Menora Egyenlőség, 1973. július-december (12. évfolyam, 469-491. szám)

1973-08-11 / 473. szám

1973. augusztus 11. MENORA 3. oldal ARAD GIDEON VÖRÖS JOCHANAN CARMEL HELYZETMAGYARÁZATA MIÉRT NEM SZERETEM KUCSERA ELVTÁRSAT? Abból az alkalomból from ezt a cikket, hogy augusztus ' 18.-án lesz húsz éve annak, hogy kiszabadultam Recsk­­ró'l, a kommunisták kényszermunka-táborából, három évi rabság után. Csupán ez az évforduló bátorított fel arra, hogy plágiu­mot kövessek el. Azt hiszem, olvasóim jelentős része még emlékszik arra, hogy ez a cfm "Miért nem szeretem Ku­­csern elvtársat?" az ötvenhatos magyar forradalom előes­téjének egyik legjelentősebb művét díszítette. Háy Gyula, az ismert író és színpadi szerző írt ezzel a címmel cikket az Irodalmi l’jságba. "Kucsera elvtárs'' akkor az összes pártfunkcionáriusokat személyesítette meg. Alighanem Háy Gyulának ez a cikke volt a korszak legfontosabb hírlapírói alkotása. Ha pontosan akartam volna megfogalmazni a címét ennek a cikknek, akkor ezt a címet kellett volna adnom: Miért nem szeretem továbbra sem Kucsera elvtársat? Vagyis: miért van az, hogy ma, húsz esztendővel a rabságból történt szaba­dulásom után, és tizenhét évvel azután, hogy sikerült elme­nekülnöm az uralmuk alatt álló Magyarországról — miért érzem változatlanul ugyanazokat az érzelmeket a kommu­nistákkal szemben? I Nem egyszer mondták már nekem: nem helyes az, hogy nem tudqk sem felejteni, sem megbocsátani. Magyaráz­ták már: tilos, hogy az emher a véleményét személyes po­zitív, vagy negatív élményei alapján határozza meg. Itt sem vagyok képes egyetérteni a tanácsadókkal. Meggyőződésem szerint nincs semmi a világon, amelyre az ember na­gyobb biztonsággal támaszkodhat, mint saját személyes él­ményeire. F.zck sokkal többet érnek, mint az összes töb­bi információk, amelyeket bármilyen irányból is kaphat az ember. Másodszor pedig, álláspontom, természete­sen, nem alapszik egvescgyedül azokon a borzalmakon, amiket magam és barátaim átéltünk, hanem a személyes élmények csak döntő megerősítésként és aláfestésként szolgálnak ahhoz a meggyőződéshez, amellyel a törté­nelmi tények és a kommunista rendszerek arculatának ismeretében rendelkezem. Igaz, itt, nálunk Izráelben, lényegesen könnyebb volt megőrizni a vegytiszta antikommunista meggyőződést, mint a világ bármely más pontján, mivel mi, Izráel, vagyunk a szabad világnak az az országa, amely nap mint nap a leg­jobban érzi a szovjet imperializmus ellenséges voltát, és ahová ezrével érkeznek új polgárok, akik be tudnak számol­ni arról, hogy milyen is ma az a pokol, ahonnan kiszaba­dultak. Azonban annak ellenére, hogy jó izráeli vagyok, mégis be kell vallanom, hogy a szovjettel és a kommunizmussal szem­ben való állásfoglalásom még ma is nagy mértékben függet­len Izráel és a keleti blokk államainak egymáshoz való vi­szonyától. Azt hiszem, hogy amennyiben ez a kommunista világ támogatná Izráelt, az tulajdonképpen csalódást s ki­ábrándulást okozna nekem. Másrészt viszont nem tartom véletlennek, hogy éppen Izráel az az állam, amely a Kreml urainak legvadabb gyűlöletével találkozik — ellenkezőleg, na­gyon is természetesnek és magától értetődőnek tartom ezt. Azok az emberek, akik Moszkvában uralkodnak, felfogásuk­nak megfelelően, csak gyűlölhetik mindazt, amit ebben az országban alkottunk, és méginkább azt, amit Izráel puszta léte szimbolizál. F.nnek ellenére, tény, hogy a nemzetközi helyzet semmi­esetre sem ugyanaz ma, mint húsz évvel ezelőtt volt, né­hány hónappal Sztálin halála után. Nyilvánvaló, hogy ma nem élünk a hidegháború korszakában és a blokkok, ha nem is kerültek közelebb egymáshoz, de legalább is valamilyen megegyezésre jutottak, hogy miként lehet élni egymás mel­lett. A kérdés azonban nem az, hogy milyen ma a politikai vi­szony Washington és Moszkva között. A kérdés számomra az, bogy a kommunista rendszer jobb és emberségesebb lett-e az elmúlt húsz év alatt és hogy a különböző Kucse­ra elvtársak, akik az Elbától a Csendes Óceánig a hatal­mat kezükben tartják, ugyanolyan ellenszenvesek és gyű­löletre méltóak-e, mint voltak? És itt be kell vallanunk: annak ellenére, hogy nem élünk a sztálini időkben és az elmúlt húsz év alatt sok minden változott a kommunista államokban, mégis, ez a változás sokkal kisebb, mint bárhol másutt a világban, és a kommu­nista rendszer lényegében ugyanaz maradt, ami volt, sőt, éppen legvisszataszftóbb és legellenszenvesebb vonásai a legidőtállóbbak. Ha már a jelképes Kucsera elvtársnál tartunk, akkor meg kell mondanunk, hogy, hogy ezen a téren a helyzet talán még rosszabb, , mint valaha is volt. Ma már vég­kép eltűntek a jelentős egyéniségek a keleti blokkon be­lül és minden hatalom szinte a maga teljességében a kis­kaliberű hivatásos funkcionáriusok kezébe került. Milo­­van Gyilasz már húsz év előtt megírta, hogy a kommunis­ta társadalomban ma egy új osztály uralkodik, azonban ez az osztály az elmúlt húsz év alatt még csak kiforrott és még sokkal jobban megmerevedett. Ma az utca embere és a különböző Kucsera elvtársak között nagyobb különbség van, mint valaha a cárok, bojárok és alattvalóik között volt. Nagyobb valószínűsége volt annak, hogy egy egysze­rű orosz őszintén beszéljen annakidején Rettenetes Iván cárral, mint annak, hogy ma egy közönséges orosz pol­gárnak módja legyen szót váltania Leonid Brezsnyevvel, vagy bárkivel abból a körből, akikkel a "nagy vezér "é­­rintkezik. Ez a mindenható funkcionárius réteg változatlanul a legveszedelmesebb ellenségének a szabadságot tartja minden formájában. A Kucsera elvtársak tudják, hogy a szólás, a gondolat és a sajtó szabadsága uralmuk végét jelentené. Metternich idejében nem ügyeltek ilyen mér­tékben arra, hogy a tömegek el legyenek szigetelve min­den szabad gondolattól, mint ma a keleti blokkban. Nyil­vánvaló, hogy Metternich pandúrjainak és cenzorjainak még álmodni sem volt módjukban azokról a technikai és hatalmi lehetőségekről, amelyek a szabad szó megfojtá­sa érdekében ma a Kreml urainak a rendelkezésére ál­lanak. A legvisszataszftóbb ebben a funkcionárius rétegben tehát az uralkodó rétegben, kétszinűsége és álszen­\ SZEPTEMBER -SZÜRKE JÚLIUS Aligha hajtottak már végre esztelenebb, céltalanabb ter­rorista akciót, mint a japán repülőgép 25 ezer kilométe­res "körutazását", amely Ben­­gázi repülőterén az üres gép felrobbantásával végződött. Voltaképpen hálásak lehetünk a magát "Vörös Szeptember­nek" nevező, tébolyodott cso­portnak, mert ismét rádöb­bentette a világot arra, hogy a terror öncéllá vált, reklám eszközévé, amellyel zavart a­­gyu "világmegváltók"önmagu­­kat kívánják dicsőíteni. Annyira esztelen volt ez a furcsa repülőgép-rablás, hogy még az arab terrorista szer­vezetek is nyíltan elítélték, az arab államok többsége pedig nem volt hajlandó megengedni a gép leszállását repülőterein. A szélsőséges terrorista mozgalmak védnöke és támo­gatója, a gyakran lemondó, de sohasem távozó Muammer Gádáfi ezredes is arra kény­szerült, hogy bírósági eljárást helyezzen kilátásba a négy életben maradt terrorista el­len. Sőt, Líbia kormánya ezút­tal kiszivárogtatta azt a hírt is, hogy a müncheni tömeg­gyilkosság három résztvevője akit a németek előzékenyen ki­adtak, egy líbiai "ifjúsági ja­vítóintézetben" van. Nem kell túlságosan komo­lyan venni a nemzeti hősökként ünnepelt müncheni gyilkosok állítólagos fogvatartását, sem a japán gép elrablói ellen Ígért eljárást —, de a líbiai hangok azt bizonyítják, hogy Gádáfi kormánya sem akar már több bajt, mint amennyije már van. Gádáfi nagy fájdalmára a " szerelmi házasság" Egyip­tommal, a partner egyre nö­vekvő ellenállásába ütközik. A fanatikus líbiai vezér hiába töltött 18 napot Egyiptomban, nem tudta rávenni Kairót a két állam azonnali egyesítésé­re. Az egyiptomiak nem kér­nek Gádáfi " kultúrforradal­­mából”, amely a rosszemlé­kű kínai példa módjára, a pri­mitív líbiai beduinok nép­bizottságainak kezébe adja a "kulturális" vezetést. Az sem növelte Kairó és Tripoli közt a barátságot, hogy Gádáfi ezredes eheti beszédé­ben, amelyben sajnos vissza­vonta lemondását, főleg az E- gyiptomban uralkodó korrup­ciót és protekciós rendszert ostorozta. Azt is hangoztatta, hogy a kairói kormány nem képviseli a népet, hanem "fe­lülről nevezik ki hivatalno­kait". Az ezredes minden eszköz­zel ki akarta mutatni, hogy ö a voltaképpeni utódja Abdul Nasszernek, a "népvezérnek" Csak Nasszert dicsérte aze­­gyiptomi "forradalom" év­fordulóján. Most volt ugyanis .21 éve annak, hogy Nagib tá­bornok ( ki emlékszik rá?) és tiszttársai, közöttük Gámál Abdul Nasszer alezredes, puccsal eltávolították Faruk királyt és kikiáltották a köz­társaságot. Gádáfi hálás lehetett a re­pülőgép-rablóknak, hogy kissé elterelték a figyelmet a közel­­keleti arab világban beállt stagnációról, az előrehaladás és a megoldás hiányáról. Gá­dáfi támadja Szádátot, támad­ja a palesztinai szervezeteket, forradalmat szervez a líbiai vezető réteg ellen is ( amely részben egyiptomiakból áll) , támadja Amerikát és a Szov­jetuniót — de mindezzel sem­miféle előrehaladást nem könyvelhet el. Még kevesebb oka van a meg­elégedésre Anuar Szádátnak, aki a forradalmi évfordulón tartott ünnepi beszédében nem tudta palástolni politikájának teljes kudarcát. Elmondta, hogy 4.25 milliárd egyiptomi fontot (1? ésfél milliárd dollár) költött a haderőre — de beszé­déből kicsendült, hogy nincs kilátás katonai győzelemre Iz­­ráel ellen. A szövetség a Szov­jetunióval, amely politikájá­nak alapvonalát képezte, nem váltotta be a hozzá fűzött re­ményeket. Az oroszok nem szállították a kívánt fegyvere­ket és nem bírták rá Ameri­kát, hogy visszavonulásra szorítsa Izráelt. Szádat joggal panaszolta, hogy Amerika teljes mérték­ben támogatja Izráelt és aza­­rabok semmiben sem tudták befolyásolni Washington kö­­zelkeleti politikáját. Végül e­­lövette az energiaválság is­mert fenyegetését és felsorol­ta, hogy a világ kőolajának 58 százaléka arab területen van. Csakhogy ennek politikai fegy­verként való alkalmazása még Szádát beszédében is csak tá­voli reményként szerepelt. Azt is be kell vallania Szá­dátnak, hogy a Biztonsági Ta­nács újabb ülésétől, amelyet Egyiptom kezdeményezett, nem várhat semmiféle konk­rét eredményt. Szerinte csak az a célja, hogy kimutassa és fokozza Izráej és Amerika el­szigeteltségét. Az egyiptomi elnök ezúttal is azt panaszolta, hogy Ame­rika és Izráel rögzíteni akar­ja a mai közelkeleti helyzetet. Szádát a szokásos frázisokat puffogtatta, de nem tudta meg­ígérni híveinek, hogy ezen vál­toztatni tud. Ellenkezőleg, kénytelen volt bevallani, hogy a nagyhatalmi közeledés foly­tán kevés a kilátás radikális fordulatokra. Anuar Szádátnak ezt a néze­tét Izráelben is osztják, — de nem panasszal, hanem mege­légedéssel. Golda MéiraKne­­szet záróülésén jogosan han­goztatta, hogy Izrael helyze­te ma szilárdabb, mint négy év előtt volt a mostlelépőKne­­szet megválasztásakor. Mose Dáján hadügyminiszter pedig hozzáteszi, hogy Izráel mai határai legalább tíz évig nem fognak megváltozni, tehát er­re kell berendezkednünk. Szomszédaink részéről a közeljövőben nem fenyeget há­ború. így tehát csak a zsidók közötti háborúkat kell elvisel­nünk, amelyek akörül folynak, hogy kinek mennyi területet adjunk vissza, ha majd létre­jön a béke . . . Csakhogy egyelőre nincs a láthatáron egyetlen arab veze­tő sem, aki hajlandó komo­lyan és reális alapon békéről tárgyalni. Kivel tárgyaljunk abban az arab világban, a­­melyben realistának, vagy defetistának tartják Chabib Bourgiba tuniszi elnököt, aki az UNO 1947. évi felosztási tessége. Azt hirdetik, hogy ők a proletariátus élcsa­pata, de megfosztották ezt a proletariátust a szabad szer­­vezkedes jogának a minimumától is és a nagy apparátust szolgáló raboszlgákká alacsonyították le őket. Be nem áll a szájuk az anti-imperializmus és az anti­­kolonizmus dicsőítésétől, a Szovjetunió azonban népek so­kaságának a börtöne és mindenki tudja, hogy a szovjet nem­zetiségek elnyomása kétszeres. A helyiKucserákfelettmég ott vannak mindenütt Moszkva prokonzuljai, akik minden esetben oroszok, és akiknek kezében az összes szovjetkö­­társasagokban a tényleges hatalom összpontosul. Ezenkí­vül a moszkvai Kucsera elvtársak uralkodnak még vagy százmillió emberen az Elba és Breszt-Litovszk kö­zött. Miért csodálatos, hogy továbbra sem szeretem ö­­ket? tervét tekinti tárgyalási alap­nak? Semmi okunk sincs tár­gyalni aJásszerAráfátvezér­lete alatt álló terroristákkal, akik már nem képeznek ko­moly erőt, nem képviselik a palesztinaiak zömét és még mindig az izraeliek helyét el­foglaló palesztinai államról álmodoznak. így tehát minden marad a régiben. Az arabok képtelenek a helyzet megváltoztatására, de ugyanakkor nem hajlandók tudomásul venni a tényeket. Izráel számára pedig igazán nem sürgős, hogy visszavo­nuljon kedvező pozícióiból. Szürke júliusa ez az arab világnak és még a Fekete Szeptember után jelentkező Vörös Szeptember játékai is az arabok teljes tehetetlensé­gét emelik ki. MEGELI-E 1984-ET1 Ez a cfm mostanában egy­re gyakrabban szerepel a la­pok hasábjain. 1084 bűvös dá­tummá vált, mert ezt adta cí­mül George Orwell világhírű utópisztikus regényének, a­­melyben már az egész világ kommunista szisztéma sze­rint él. Kuznyecov 1969-ben a Szovjetunió for­rongó intellektueljei közül kettő vált világhírűvé. Az é­­gyik egy fiatal író, Amalrik volt, aki az illegálisan meg­jelenő szovjet magazinban re­gényt írt ezzel a címmel: "Megéri-e aSzovjeiuniól°84- et?" Amalrikot röviddel rá le­tartóztatták és háromévi bör­tönre ítélték. A büntetés múlt hónapban járt le. Amalrikot a­­zonban nem bocsátották sza­badon. Ismét bíróság elé állí­tották, amely további három­évi börtönre ítélte, a börtön­ben folytatott szovjetellenes propagandáért. A vádat Amal­rik két közbűntényes cellatár­sának vallomására alapítot­ták. Az ilyen ítélet nem ritkaság a szovjet rendszerben. A ma­­gyaV politikai perek történe­tében például tudunk egy olyan vérbfróról, aki háromévi bör­tön után kihallgatott egy álta­la elitéit rabot. Bárkijelentet­te, hogy nem hajlandó kétszer elitélni egy embert ugyanazért a bűncselekményért, a másna­pi tárgyaláson a rabot újabb három és félévi fogházbünte­téssel sújtotta. Lényegében ez történt most Amalrikkal is. A másik, 1969- ben ismertté vált lázadó orosz író, Anatoli Kuznyecov, más utat választott. Egy külföldi u­­tazása során menedékjogot kért Angliában, s azóta or­szágon kívül támadja a szov­jet rendszert. A két író egy­formán vélekedik a kommu­nizmusról, de ellentétes a fel­fogásuk az ellene való harcról. Amalrik szerint a Szovjeten belül, sőt a börtönben is élhet valaki belső lelki szabadság­ban és az eredményes harc csak az országon belül foly­tatható, míg Kuznyecov sze­rint minden szellemi lázadás a Szovjetben alapvetően re­ménytelen. Az események saj­nálatos módon Kuznyecovot i­­gazolják, aki most a londoni Sunday Telegraphban egy nagy cikkben fejtette ki véleményét. Kuznyecov mélyen sajnál­kozik cikkében, hogy neki lett igaza és Amalrik sorsán kí­vül még számos hasonló pél­dát hoz fel tételének bizonyí­tására. Megírja például Jurij Sukevics történetét. Jurij édesapja, Román Sukevics tá­bornok annak az ukrán ellen­állási mozgalomnak volt a ve­zetője, amely egyaránt harcolt a bolsevikok és a náci meg­szállók ellen. Természetesen már rég halott, de fiát, aki ak­kor még kiskorú volt, ugyan­csak letartóztatták és tízévi börtönre ítélték. Mikor ideje lejárt, ismét bíróság elé került, és két cell atársa tanú­vallomásának alapján, szov­jetellenes propagandáért újabb tíz évre ítélték. A két tanú — az egyik egy sikkasztó a másik egy gyilkos, — sze­rint Sukevics nemcsak szov­jetellenes kijelentéseket tett a börtönben, hanem felkészült arra, hogy szabadlábrahelye­­zése után külföldre szökjék.Fz a készülés azzal bizonyítható a tanúk szerint, hogy Sukevics a börtönben feltűnően sok könyvet olvasott és idegen nyelveket tanult. Most, hogy Amalrikot is el­érte a hasonló sors, Kuznye­cov felteszi í. kérdést: Vajon megéri-e Amalrik az 1984 évet? Nem valószínű — vála­szolja. Már első börtön idő­szaka alatt is olyan körülmé­nyek között tartották, hogy agyhártyagyulladásban meg­betegedett és nam kapott kel­lő orvosi ellátást. Második f­­télete l076-ban jár le. Vajon szabadon engedik-e? Lehet, hogy igen, de csak akkor, ha addig sikerül fizikailag és szellemileg egyaránt teljesen megtörni; ha nem, úgy tovább is börtönben tartják. Hiszen még ma is számosán vannak olyanok északszibériai kon­centrációs táborokban, akik­nek semmi más bűnük nincs, megérni 1°84 -et, és könyvének próféciája sem teljesedik be, mert a Szovjetunió még 1984- ben is élni fog. F.z ugyan na­gyon sajnálatos, mondja Kuz­nyecov, de ez a realitás. A két ember közötti vita meglehetősen egyoldalú. A- malrik annak idején azzal vá-' dolta Kuznyecovot, hogy amíg a Szovjetben tartózkodott, megalkuvó volt, mikor pedig az országon kívülre került, el­vesztette az erkölcsi jogát a kritikához. A vita érdekes lel­kiismereti problémát vet fel, és bár Amalrik álláspontja tiszteletreméltóan puritán, mégis teljesen hasztalan. Kuznyecov azzal érvel, hogy a mártírok sorsa, Giordano Bruno kivégzése, nem sokat segített az ügyükön. Nem mindenkinek van meg a bá­torsága és lelki alkata ahhoz, hogy hiábavalóan feláldozza önmagát. Miféle érv az — kérdezi Kuznyecov — hogy: megölhetnek bár, belsőmben szabad maradok. Egy olyan kannibál-társadalomban, a­­miben csak egy halott ember lelke maradhat szabad, vajon érdemes-e belülről folytatni a harcot? Kuznyecov, Te­­legraph-beli cikkét érdekes módon fejezi be. "Most, hogy a Nyugat ilyen egyértelműen fogadta a Szovjetunióval való együttmű­ködés doktrínáját, eszembe jut Amalrik mint hogy ismerik a Szovjet katyini tömegvérengzésének titkát, látták a lengyel hadse­reg tisztjeinek lemészárlását. Ezek pontosan tisztában van­nak azzal, hogy soha az élet­ben nem szabadulhatnak, Kuznyecov szerint, Amalrik harca hiábavaló. Nem fogja Lenin jövendölése, hogy a ka­pitalisták fogják eladni nekünk azt a kötelet, amivel majdfel­akasztjuk őket. F.z valóban így is van, a megdöbbentő csak az, hogy a Nyugat ezt a köte­let ilyen rendkívül olcsón és ilyen hosszú hitelre szállít­ja". MEGBÍZHATÓ • PONTOS• . INFORMÁLT ' ■ TRAVEL 81-08 BROADWAY, UTAZÁSI IRODA ELMHURST, N.Y. 11373 651-2494 NAPONTA indít utakat IZRÁEL * MIAMI * EURÓPA * KALIFORNIA és a világ minden tájára. Hajóutak, nászutak, group- és charter flightokat is gondosan intéznek. IKRA — TUZEX MEMBER OF BNAI ZION

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents