Menora Egyenlőség, 1972. március (11. évfolyam, 402-413. szám)

1972-03-27 / 413. szám

1972. május 27.MENORA

3. oldal

KÖZELEDÉS

PEKING ES MOSZKVA KÖZÖTT?

Messze tűntek azok a szép napok, amikor a kínai és a szovjet "elvtársak" örök barátságról beszéltek. Azóta már mindkét ország vezető kommunistái sok mindennek elmondták egymást; sőt, az igazság az, hogy nagyon kevés "nyugati imperialista" részesült a kommunisták részéről olyan becsmérlő jelzőkben, mint amilyenekkel Moszkva és Peking illette egymást.

Együgyűség lenne elhinni azt a maszlagot, amelyet a két ország vezetői szeretnének elhitetni a Nyugattal — tudniillik azt, hogy az ellentét Moszkva és Peking között — ideológiai ellentét. Ez egyszerűen nem igaz, az ellentét a két nagy kommunista ország között nem egyéb hatalmi ellentétnél, használjuk stílszerűen a kifejezést: imperialista ellentét ez.

Az utóbbi időben azonban, úgy tűnik, mintha Moszkva és Peking egyaránt szegre akasztotta volna a kardot. Tény az, hogy a két ország egy idő óta felfüggesztette a kölcsönös vádaskodást.

Egyik jel: az Egyesült Nemzetek Szervezetének katonai bizottsága új tagot kapott; kommunista Kína is elküldte a maga delegáltját a bizottságba. A bizottság szovjet tagja, Vsevolod S. Tovma vezérőrnagy, "melegen" üdvözölte a bizottság kínai tagját, a kínai "elvtárs" pedig, egy kicsit szemmelláthatóan meghökkenve ettől a fogadtatástól, maga is udvariasan felelt.

Vannak azonban más jelek is, amelyek arra mutatnak, hogy Peking és Moszkva óvatosan latolgatja a közeledés és az engesztelődés lehetőségeit. Az idei Lenin Napon, Moszkvában, az ünnepi beszédet Fjodor D. KulakQv, a szovjet Kommunista Párt politikai bizottságának egyik tagja mondotta.

UTÓLAG DERÜLT KI :

Amint azt tudjuk, a kommunista országokban nincsenek magánvélemények, az elhangzott beszéd a párt hivatalos véleménye. Kulakov — érdekes és meglepő módon — az idei Lenin Napon nem beszélt a "kínai revizionistákról".

Öt év óta ez volt az első eset, hogy az április 21. -i Lenin Nap alkalmával a szovjet vezetők nem emlékeztek meg kárhoztató szavakkal Mao és a maoisták "ideológiai elhajlásairól".

Az elmúlt évi Lenin Nap szónoka, az ugyancsak politbüro

tag Konsztantyin F. Katusev volt, aki nem mulasztotta el, hogy a kínai vezetők "kispolgáriasságát és álforradalmiságát" gúnyolja. Cserében viszont Peking "szociál-imperialistáknak" nevezte a Kreml urait.

Az elmúlt áprilisban viszont Andrej Kirilenko,a szovjetKommunista Párt politikai bizottságának tagja, hosszú cikket írt a Marxista Világszemlébe és cikkében leszögezte:

— A szovjet Kommunista Párt készen áll arra, hogy a szovjet és a kínai nép közötti kapcsolatokat normalizálja.

A kínaiak maguk is elcsendesedtek. Figyelemre érdemes körülmény, hogy egyetlen kínai újság, rádió, vagy televíziós állomás sem támadta a Szovjetúniót április 19 és május elseje között.

Április 20 és 29 között egy szovjet küldöttség körutat tett a kínai városokban. A küldöttség, amelynek vezetője Leonyid F. Iljicsev, a szovjet Kommunista Párt központi bizottságának tagja volt, Kantonban és Wuhanban koszorút helyezett el az 1927-es kantoni felkelés halottainak sírjára.

A hivatalos pekingi rádióállomás kommentárja május elsején:

— A kwantungi, hupehi és honani területi forradalmi bizottságok felelős tagjai üdvözölték a szovjet bizottságot.

A jelen pillanatban nem lehet tudni, hogy valóban megtörténik-e a közeledés Peking és Moszkva közt. Annyi bizonyos, hogy Moszkva ezt szeretné, mivel a Szovjetúniónak feltétlenül szüksége lesz a kínaiak együttműködésére ahhoz, hogy a blokád alatt lévő Észak-Vietnámba utánpótlást szállítsanak.

ÉSZAK ÍRORSZÁG

SEMMI REMÉNY ARRA , HOGY ÉSZAK

VÉGETÉR A

Amikor William Whitelaw, menti képviselő megjegyezte: Észak-Írország ideigleneskor- — Angliának is megvan a mamányzója,megérkezett London- ga Vietnámja és ez nem más, ból Belfastba, arról volt szó, mint Észak-Irország. hogy az angol miniszterelnök, Vannak, akik Londonban és Edward Heath, csupán egy év- Belfastban egyaránt, arra száré függeszti fel a belfasti par- mítanak és azt remélik, hogy lamentet és a belfasti kormányt, Anglia és az írek közös csatazután népszavazást tartanak lakozása az Európai Közös Észak-Irországban, annak el- Piachoz, valamiképpen elsimítdöntésére, hogy miképpen akar- ja a régi ellentéteket, ják^ Észak-Irország polgárai Ez azonban bi> reménynek

sajat jövőjüket kialakítani. tűnik: Észak-Irország polgárai Ekkor meg úgy tűnt, hogy Mr. nem kedvelik ugyan az angolo_ Whitelaw kepes lesz a kato- kat> ez azonban meg sem kö_ likus es a protestáns szélső- zelftl azt a gyűloletet, amelyet segeket egyaránt^ megfékezni. egymás irántéreznekAz északba mar ez a remény. az észak- frországi katoiikusok és a profrországi polgárháború újból testánsok sokkal könnyebben törtem fellangolasaval, szerte- hajlandók Angliával normalifoszlott. zálni kapcsolataikat, mint egy-Ma már arról van szó, hogy máSSal.

Whitelaw esetleg 3—5 évig marad Észak-Irországban, mert Az egyik különlegesen kedvenincs remény arra, hogy rö- zőtlen körülmény, hogy Északvidebb idő alatt normalizálód- Írország polgárai hozzászoktak jék a helyzet. Ez, természete- a polgárháborúhoz. Az utcai sen, azt jelenti, hogy Anglia harcok és a robbanások a minbelfasti agóniája is tovább fog dénriapi élét megszökött 'jélentartani. ségeivé váltak.

Egy konzervatív angol parla- William Craig, aki valamikor

ÍRORSZÁGBAN BELÁTHATÓ IDŐN POLGÁRHÁBORÚ

. ulsteri protestáns kabinet tagja volt, kijelentette:

— Felelősnek érzem magam a protestánsokért, úgy érzem, hogy elárulták őket. Korábban úgy éreztem, hogy a protestánsokat vissza kell tartanom az erőszakos cselekedetektől. Ma már tudom, hogy ez tévedés volt. Ha vissza tudnám fordítani az idő kerekét, megengedném (ha ma 1970-et írnánk), hogy a protestánsok erőszakhoz folyamodjanak.

—Meggyőződésem,hogy Észak- Irországnak saját, független, pénzügyi és alkotmányos garanciával rendelkező kormányra lenne szüksége és érdekeinket ilyen módon sem az angoloknak, sem a déli íreknek nem adhatná el senki. Eddig ugyanis mindig ez volt a helyzet: vagy Angliának, vagy a déli íreknek adtak el bennünket.

Ezzel ellentétben viszont, a Szociáldemokrata és Munkáspárt egyik képviselője, Paddy Devlin, úgy véli: az erőszakos cselekedettek folytatódniés erősödni fognak, ha Whitelaw nem

BELÜL

bocsátja haladéktalanul szabadon mindazokat, akiket tárgyalás nélkül tartanak börtönben.

Érdekes módon, a politikailag ellentétes oldalon álló Craig és Devlin egyaránt engedékenységre akarja bírni az angol kormányzót.

Egy dolog viszont bizonyos: az elmúlt három évben Észak- Irországban számos tehetséges, fiatal vezető egyéniség bontakozott ki. Ezek az emberek tudnak a tömeg nyelvén beszélni; hozzászoktak ahhoz, hogy tüntetéseket szervezzenek és vezessenek — ezek az emberek nem fognak egyszerűen eltűnni a színről. Egy normális politikai rendszeren belül mindenképpen szerepet kell kapniuk, ellenkező esetben tovább folytatják az erőszakos cselekedeteket és a tömeg izgatását.

Bármilyen rendszer is következik Észak-Irországban, ezeket az embereket a rendszer vezetőivé kell tenni — ellenkező esetben minden rendszert felbomlasztanak.

WALLACE MERÉNYLŐJE a rendőrség régi ismerőse volt

Utólag derült ki, hogy az a 21 éves, milwaukeei (Wise.) fehér férfi, Arthur H. Bremer, aki George Wallace, alabamai kormányzó ellen merényletet kísérelt meg, már két ízben is a rendőrség kezében volt korábban és mindkét alkalommal majdnem akadálytalanul szabadon bocsátották.

Először az elmúlt novemberben tartóztatták le, fegyverrejtegetés miatt. Másodszor, alig néhány nappal a merénylet előtt, azért került a rendőrségre, mert "gyanúsnak" találták.

Bremer január 13-án fegyvert

vásárolt Milwaukeeban. Ugyan- rejtegetés helyett a közrend ezen a napon jelentette be hi- megzavarása címén ítéljék el. vatalosan Wallace, hogy pályázik a Demokrata Párt elnökjelöltségére.

Amikor először tartóztatták le, november 18.-án, a rendőr mindössze közlekedési kihágási ticketet akart adni Bremernek, amikor azonban meglátta autójában a 33-as kaliberű revolvert, nyomban letartóztatta.

Érdekes és megmagyarázhatatlan módon, az eljárástlefolytató helyettes körzeti ügyész azt javasolta a bírósági tárgyaláson, hogy Bremert fegyver-A revolver a rendőrségnél maradt, Bremer második fegy-Bremer 38.50 dolláros pénzbfr- vere sággal úszta meg a dolgot. rolt,

, amelyet januárban vásá- 38-as kaliberű volt.

ANGOL HZ A ii SZÍJ It 1 7EZE

TÖRTÉNELMI ELEFÁNT AZ ANGOL SZAKSZERVEZETEK HÁTA MÖGÖTT

Nagyon kevés országban volt a szakszervezeti mozgalom olyan hatalmas és befolyásos mint Angliában, és erre a hatalomra és befolyásra az angol szakszervezetek ma már csak vágyódva emlékeznek: végetértek az aranjuezi szép napok.

A dolog különleges iróniája, hogy az angol szakszervezeti mozgalom szembeállása a kormánnyal, éppen egy munkáskormány hatalmon léte alatt kezdődött.

Harold Wilson munkáspárti miniszterelnök egyik legutolsó ténykedése az volt, hogy tárgyalásra hivta meg az angol miniszterelnök nyaralóiába, Chequersbe, Jack Jonest, a Transport and General Workers Union titkárát.

Mr. Wilson közölte Mr. Jonessel, hogy olyan törvényt akar benyújtani a képviselőházban, amely korlátozná a szakszervezetek tevékenységét, és ilyen módon megakadályozná azt, hogy a szakszervezetek sztrájkokkal és munka-lelassitásokkal szegüljenek szembe a kormány gazdasági politikájával.

Jack Jones viszont úgy vélte: tekintettel arra, hogyAnglia ipari politikájának egyik legbefolyásosabb személyisége, valamint a Labour Party

egyik legjelentékenyebb pénzügyi támogatója, sikerülnie fog Harold Wilsont eltéríteni szándékától.

Jack Jones ellenállt és Harold Wilsont az ellenállás meglepte. Jones, különböző eszközökkel, nem utolsó sorban pénzzel, meghiúsította Wilson tervét. A munkáspárti miniszterelnök veszített a szakszervezetekkel szemben és ez volt akkoriban Harold Wilson első veresége.

A második vereség az általános választásokon érte Mr. Wilsont — többek között azért, mert Jack Jones nem volt hajlandó pénzzel támogatni.

A konzervatívok hatalomra kerülése után, Edward Heath

miniszterelnök nyomban olyan törvényt fogadtatott el a képviselőházzal, amely korlátozta a szakszervezetek jogait. Ami nem sikerült a munkáspárti Wilsonnak, az sikerült a konzervatív Heathnek.

A konzervatívok elfogadtatták a parlamenttel az Ipari Kapcsolatok Törvényét, amelynek értelmében felállították az Ipari Kapcsolatok Bíróságát. A szakszervezetek egyszerűen nem vettek tudomást a bíróságról és ekkor meglepő dolog történt.

Az Ipari Kapcsolatok Bírósága 50,000 fontsterling pénzbírságra ítélte a Transport and General Workers Uniont a bíróság előtt való meg nem jelenésért és egyúttal zárolta a szakszervezet pénzét, mindaddig, amíg a pénzbirságot ki nem fizették.

Első ízben történt Angliában 60 év óta, hogy a szakszervezeteket törvényfennhatósága alá hozták. Vic Feather a Trade Union Congress titkára, megdöbbenten jelentette ki:

— Sohasem gondoltam, hogy az Ipari Kapcsolatok Bírósága — komoly bíróság, mely dönthet szakszervezeti ügyekben.

Amióta az Ipari Kapcsolatok Törvényét megszavazta a parlament, szakszervezeti

vonalon két érdekes dolog történt:

1. ) A szénbányászok 21 százalékos munkabér-emelést kaptak, a béremelés ügyében azonban egy különleges bíróság dönt majd, megállapítva, hogy a béremelés indokolt-e.

2. ) A vasutvállalati alkalmazottak, nem tartva elegendőnek a felajánlott 12 százalékos béremelést, lelassították munkatempójukat. Az Ipari Kapcsolatok Bírósága normális munkamenetre utasította őket és egy 60 napos "lehiggadt időszakot" rendelt el, amely alatt a munkának változatlanul folynia kell. A vasutvállalati szakszervezeti dolgozók kénytelen-kelletlen engedelmeskedtek a bírósági döntésnek.

A jelen pillanatban így áll a helyzet és az angol szakszervezetek korlátlan hatalmának csökkentése jelentős kihatással lehet az egész angol ipari életre.

Annyi bizonyos, hogy a szakszervezetek ma már tudomást vesznek az Ipari Kapcsolatok Bíróságának létezéséről. Mr. Feather nem minden keserűség nélkül jegyezte meg:

— Hátat fordíthatunk ugyan egy elefántnak, az átkozott szörnyeteg azonban továbbra is hátunk mögött áll.

Amikor másodszor — néhány nappal a merénylet előtt — letartóztatták, a rendőrségi nyilvántartás mindössze a közrend megzavarását mutatta: Bremert 5 perc leforgása alatt szabadon engedték.

A Wallace elleni merénylethez talán a következőket érdemes hozzáfűzni:

George Wallace nem különlegesebben rokonszenves politikus; kezdettől fogva nem volt reménye arra, hogy a Demokrata Párt elnökjelöltségét megkapja. Ennek ellenére, egyetlen tisztességes ember sem akarja Wallacet meggyilkolni, mint ahogyan egy tisztességes ember senkit sem akar meggyilkolni. Wallacet viszonylag könnyen távol lehet tartani a Fehér Háztól, a megszokott demokratikus módszerekkel.

Ami történt, ismét azt mutatja, hogy Amerikában olyan federális törvényre van szükség, amely korlátozza a lőfegyverek szabad vásárlását.

Az Egyesült Államokban egyre izzóbb a hangulat és egyre nagyobbmérvű a polarizálódás: azok, akik politikailag nem értenek egyet, nemcsak ellenfelek, hanem — ellenségek is.

Veszélyes hangulat az: a két Kennedyt azért gyilkolták meg, mert liberálisak voltak; Dr. Martin Luther King, Nobel - díjas civil rights vezetőt azért, mert néger volt; Wallacet nyilvánvalóan azért akarták eltenni láb alól, mert jobboldali.

Végezetül, Bremerrel kapcsolatban, még egy tanulság: a rendőrségeknek óvatosabbnak kell lenniök. Minden ok megvolt arra, hogy Arthur H. Bremert alaposabban szemügyre vegyék a rendőrségen. Ezt elmulasztották.

S ez a második egymástkövető elnökválasztási kampány, amikor a szavazatokon kívül fegyver is beleszólt az elnökválasztási küzdelembe.

JOCH AN AN CARMEL HELYZETMAGYARÁZATA

IGAZÁN GYŰLÖLETRE MÉLTÓ . . .

A magyarul beszélő izráeli közönség egy forró hangú estén Tel Avivban ünnepelte Hans Habet, az írót.

Amikor befejeztem rövid, Hans Habe politikai működését méltató beszédemet, hátradőltem az elnöki emelvényen levő karosszékben s figyeltem a szólásra emelkedő Kishont Ferencet, az amerikaiak.: előtt is ismert írót, akit héberül Efraim Kisonnak neveznek. Kishont elmondotta, hogy amikor Németországban járt, mindig nehezen sikerült az ottani újságírókkal szemben megvédenie Hans Habet. Mindjárt el is magyarázta ennek okát:

"Azt, hogy tehetséges, talán még nehezen megbocsájtanák. Az azonban, hogy tehetséges és sikeres is, már megbocsájthatatlan. De ha esetleg azt, hogy tehetséges és sikeres is még valahogy elviselnék, az már kibirhatatlan számukra, hogy mindehhez még gazdag is. És ha maguk előtt látnak valakit aki tehetséges, sikeres, gazdag és mégezenfe- 1U1 elegáns, arisztokratikus külsejű és nem hipi, — a gyűlöletük már nem ismer határt".

A mikor K ishont bes zédé t f igyeltem döbbentem rá, hogy az író ezzel a néhány mondattal milyen pontosan megtalálta egy betegségnek az okát, amely nemcsak Hans Habe példáján, hanem számos más példán is bizonyítható. Az a hisztériás gyűlölet, amelyet a különböző országokban az úgynevezett "haladó értelmiség" érez a hanshabek és a hozzá hasonlókkal szemben, az a félbemaradottak és a tehetségtelenek gyűlölete a tehetségesek és a sikeresek ellen.

Évtizedünk állítólagos forradalmi hullámaira jellemző, hogy annak viselői nem a munkásosztály, vagy mondjuk a proletariátus, ahogy az általuk újból életre keltett marxi tanok szerint elvárható volna, még csak nem is az intellektuális proletár iátus. A tizenkilencedik századbeli osztályfogalmak alaposan kiélték magukat, és a legtöbb nyugati országban éppen a munkásság a legkonzervatívabb és légstabilizál óbb réteget képezi. Ezen még az sem változtat, hogy egyes országokban, mint például Franciaországban és Olaszországban ez a munkás szavazatát általában a választásokon a kommunistáknak adja.

Ennek a munkásság nélküli, sőt a legtöbb helyen a munkások nagyon is aktív ellenszenvével bíró "proletárforradalom "-nak a hordozói és hirdetői általában azok a magukat intellektueleknek tartó egyének, akik nem tudják felfogni a mai kor igazi problémáit és ugyanakkor nem is elég sikeresek ahhoz, hogy élvezni tudják a kor vívmányait, minden kritika nélkül.

Ez a félintellektuel réteg az, amelynél szinte szkizofrénikus formában jelentkezik az a nagy különbség, amely a század vívmányai és az ő korlátolt felfogóképessége között található. Pontosan érzik azt, hogy ők milyen jelentéktelen kis pontok, minden tekintetben, ebben a világban, amely ma egy év alatt többet változik mint azelőtt egy évszázad alatt. Sem képzettségük, sem tehetségük nem elegendő arra, hogy önálló feleletet tudjanak adnia felmerülő problémákra, amelyek éppen a fejlődés szédületes tempója következtében szintén sokkal nagyobbak, semhogy egyszerű és mindenre kötelező érvényű választ lehetne rájuk adni.

Igazán tehetséges és sikeres ember általában ha nehéz kérdések merülnek fel, megkísérli megérteni azoknak inditóokát és egyéni feleletet adni rá. Ez természetesen nem mindig lehetséges Az olyan ember, aki nem szenved kisebbrendűségi érzésben,azt is be meri vallani magának, hogy ő nem tud feleletét minden problémára, és ha egészséges természet, akkor ennek ellenére is nagyon jól meg képes k lenni ebben a világban.

A féltehetségesek és a zavarodottak azonban mindenáron támaszt keresnek, amely felmenti őket a saját fejükkel való gondolkodás nehéz feladata alól. így került a huszadik század harmadik harmadában egy most feltörőben lévő nemzedék sajnos nem is olyan nagyon jelentéktelen része ismét olyan tanításoknak a hatása alá, amelyekről egy évtizeddel ezelőtt azt hittük, hogy már csak az ideológiai szemétdombon találhatók.

A jelenlegi neomarxista hullámnak nem az az oka, hogy Marx és tanításai ismét aktuálissá váltak volna, hanem az, hogy megnőtt azoknak a száma, akiknek szükségük van egy mindent megváltó "vallásra" , s ha ezt nem találnák meg a maguk számára, akkor támaszték nélkül arra lennének ítélve, hogy a saját fejükkel gondolkodjanak a világ bajai felett, ez pedig meghaladja erejüket és képességüket.

Minél kevésbé megalapozott egy ilyen messianisztikus tanitás, annál fanatikusabbak általában a hívei. A fanatizmus és hangosság ugyanis felment az alól, hogy vitatkozni legyünk kénytelenek az ellenvélemény bejelentőjével. Sokkal könnyebb lefasisztázni és a legkülönbözőbb szidalmakkal illetni a "hitetleneket", mint szellemi alapon sikeresen szembeszállni velük.

Innen ered ezeknek a rétegeknek a többi fasisztákkal azonos tulajdonsága, hogy általában arra törekszenek, hogy ellenfeleiket elhallgattassák, és nem arra, hogy demokratikus keretek között megmérkőzzenek velük. Ezért egyik forradalmi eszközük, hogy vitaesteken és gyűléseken igyekszenek a más véleményen levőket szisztematikusan megakadályozni abban, hogy elmondják véleményüket, de ugyanakkor és azonnyomban fasisztának és elnyomónak nyilvánítják mindazokat, akik nekik nem akarják megadni a korlátlan jogokat.

Tulajdonképpen nincsen ebben semmi meglepő. A dogmatikusak és bigottak mindig gyalázták és üldözték azokat, akik a saját fejükkel mertek gondolkozni. A szomorú az egészben csak az, hogy ma sajnos egy nemzedék jelentékeny része él abban a szkizofrén ábrándban, hogy akkor, amikor a legreakciósabb és legembertelenebb tanokat szajkózza, éppen akkor ő a szabadság és a haladás bajnoka.