Menora Egyenlőség, 1974. január-június (13. évfolyam, 493-517. szám)
1974-06-15 / 515. szám
AZ ESZAKAMERIKAI MAGYAR ZSIDÚSÁBy LAPJA Ára: MII. evf . 515. szám 30 cent 1974. ,nMl S 15. A NIXONI ÚT HETÉBEN Shafir tábornok Izrael nevében a genfi Nemzetek Palotájában aláírja a fegyvemyugvási okmányt Csenj van-e a Közelkeleten? Nehéz erre a kérdésre válaszolni. Arányérzékünk ebben a kérdésben eltolódott, és a háború befejezésével — jó lenne hinni, nogv örökös befejezésével — az az érzés alakul ki, mintha alig-nlig történne valami érdemleges. Pedig a világnak ebben a részében az elmúlt héten és a most következő héten nem kisebb dolgok mennek végbe, mint hogy az Egyesült Államok elnöke végiglátogatja a körzet jelentősebb országait; hogy Izraelben megalakult és a Kneszeiben bemutatkozott az új kormány; hogy Egyiptomban határozott jelek mutatkoznak az évtizedes álom felszámolására, amely szerint Izráelt le leiiet törölni a térképről; hogy a néhány hónappal ezelőtt még fenntartás nélküli szovjet csatlósnak bélyegzett Szíria egyre jobban közeledik a Nyugathoz; és hogy Gertiben hivatalosan is aláírták a fegyvemyugvási szerződést Szíria és Izráel között. Mindmegannyi önmagában is jelentős horderejű esemény; együtt pedig azt bizonyítja, hogy változatlanul a Közelkelet áll a világ érdeklődésének homlokterében. Foglalkozzunk tehát először Nixon elnök útjával, aki június 10.-én elhagyta Washingtont, hogy kétnapos ausztriai pihenés után, 14.-én megérkezzék Kairóba és ezzel megkezdje a közelkeleti körutat. Nixonnak erre a kétnapos kikapcsolódásra bizony alapos szüksége van. Ha a belpolitikai problémáit nézzük, azt mondhatnék, hogy még kairói, damaszkuszi, jeruzsálemi, ammani, riadt tárgyalásai is pihenést, sőt üdülést jelentenek Washingtonhoz képest. Ha valaki nem tudná, Washingtonnak nevezik azt a várost,' ahol a Watergate szálloda van. A KÜLFÖLD KÖZVÉLEMÉNYE NIXONÉK MELLETT VAN A Watergate-botrány sajnálatosan megzavarta az amerikai politikusok tisztánlátását. Erre legjobb bizonyíték: komoly, felelős emberek állítják, hogy Nixon közelkeleti útja, majd június 27,-i moszkvai utazása csak arra való, hogy elterelje a figyelmet a Watergate-ügy fejleményeiről. Egyszerűen észre sem veszik, hogy elnöküket diadalmámorban fogadják Kairóban és Tel Avivban egyaránt, és Moszkvában olyan tisztelettel és óvatossággal bánnak vele, amit Moszkva csak azoknak ad meg, akikről tudja, hogy ugyanolyan " dörzsöltek " mint ők. A londoni Sunday Times, amely az angol kormány véleményét elég jól ismeri, dühödten kikel a kongresszusi vizsgálóbizottság éllen abból az alkalomból, hogy azok kikezdték a Nlxon-adminisztráció "egyetlen eddig intaktnak tekinthető tagját", Kissingert, és őt is bele akarják keverni a Watergate-ügybe. A Sunday Times szerint a kongresszusi vizsgálóbizottság ezzel végzetes veszélybe dönti az egész amerikai külpolitikát és gyengíti az amerikai vezetőket a külfölddel való tárgyalásaikban. Vagyis úgy tűnik, hogy a nixoni adminisztrációban mindenhol bíznak — az Egyesült Államokat kivéve. Lehetséges, hogy Nixonék elképzeléseiben szerepet játszik az is, hogy a Kairó és Alexandria között utazó vonat amin Nixont és Szádátot milliók fogják ünnepelni, leszorítja a Watergate ügyet a világlapok első oldaláról. De azt fejtételezni, hogy Kissinger csak azért hozta össze a közelkeleti békét, azért állította helyre a diplomáciai kapcsolatot Egyiptommal és Szíriával, azért erőszakol ki fegyverkezéscsökkenfési . egyezményt a Szovjetuniótól, hogy csökkentse a Watergatebotrány hatását — ez már nem is nevetséges; ez már siralmas. A Watergate ügy persze hogy meglesz még akkor is, amikor az elnök és külügyminisztere visszatérnek külföldi utazgatásaikból, de éppen a vádlók és jövőbeni bírák megbízhatóságát ássa alá egy 0- lyan kísérlet, amely meg akarja állítani a föld forgását, vagy legalább is azt szeretné, hogy a föld jövőben nem saját tengelye, hanem a Watergate körül forogna. SZERZŐDÉS ALÁÍRÁS GENFBEN X Genfben, Izráel részéről Herzl Sáfir tábornok, Szíria részéről pedig Ádnán Tajara brigádtábornok aláírták a hivatalos fegyverszüneti megegyezést, amelynek eredményeként már megkezdődtek az izráeli kiürítő hadműveletek. Az ENSz csapatok elfoglalták állásaikat a Golánon, és valóban . . , legalább is a most következő hónapokban nem kell tűzharctól és áldozatoktól tartani. Ez ugyan nem vonatkozik az esetleges terror-akciókra, de ezek ellen Izráel tud megfelelően védekezni, és érdemes megemlíteni, hogy a Palesztina! szervezeteken belül komoly véleménykülönbségek állnak fenn. Van ugyan valami humbros abban, hogy ma már Arafátot tekintik a mérsékeltnek, akit a szélsőséges terrorista vezetők most a palesztinai ügy elárulásával vádolnak, dehát az ilyesmi csak nézőpont kérdése. A genfi egyezmény-aláirás mindenképpen újat jelent a múlttal szemben és újat jelent a jövőre. A múlttal szemben: Izráel fennállása óta ez az első eset, hogy a szírekés a zsidók egyáltalán tárgyalnak egymással. A jövőre nézve: új dolog az, hogy Arafáték hajlandók lennének küldöttséget vezetni a genfi tárgyalásokra, már amennyiben ehhez Izráel — és Jordánia is — hozzájárulnak. Az új izráeli kormány bemutatkozásakor ugyan Jicchák Rábin kijelentette, hogy az eddigi tárgyalási vonalat követi, vagyis nem adják vissza az összes, 1967-ben elfoglalt területet és főleg nem tárgyalnak a palesztinaiakkal, mégkevésbé palesztinai államról, de a diplomáciai alkudozás szabályai az izráeli kormány megnyilatkozásaira is érvényesek. Körülbelül hét hónappal ezelőtt úgy véltük, hogy az akkor kezdődő béketárgyalások tíztizenöt évig is elhúzódnak. Azóta az események drámai gyorsasággal követik egymást. Ha minden ilyen tempóban halad tovább, akár hat-hét év alatt is össze lehet hozni a közelkeleti békét. És ebben az elmúlt szakaszban, az elmúlt hét hónap alatt, Izráel egy csomó olyan engedményt tett, amely végső fokon nem gyengítette meg a helyzetét. Lassan elhallgatnak azok a hangok, amelyek Kissingert Izráel kiárúsításával vádolják, és az arabokkal kialakuló béke egyre inkább a realitás jellegét ölti. A Christian Science Monitor egyik munkatársa a kairói utca hangulatát írja le és megemlíti, hogy az átlagember véleménye szerint az őrjöngő líbiai diktátor, Gádáfi,veszedelmesebb Egyiptomra, mint az izráeli fenyegetés. Vagyis kétségtelen, hogy az arab világban is eltolódás van a mérséklet felé. Ez pedig határozottan biztató jel. MIT HOZ MAGÁVAL A SZÁBRE KORMÁNY? Nagyon érdekes a nyugati lapok magyarázata az új izráeli kormánnyal kapcsolatban. Golda Méir nyugalombavonulásával — írják — végleg eltűnik a porondról az a vezető gárda, amelynek világképe még az orosz gettókban alakult ki. A mostani szábre vezetők élete az arabokéval párhuzamosan futott, és ha harcban álltak is velük, jól ismerik őket, és jobban tudnak a nyelvükön beszélni, közelebb v. czájuk, mint elődeik. Vagyis Izráelben egy Jelentős lépés történt abban az irányban, hogy az ország a Közelkeletnek váljék szerves részévé. Ha az ottani népek nem a nyugat egy nyúlványának tekintik Izráelt, úgy a békének az esélyei mindenesetre növekszenek. Természetes hogy ez egy csomó problémát vet fel, és mint mindennek, ennek is megvan a maga rizikója, de évszázados távlatokba tekintve előre, mégis csak ez a fejlődés egyetlen járható útja. Mint minden eddigi közelkeleti alakulás, ez is áttekinthetetlen és problematikus. Nemcsak a jövőbe nem láthat senki, de még a jelenbe sem. Az egyetlen, amiben ma Jobban lehet hinni, mint a múltban, az az, hogy az októberi háború volt az utolsó fegyveres öszszecsapás zsidók és arabok között. Persze, nem állítjuk, hogy ez biztos, és színtiszta igazság. De valamikor a negyvenes években így bíztattuk egymást Középeurópában: " Mondjál valami szépet, az se baj,-ha nem igaz". Hogyne mondanánk szépet most, amikor ez a "szép" még az igaznak valamilyen csíráját is magában hordja. A történelmi ülés után: Pinchász Szápir, Mose Dáján, Golda Méir és Aba Eban elhagyják a miniszteri padsort TÁNCOSLÁBI HADSEREG Ha valaha töltött be a lap hálátlan feladatot, úgy e cikk valóban ezek közé tartozik. Teljesen tisztában vagyunk azzal, hogy sokan fognak haragudni érte, és talán éppen olyanok, akik legőszintébb szívvel jót és helyeset akarnak cselekedni, sőt lényegében cselekszenek is. Előre bocsájtjuk tehát, hogy nem egyes személyek, nem egyes szervezetek ellen Írunk, nem is kimondottan magyar-zsidó jelenségről van szó; de egyszer mégis szóvá kell tenni, mielőtt annyira elburjánzik, hogy már kigyomlálni sem lehet. Dán Ofry nagyon érdekes, izgalmas könyvét olvastam az éjsgaka. Különösen egy rövid rész ragadott meg, néhány mondatát ide is Írom. "Ez volt az első eset életemben, hogy közvetlen közelről az arcukat látva, emberekbe, katonákba eresztettem géppisztolyom egész tölténytárát. Szörnyű élmény volt. Tudtam, hogy a háború nem piknik. Tudtam, ha késlekedem, ők végeznek velem. Mégis, a mai napig sem tudok szabadulni a lidércnyomástól". . . "Bajtársam emlékének tartozom azzal, hogy védekezzem. Én vonszoltam le a kötözőhelyre. Az orvos már csak szemhéját' zárta le, és a szanitéc pokróccal takarta le szétroncsolt testét. Nem tudom felejteni a pokróc alól kikandikáló bakancsos lábát". Ennyit az esti könyvolvasásról. Aztán reggel elővettem egy kéziratot egy egyesületi beszámolóról. Ismétlem, jószándékú, derék ember írta, jószándékú és derék emberek rendezéséről. A cikket eredeti formájában persze nem közöltük, de arról volt szó, hogy milyen hangulatos, kedélyes volt a tánczenekar működése, amelynek ritmusa megmozgatta a tánckedvelőket és magasra emelte a hangulatot. "Fáradtan, de jóérzéssel távozott mindenki, mert úgy érezték: a mérleg jól zárult, és sikerült egész évi munkájukkal jó eredményt végezni Izráel javára valamennyiüknek". Valami baj van, súlyos baj. Ha Izráel még mindig az az álombéli ország lenne, amilyennek ezelőtt húsz évvel képzelték azok, akik személyesen sosem jártak ott, akkor talán megérteném. De ma már az újjászületett zsidó állam az amerikai zsidók számára is realitás. Szinte kivétel nélkül mindenki járt már ott, néhányan többször is. Tehát tudják, hogy Izráel nem vidám operett-ország és nem a föidreszállt angyalok hazája. Nekünk itt, Amerikában, kötelességünk támogatni tikét nemzetépítö munkájukban. De az is kötelességünk, hogy olyannak fogadjuk el őket amilyenek, az országot erényeivel és hibáival együtt szeressük, és legalább egészen enyhe fokban próbáljunk az anyagi közösségen kívül lelki közösséget is vállalni velük. Bevallom, engem sokkal Jobban vonz az, aki már sokallja a gyűjtést és fogcsikorgatva ad és ismét ad, miközben hangosan szidja a gyűjtőket. Az ilyen ember ugyanis semmiben sem különbözik az átlag izráeli polgártól, aki szidja a pénzügyminisztert, szidja az adóhivatalt, de azért fizet, és nemcsak fizet, hanem küldi afiát-lányátkatonának, megy őmaga is, és nem jut eszébe, hogy jó munkát végzett Izráel javára s ezért oka van "elégedetten távozni". A táncmulatságról! Persze nem arról van szó, mintha bármilyen formában ellene volnánk a szórakozásnak, a vidámságnak. Nem lehet állandóan gyászolni s a világ akkor sem áll meg, ha sűrűn érkeznek az ahhoz hasonló levelek, mint amilyent éppen most kaptam. Azt mondja benne egy mondat: "Képzeld, Kirját Smonán Eszter édesanyját és kishugát azon a bizonyos napon az arab banditák lelőtték. Hilda nagymama, mikor hallotta a lövéseket, a két kicsiny gyermeket az ágy alá tolta. Azoknak semmi bajuk nem történt, de Hilda nagymama és a kis Rachele pillanat alatt halottak voltak". Mondom, ez még mindig nem lenne ok arra, hogy Amerikában ne szórakozzunk. Csak éppen ne keverjük össze a célt és az eszközt. Gyakran emlegetik a Macchiavelli-i mondást, hogy a cél szentesíti az eszközt. Bár ez a mondás is hamis, még mindig sokkal jobb, mint amikor a kettőt fölcserélik. Valahogy úgy tűnik ezekből az egyesületi beszámolókból, hogy van egy nagyszerű eszköz — a bajbajutott Izráel megsegítése —, amelynek segítségével el lehet érni a fontos célt, hogy a " táncoslábú hadsereg" elégedetten távozzék a bál színhelyéről; hiszen jó munkát végeztek, szép pénzt juttattak az országba. Szórakozzunk és táncoljunk. Helyes. Adakozzunk Izráelnez. Helyes, De nehúzzunkegyenlőségi jelet, mert ez nemcsak helytelen, de káros és Ízléstelen is. Fogalmazzuk ugv, hogy táncoljunk szeréhyen és jókedvűen; táncoljunk a tánc kedvéért és nem próbáljuk azzal áltatni magunkat, hogy kötelességből táncolunk Izráelért, vagy kötelességből fogjuk el1 a megkontrázott piros ultimét Izrael kedvéért. Gyakran beszélgetek emberekkel, akik arról panaszkodnak, úgy érzik: az izraeliek nem elég hálásak nekik,erőfeszitéseikért.f.s gyakran beszélek Izraeliekkel, akik arról panaszkodnak, hogy Amerikában élő barátaik vagy rokonaik nem értik meg az őproblémáikat. A Az amerikai zsidó szervezeteknek a feladatuk kettős. Az egyik az, hogy minden erövel segítsenek, gyűjtsenek és küldjenek. A másik, hogy tagjaikat szerénységre, önmérsékletre és ( hogy matematikai nyelven fejezzem ki magam) a képlet kiegyensúlyozására, a tényezők egyenlegbe hozására nevelje tagjait. így nemcsak adakozni fognak, de közelebb is kerülnek Izrael és az izráeli nép megértéséhez és cionizmusuk nemcsak a zsebig, de a lélekig is elhatol majd. fiOO.OOO halalbameno Tudjuk, milyen fontos a szuperhatalmak egymással szembenállásának vagy megbékélésének kérdése. Azt is tudjuk, milyen döntően befolyásolhatja a világ alakulását a kínai probléma, a Közelkelet vagy az indiai atomrobbantás. Mégis nehéz megérteni, miért nem hördül fel a világ azokra a hírekre, amik most már folyamatosan érkeznek Közép“Afrikáról, melyek szerint az egykori francia gyarmatok, most önálló fekete államok lakossága a tömegpusztulás közvetlen határán van. Szenegál, Mauritánia, Mali, Felső-Volta, Niger, C-sád területein olyan borzalmas szárazság van, amihez hasonlóra nemcsak a legöregebbek nem emlékeznek, de még a történelem sem tud róla. Az ezeken a területeken élő nomád törzsek lakossága millószánira kel vándorútra, hátán hordva gyermekeit és értékeit. Olyan értékeket, amikért a mi társadalmunkban egy nyolcéves gyermek nem hajolna le az utcán. Mennek milliószámra, kutatják az elveszett vizet, a föld alá bújt forrásokat, és közben — az elkövetkezendő hónapokra 600,000-re becsülik az éhen és szobiján halók számát. Tavaly még csak a barmok Segítség nincs. Nem mintha a haladottabb világ nem adna szívesen. De a földnek ez a része annyira elmaradott, hogy technikailag egyszerűen lehetetlen még a legszükségesebbeket is eljuttatni ezekre a vidékekre. Mentség tehát van. De a baj nem újkeletű. A szárazság már egy évvel ezelőtt is olyan nagy volt, hogy a jószág milliószámra pusztult; most már az embereknek sem jut a legminimálisabb ivóvíz sem, élelemről nem is beszélve. A megoldást csak szakemberek tudhatják és kell is, hogy ők tudják. Az egyetlen, amit minden tisztességesen érző lélek határozott kötelességgel hangoztathat: a világ nem hallgathat, mialatt 600.000 ember elpusztul. Ez a hatszázezres szám ismerősen hangzik. Azóta is emlegetjük, hogy mindenkinek kötelessége lett volna segíteni vagy legalább is kiabálni. Az ilyen kötelezettség most ránk is hárul... csak éppen az a kérdés: hogyan?
