folytatta, — mit gondol, meddig /oltam ismét boldog tulajdonosuk? — Most már nem tudom mit gondoljak. — Úgysem találná el, inkább megmondom. Nem volt érdemes az életét kockáztatni miattuk. . . Nem is azokért. . . — Tudom. — Tehát? —Hm . . . Hozzávetőleg harminc másodpercig. De lehet, hogy csak húszig. Azaz majdnem — az életem vé­géig. Nem értem. — Ugyanis, alig kezdtem futni, talán négy vagy öt háznyit, az egyik kapu alól kilépett egy marha nagy­■ termetű orosz, félkézzel felkapott, berántott a kapu mélyedése alá, ahol a másik orosz kiürítette a zsebei­met s utána hálás köszönetként valami bunkóval alapo­san fejbevágott. Nem tudom, mennyi ideig feküdtem a hideg, nedves aszfalton a korán sötétedő februári dél­utánban. Azt sem tudom, ki szedett össze, ki szállított be a Rólcus-kórházba. Mint utólag megtudtam, hónapokig feküdtem ott, ele­inte élet-halál között, azután sokáig öntudatlanul, egyál­talán semmit sem érzékelve. Mondom, hónapok múltán tértem magamhoz. Még azután is egy ideig ott tartot­tak. Vizsgálgattak, kérdezgettek, szóval amolyan tan­anyag voltam. Mikor végre kikerültem, egy katolikus papnak öltözött orvos ( sajnálom, nem tudom a nevét) azzal bocsátott el, hogy csúffá tettem az egész orvosi tudományt, minden megállapítás és jóslások ellenére sem egzisztáltam, tehát újraszülettem. — De azért, — veregette a hátamat, — újból vagyis mégegyszer ne metéltesse magát körül. Ilj magyar garage T. BOLVARI INC. Fina Service Station 432 ST. JAMES STREET WEST TEL.: 933-9143 Mindennemű autójavitást garan­ciával. — TOWING SERVICE, TELI GUMIK KAPHATÓK 40 ezer ml. GARANCIÁVAL férjhez menne, jelenleg Montrealban élő, dolgosé zsidó özvegyasszony, 65-70 körüli férfihez. Leveleket, "Magyar - Román - Héber” Jelige alatt a MENŐRA mont­­reáli kiadóhivatala továbbít. MONTREAL 3481 ST LAWRENCE BLVDN NAGYSZABÁSÚ SZILVESZTER ESTJE Az étteremben buga DUDUS gyula Nemzetközileg híres cigányzenekarával és kifogyhatatlan zene- és énekanyagával. DÍSZTERMÜNKBEN az Expo-ról közismert HANS STRUMPHti"cz,n,,tara BELÉPŐJEGY: személyenként vacsora nélkül $5.­vacsora és egy pohár btn S 15.­páronként vacsora es egy pohár bor > 25.- * ASZTALFOGLALÁS: 845-3910 JEGYEK CSAK ELŐVÉTELBEN KAPHATOK DECEMBER 23-ig NOVEMBER 30-án KATALIN BAL A DÍSZTERMÜNKBEN CHANUKÁRA, KARÁCSONYRA, ÚJÉVRE és MINDEN ALKALOMRA VIRÁGOT Marthe Florist •tói 5615/A COTE DES NEIGES RD.-RE 3-4022 (Dupals Avenne-val szemben) MAGYAR VIRÁGÜZLETBEN VÁSÁROLJON! Tulajdonos: SKRAPITS ISTVÁN NYITVA: REGGEL 9-tól, ESTE 9-ig, VASÁRNAP J.u. 3-ig. KELLEMES CHAN LKA ÜNNEPEKET ÉS SIKERES 1975.-ös ÚJESZTENDŐT KÍVÁNUNK KEDVES VEVŐINKNEK Lebovics Tibor ügyvéd B. A. B. C. L. irodájának uj címe-615 DORCHESTER BLVD., W. Suite 820. MONTREAL 110. Telefon: 866-29S Ottó Xinner Carpets ine. 384 - 0363 384 - 9363 384 - 8733 384 - 0364 384 - 1746 384 - 0749 9090 CHARLES DE LA TOUR MONTREAL, NORTH KLEIN DEZSŐ fogtechnikus MINDENNEMŰ FOGSOROK KÉSZÍTÉSE. 5950 COTE DES NEIGES ROAD, ROOM 203 telefon: 738-2279 és 738-8631 • Gyári áron vásárolhat a legjobb szövetekből I — mérték után is — | női kabátot és kosztümöt | Smarter Fashion Ce- > NAL I 4M ATLANTIC AVE., ROOM 711 — TEL.:274-7624 ^ Tulajdonos: Z. GE L B ^ BOURRET PASTRY & DELICATESSEN 577 1 VICTORIA An. 733 846? * Finom külföldi és kanadai csemegedrúk és sajtok . * Az ismert legfinomabb magyar hentesáruk. * Magy ar és európoi cukrászsütemények. * Külföldi espresso kávé, kakaó, konzerv. * Naponta friss tejtermékek, kenyér, péksütemény. SZABAD PARKOLÁS zxk k;

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents