Menora Egyenlőség, 1974. január-június (13. évfolyam, 493-517. szám)
1974-06-08 / 514. szám
AZ ÉSZAKAMERIKAI MAGYAR ZSIDÓSÁG LAPJA Ára: XIII. évf. 514. szám 30 cent .1974, JUNIUS 8. KS etRE... NEM FÁJ FKTE A SZIVÜNK Az 1974-es szenátusi és képviselőházi választási küzdelem már megkezdődött. Egyenlőre az előválasztások folynak, hiszen a pártok jelöltjeiket Is demokratikus úton választják meg. Az eddigi előválasztások legnagyobb meglepetése William Fulbright arkansasi szenátor bukása volt. A Demokrata Part jelöltjeiként a szenátusi választásokon Dale Bumpers, a jelenleg 48 éves arkansasi kormányzó indul majd, és mivel Arkansasban elsöprő demokrata többség van, megválasztása biztosra vehető. Ezúttal azonban a vesztesről érdemesebb cikkezni, mint a győztesről. Mikor ezeket a sorokat diktáljuk, szerkesztőségi szokás szerint a gépirónö visszakérdezi a nevet a sajtóhiba elkerülése végett. "F-u-l-b-r-i-g-h-t" — betűzzük és közben arra gondolunk, milyen örömök vannak egy újságíró életében. Kellemes érzés ugyanis arra gondolni, hogy ezt a nevet most írjuk le utoljára. Fulbright ugyanis az amerikai politikai élet legkétbalkezesebb szereplője, aki 30 éves pályafutása alatt minden amerikai elnök életét megkeserítette olyankor, amikor az valami helyeset akart cselekedni. Fulbright ugyanis rendkívüli hatalommal rendelkezett. A szenátus külügyi bizottságának nagyhatalmú elnöke volt és ezt a befolyását arra használta fel, hogy gyengítse országa eilenállőképességét a Szovjetunió elleni harcában és elősegítse a kommunizmus térnyerését. J. William Fulbright Dale Bumpers Nem mintha Fulbright kommunista lett volna. Sőt, belpolitikai szempontból olyan szélsőségesen konzervatív volt, hogy az már időnként a fajvédelem határát súrolta. Esküdt ellensége volt az integráció minden formájának; a gyomra kavargott, ha négert látott; egy ho3szúhajú vagy szakállas fiatalt legszívesebben börtönbe küldött volna; minden nyilatkozatából kitűnt, hogy a szegénységet a legsúlyosabb bűnnek tekinti. De ha külpolitikára került a sor, Fulbright — ismételjük, nem politikai meggyőződésből, hanem ostobaságból — hirtelen rózsaszínné változott. Ennek következménye az volt, hogy Moszkva szemében nem volt egyetlen kedvesebb, dicsérendőbb amerikai szenátor sem, mint az ultrakonzervatív Fulbright. Az arkansasi szenátornak ugyanis az volt a meggyőződése, hogy a Szovjetuniót csupa jószándékú, becsületes, nemeslelkű férfi vezeti, akiket csak az átkozott amerikai külpolitika sodor időnként bizonyos szélsőségekfelé. Ezeknek a szélsőségeknek megszüntetésére tehát egyetlen biztos mód van, amiknek ő bajnokává vált. Amerikának meg kell szüntetni, — mondotta — fel kell számolni a NATO-t és a Nyugattal való szövetség helyett a kommunista országokkal kell szoros barátságot kiépíteni. Minimumra kell leszerelni az E- gyesült Államok haderejét, mert ha a kommunisták nem fognak félni az amerikai támadástól, akkor majd ők is sutba dobják az atombombát és így következik el azörök béke. Meg kell szüntetni az Amerika Hangja, a Szabadság Rádió és a Szabad Európa adásait, mert ha az elnyomott országok népe nem kap tárgyilagos külföldi tájékoztatást, akkor csökkenni fog a feszültség a középeurópai országokban. Meg kell szüntetni Izráel támogatását, mert az arab világ, olajérdekeltségei következtében, közelebb áll az amerikai érdekekhez, mint egy kis demokrácia. ( Valóban, Fubright komoly anyagi érdekeltségekkel rendelkezett és a nemzetközi olajkoncessziok egyik fő szószólója volt.) Végezetül: Sorsára kell hagyni minden olyan országot, ámelyet Amerika politikai kötelességvállalásból támogat, mint például Formózát, vagy Dél-Vietnámot, és az Egyesült Államoknak ki kell vonulnia a nemzetközi diplomáciai küzdőtérről és erejét a belpolitikai problémákra fordítani. Nem nehéz rájönni arra, hogy mindezeknek a véghezvitele az EgyesültÁllamokdöntő világpolitikai szerepének a megszűntét jelentené, és a porondot végső fokon a Szovjetuniónak engedné át. Szerencsére Fulbright csak kis mértékben tudta akaratát keresztülvinni, de kárt így is okozott eleget. Milyen jó lenne arra hivatkozni, hogy Fulbrightot az amerikai nép helytelenítése buktatta meg. Erről azonban szó sincs. Az arkansasi polgár egyszerűen sokallotta szenátorának külpolitikai elfoglaltságát és- olyan embert kívánt képviselőjéül, aki erejét helyi' problémákra összpontosítja. Még mulatságosabb az, hogy a nagy amerikai banktőke az előválasztás! harc során teljes erejével támogatta azt a Fulbrightot, aki pedig a kommunizmus rémét vetíti rájuk. Hogy miért? Ehhez ismerni kell az amerikai belpolitikai élet sikamlós ösvényeit. A szenátus bizottságainak elnöki tisztje ugyanis szenioritás alapján — teliát a szenátusban eltöltött évek alapján — lesz szétosztva. Nsm képesség szerint. A fontos külügyi bizottsági elnökséget jövő januártól — Fulbright távollétében — az a 74 éves alabamai demokrata szenátor, John Sparkman tölti be, aki eddig a bankügyekkel foglalkozó bizottság elnöke volt. Ha viszontSparkman széke megürül, úgy helyébe a Wisconsin! szenátor, Proxmire kerül, akiről azt tartják, hogy a bankvilág megfékezésének híve. A bankárok tehát, rövidlátásukban, mindent elkövettek Fulbright támogatása érdekében — szerencsére eredménytelenül. Fulbrigh távozik és Sparkman alatt a külügyi bizottság bizonyára színtelenebb, de kevésbé ártalmas lesz, mint eddig volt. A bank bizottság élén Proxmire nem hisszük, hogy különösebb károkat fog okozni. De még ha okoz is. ... Sokkal jobb, ha a bankvilág szenved egy olyan szenátortól, aki az érdekei ellen dolgozik, mintha az egész Egyesült Államok szenved egy olyan szenátortól, aki külpolitikai vonalon dolgozik Amerika és az egész demokratikus világ érdeke ellen. TILTAKOZUNK, - CSAK TUDNÁNK MIÉRT ? Sokszor írtunk már arról, hogy korunk az általános tiltakozások időszaka. Mindenki reklamál valami miatt, és legkevésbé sem zavarja, hogy ezek a méltatlankodások rendszerint alaptalanok, ostobák; a fő az, hogy a hatóságoknak ne legyen igazuk. Eljutottunk o^a, hogy egy-egy választásnál nem azt döntik el, ki fog a jövőben egy közösséget vezetni, hanem azt, ki lesz az a legutáltabb személy, akinek minden intézkedését meg kell akadályozni és kritizálni. Az elmúlt napokban ismét néhány gyönyörű ilyen példával találkoztunk a világ különböző részein. Az Egyesült Államokban fölfedezték, hogy az igazságügyi hatóságok szabálytalanul jártak el az alvilág kábítószer csempészeivel szemben. Törvényellenes módon lehallgatták a gangszterek telefonbeszélgetéseit. A szabály szerint ugyanis a telefonok lehallgatására csak az igazságügyminiszter adhat engedélyt, de az újságírók a régi aktákat böngészve kiderítették, hogy az ilyenlehallgatásivégzéseken nem az igazságügyminiszter, hanem csak egyik magasabb beosztású tisztviselője szerepel. Vagyis a telefonlehallgatások jogtalanok voltak. Ezek szerint a szegény gangsztereket törvénytelen bizonyítékok alapján, tehát Jogtalanul ítélték el, bár bűnösségükhöz nem fér semmi kétség. Most folynak a tárgyalások arról, hogy a kábítószer csempészési ügyekben elitélteket szabadlábra kell helyezni, esetleg még kártérítést is kell nekik fizetni — mert hiszen a törvény szent; szentebb még a józan észnél is. Aztán tovább lapoztunk az újságban és azt láttuk, hogy az Izráelbe akkreditált külföldi újságírók tiltakoztak az izráeli kormánynál. Panaszuk az, hogy a zsidó hadsereg tagjai legutóbb, a mááloti támadás során, akadályozták őket ( az újságírókat) munkájukban. Sőt nemcsak akadályozták, még gorombák is voltak velük, lökdösték őket és elzavarták az iskola környékéről, noha ez neki döntő fontosságú munkahelyük volt. Gondoljunk bele a szituációba. Közel száz gyerek életét akarja a hadsereg megmenteni. AZ UTOLSÓ PILLANATBAN MÉGIS LÉTREJÖTT A MEGEGYEZÉS Sérült hadifogoly érkezik a Luddi repülőtérre Még nem száradt meg a kidolgozott egyezmény szerint nyomdafesték múltheti szá- ugyanis egy 1-4 mérföld széniünkön, amikor kiderült, hogy lességű ütköző zónát létesíezúttal sem lehetett 24 órával tenek a két harcoló fél között, előre látni, mert a csavaroseszű és fáradhatatlan amerikai külügyminiszter, Kissinger ismét kitalált egy olyan kompromisszumot, amelynek eredményeként tűzszüneti egyezmény aláírására szorította a szfriai és izráeli kormányt. A megállapodást azóta Genfben a két fél alá is írta és az életbelépett. Ennek első lépéseként, megkezdődött a fogolycsere, és először a sebesült hadifoglyokat cserélték ki. Két vöröskeresztes gép egyidőben szállt fel Damaszkusz és Ludd repülőteréről, 12 izráeli, a másik irányban pedig 25 szíriai és 1 marokkói foglyot szállítva. A megkerült hadifoglyokat mindkét repülőtéren boldogságban úszó hozzátartozók és érdeklődők fogadták. Ugyanakkor, hosszú hónapok állandó harca után, elhallgattak a fegyverek a goláni fronton és megkezdődtek az előkészületek a visszavonulásra. Az utolsó pillanatban amit ausztriai, finn es perui csapatok, mint ENSz megfigyelő erők tartanak megszállva. A fegyverszüneti vonal nagyjából ugyanaz marad mint amiről már korábban szóvolt, és azt többször meg is írták; meg is írtuk. Izráel kiürítette a Jomkipuri háborúban megszállt területeket, a 67-ben elfoglaltak közül pedig Kunéira városát. Megtartotta viszont a többi stratégiai fontosságú pontot és azokat a területeket, ahol időközben izráeli polgári településeket létesítettek. Időközben nyilvánosságra került, mi volt az oka annak, hogy a megegyezés előtt néhány órával még úgy tűnt: a tárgyalások kudarcba fulladnak. Izráel ragaszkodott ahhoz, hogy Szíria adjon biztosítékot arra: megakadályozza a terroristák beszivárgását izráeli területre. Az északkeleti szomszéd azonban erre nem volt hajlandó. Kissinger úgy hidalta át ezt a problémát, hogy ünnepélyes nyilatkozatot adott Izráelnek. Eszerint ha Izrael terrorista akciók ellencsapásaként támadást in-r dft szíriai területen lévő gerilla-bázisok ellen, úgy az Egyesült Államok megvétóz minden olyan ENSZ határozatot, amely elitéli Izráelt. A formula ügyes, és a külügyminiszter méltán kiérdemelte Golda Méir csókját, amikor is a miniszterelnöknő fantasztikus zseninek minősítette őt. Más kérdés persze az, hogy helyettesíti-e egy fülpuszi — bármilyen lelkes is az — egy ország tényleges biztonságát. Senki sem tud válaszolni arra, mi történik akkor, ha Szíria az amerikai garancia ellenére sem tartja be a tűzszünetet; vagy mi történik: akkor, ha a legközelebbi válság kirobbanása idején esetleg már sem Nixon elnök, sem Kissinger külügyminiszter nincs a helyén. Viszont nem lehet letagadni két dolgot. Az egyik, hogy áz izráeli kormány presszló alatt volt. Nem húzhat ujjat egyetlen megmaradt és leghatalmasabb barátjával; márpedig ennek Burkolt katonai felvonulás van. A terrorista banditák időnként tüzelnek a katonákra. A katonai akciót azonban néhány külföldi újságíró lábatlankodása zavai-Ja, akik izgalmas riportanyagra éhesek, és nem törődnek azzal, hogy okvetetlenkedésük kockáztatja a gyermekek, a katonák és az ö saját maguk életét és egészségét. Az izráeli tisztek tehát gorombán elzavarják, esetleg eltaszigálják őket a veszélyeztetett pontokról és ezzel magukra vonják a nemzetközi sajtó átkait. Aztán egy kanadai híren akadt meg a szemünk. Az ontarioi rendőrség razziát rendezett egy Fort Erie-i hotelban, ahol 115 fiatal fiút és leányt kaptak el kábítószer-élvezet közben. Testi motozást rendeztek, sőt a lányoknak még nemi szerveit is megvizsgálták, hogy nem rejtegetnek-e ott marijuanát és heroint. Volt akinél találtak, volt akinél nem. Akinél nem találtak, azoknak a szülei felháborodottan tiltakoztak a szégyenteljes testi motozás ellen. Érdekes: abban nem találnak semmi kivetnivaló, hogy tizenegynéhány éves lányukat a rendőrség éjnek idején egy hotelban találja meg. Haragjuk a rendőrség ellen fordul, amely szeretné a fiatalokat akár erőszakos eszközökkel is visszafordítani a züllés veszedelmes útjáról. A felháborodás olyan mindent elsöprő, hogy az ontarioi igazságügyminiszternek nyilatkozatban kell megígérni: vizsgálatot indít a rendőrség ellen és megakadályozza, hogy a jövőben ehhez hasonló "túlkapások" forduljanak elő. Az ifjú ontarioi kábitószerfogyasztók a jövőben biztonságban érezhetik magukat. Kommentárt mindehhez nem kell adni, de nem is lehet. Egyszerűen tudomásul kell vennünk, hogy őrült korunk őrült Jogászokat, őrlílt újságírókat és őrült szülőket termelt. a fegyverszünetnek létrehozása eminens amerikai érdek volt. Érdemes ugyanis elgondolkodni azon az amerikai külügyminisztérium! nyilatkozaton, hogy "A tárgyalások idején a Szovjetunió álláspontját inkább a pozitivizmus hiánya, mint a teljes negativizmus jellemezte" Vagyis a Szovjetunió olyan lelkesen fogadta a megegyezést, mint fogbeteg az orvos fúróját. A másik figyelemreméltó szempont, hogy valóban kell adni alkalmat a békére. Ha 25 évi háborúskodás nem vezetett semmire, akkor mégiscsak el kell fogadni egyegyüttélési módozatot, bármilyen törékeny is az. Igaz, nagyon törékeny. A januárban aláírt egyiptomi fegyverszünet soksal biztosabb bázison mozgott és nagyobb reményekre jogosított. A szfriaiakkal való megegyezés sokkal bizonytalanabb ennél, viszont ez végső fokon egy részlete az általános megbékélésnek. Hogy lesz, mint lesz? senki sem tudhatja. Ebben a pillanatban még a megegyezés titkos záradékait sem ismeri a világ. Egyelőre csak annyit tudunk, hogy negyedszázad után, izráeliek és arabok tárgyalóasztalnál ülnek, a frontokon pedig csend van. Nixon elnök már a Jövő héten elkezdi közelkeleti útját. Június 14.-én Kairóban lesz, onnan Jeruzsálembe, később pedig további arab fővárosokba látogat el és csak azután utazik Moszkvába, a BrezsnyevVel való csúcskonferenciára. Lehet, hogy Nixon közelkeleti útja alkalmával elhangzik valamilyen nagyfontosságú nyilatkozat, amely fellebenti a leplet a tárgyalások eddig ismeretlen részleteiről és valamilyen megnyugtatást ad a jövőre nézve. Nixont Jeruzsálemben már Rábin miniszterelnök fogadja majd, akinek sikerült valahogy összetákolnia 65 szavazatra támaszkodó kormányát, melynek legnagyobb gyengéje az, hogy nemcsak a vallásos pártok maradtak ki belőle, de a kormánypártnak azok az emberei is, akik az országban a legnagyobb tekintéllyel rendelkeznek. Figyelemre méltó viszont Jicchák Rábin a bemutatkozáskor tett nyilatkozata. Az új miniszterelnök ugyanis kijelentette, hogy békét akar az arabokkal, de nem lehet szó arról, hogy Izráel visszatérjen az 1967 előtti, katonailag védhetetlen határokhoz. Mivel Rábin nemcsak katonaember, aki a67-esháború idején vezérkari főnök volt, hanem diplomata is, kijelentése nagyfontosságú. Mint Izráel volt washingtoni nagykövete, nyilván tisztában van a State Department terveivel, elképzeléseivel. A nyilatkozat azt jelenti, hogy Amerika nemcsak nem kívánja a teljes visszavonulást, hanem ezt az elvet már az arab tárgyalófelekkel is elfogadtatta. Végső fokon tehát azoknak lesz igazuk — köztük e lap szerkesztőségének is, — akik Izráel jövőjét, minden nehézség ellenére optimistán szemlélik.
