Mátészalkai Ujság, 1914 (1. évfolyam, 1-30. szám)
1914-02-13 / 7. szám
1914. február 13. MÁTÉSZALKAI ÚJSÁG 3. hogy a földre bukott s ott összerugdosta. A munkások már akkor forrongani kezdtek. Még súlyosbította a helyzetet az, hogy az intéző a f. évben késlekedett a béresek fa járandóságának kiadásában. A hideg nagy volt s falopás történt a gazdaságban, mire Bede József a lopott famennyiséget levonta a cselédek járandóságából. Talán ennek következménye, hogy 6-ikán Rácz Miklós, Tömöri János és Orosz Péter béresek baltával és vasvillável rátámadtak Bede Józsefre, ki előlük a gazdasági irodába menekült. Veszélyes helyzetéből a gyorsan kivonuló csendőrség mentette ki, akik a három napszámost az ügyészséghez kisérték Szat- márra. Csak egészséges embereket soroznak. Az uj véderőtörvénnyel kapcsolatosan az a téves hir terjedt el, hogy ezután a besorozandó emberanyagban nem lesznek a sorozó bizottságok olyan válogatósok, hanem a nyomorékok kivételével mindenkit besoroznak. Ez a tévedés onnan származik, hogy az uj véderőtörvény értelmében, a tiszti szolgákat, a katonai irodák és műhelyek személyzetét a másodrendű anyagból válogatják ki s nem vonják el a csapatszolgálatból az erősebb fizikumú legénységet. A tisztek szerették ugyanis a »jó képű privadinert«, amely elv körülbelül 15.000 elsőrangú legényt vont el a csapatoktól. Az uj véderőtörvény ezt meggátolta. Hogy pedig a hadvezetőség milyen nagy súlyt helyez az egészséges legénységre az tanúsítja a két rendelet, melyet báró Hazai Samu honvédelmi miniszter legutóbb intézett a törvényhatóságokhoz. Az egyik utasítást tartalmaz a sorozási eljárásra nézve, különösen abban a tekintetben, hogy a mérték alatt álló legénységet az orvos alaposan vizsgálja meg, hogy a hadseregbe csak egészséges katonákat sorozzanak. Egyúttal elrendelte, hogy az alapos vizsgálat érdekében a sorozónapokat szaporítsák, A másik rendelete a közlegénység oktatására irányul. Azok a ki- sérleletek, melyek egyes helyeken abban az irányban történik, hogy a legénységet az irás és olvasásra tanítsák, annyira beváltak, hogy a miniszter a legénység elemi oktatását általánosítani kívánja. E végből érintkezésbe lépett a közoktatásügyi miniszterrel és a törvényhatóságokhoz intézett rendeletében intézkedik a besorozott legénység elemi oktatásáról. Akar Ön olcsón vásárolni ? Ha igen, úgy keresse fel Erdélyi Bertalan kereskedéseit főüzletei Kossuth-utcán, saját házában, hol elsőrendű fűszer- és rőfös árukat továbbá vasut-utcai fióküzletében pedig mindennemű vasárukat leszállított árakban szerezhet be. Egy próba vásárlás 20 százalék megtakarítás. Tollhegygyel. Tisztelt Uram, olvasni szoktam az Ön tollhegyre vett okoskodásait, melyeknek talán azért adta e címet, mivelhogy az azokban rejlő értelem és bölcseség épen csak hogy egy tollhegyen férne el. Mert, őszintén szólva, egyébként alkotásaira egy cseppet sem lehet büszke, lévén azok gyarló utánzatai egy hírneves írónk által kultivált műfajnak. De hát Ön arról nem tehet s ennek dacára okos ember lehet, ami mellett talán már az is bizonyít, hogy gyenge írásműveit úgy tudta megszoktatni a közönséggel, mint valami különleges csemegét. Ez biztat engem arra, hogy Önhöz egy kényes ügyben tanácsért forduljak. Mint embert keresem Önt fel, nem pedig, mint szerkesztőt. Ha szerkesztőre volna szükségem, pesti szerkesztőmhöz fordulnék, ki ott napilapot szerkeszt. E napilap »Szerkesztői üzeneteidben a tyukszemfájástól kezdve a szív görcsös vonaglásáig minden i testi és lelki szenvedés balzsamirra talál- ! Különösen a lelki fájdalmak részére valóságos lelki klinika van ott berendezve, És ha a rendes klinikák levegője karboltól és más nehéz illatoktól terhes, úgy e lelki klinikáéban csak úgy áramlik és kering a szavakban elrecitált olcsó emberszeretet, a könnyekig felhígított érzelgősség és a higgadt tanácsokba burkolt kenetesség. E lelki gyógyszereknek j mind az az előnyük, hagy ártatlan dolgok, egy légy egészségét sem veszélyeztetnék, mit a patikában árult gyógyszerekről már nem tudnék oly nyugodt lélekkel állítani. A téma elég érdekes. Olyan, melyről egy német költő azt mondta »az örök női, mely mindig vonz«. Belepillanthat a női lélek mélységes rejtelmeibe, mely egyszer oly szeszélyes és kiszámithatlan, mint a hullámzó tenger dagálya, máskor pedig oly könnyen megfejthető, akár egy hétfői ebéd három fo- gásos menüje. A női lélek még az érzelmek szélcsendjében is hasonlatos a tengerhez, melynek látszólag sima, nyugodt felszíne alatt háborgó és zajló mélységeiben a természet ezernyi rejtélye játszódik le. Bevilágíthatjuk ezer őrvényeit, kitalálhatjuk a nőnek ezer titkolt gondolatait, akkor is akad még bizonyára egy ezeregyedik, melybe, mint egy láthatatlan csapdába óhatatlanul belebotlunk. Lám Salamon király bölcs ember volt, ezer asz- szonya is volt (hol volt a bölcsessége?) és élete végén kénytelen volt bevallani, hogy valamennyi túl járt az eszén, amit kitalálni különben sem kellett nagy bölcsesség. Én még nem vagyok az életem végén, mégis tudom, mikor a nő valamit határozottan megtagad, akkor gondolatban már oda is Ígérte, viszont mikor valamit igér, már az Ígéret alatt azon ravaszkodik, hogy mikép kerülje azt meg. Ez utóbbiban bizonyára Önnek is volt már része. De azért mindig hiszünk rendületlenül a nő hűségében és csak ritkán gondolunk a töméntelen emberi szenvedésre, a gyilok, tőr, vértől párolgó kezek, elrablóit becsület, becstelen árulások és elárult lelkiismeret vérfagyasztó rémképeire, melyek a nő nyomában évezredek óta felénk sötétlenek ... És a sok nő közül mindig azért az egyetlenegyért, mely vagy a másé s nem lehet a mienk, vagy a mienk s nem lehet a másé . . . De most már áttérek a tárgyra. Tizenkét éve nős vagyok, bár nekem úgy tetszik, mint ha már húsz éve volnék az. Mondjuk, hogy törvényszéki biró vagyok, vagy jó jövedelmű kereskedő, gazdálkodó, avagy más | állású hivatalnok, hisz mindez a dolog lényegén mit sem változtat. Dolgoztam, verejtékeztem tehetségem teljes megfeszítésével és sikerült is. családomnak nyugodt jólétet és emelkedő jómódot biztositani. A munka alatt nem roskadtam meg, de kissé megkoptam, de csak olyan mértékben, amint azt az évek száma, a munka izgalmai a természet rendje szerint magokkal hozzák. Vérem már nem oly sürü és hevülékenyen nyugtalan, mint azelőtt, a szemem lángja sem oly csillogóan tüzes, az izmaim nem oly ruganyosak, az idegeim nem oly acélosak és a járásom sem oly snajdig már, mint egy huszonkét éves lajtinanté. Ez az érem egyik oldala. A másik oldala az, hogy nőm, ő nagyságán, mintha az évek nyomtalaul suhantak volna el. Alig változott, sőt mintha örökifjú akarna maradni. A gondtalan jólétben, melylyel körülvettem, még szebbé, kívánatosabbá lett, a szemeiből kicsillanó életkedv mintha minél több élvezetet akarna felhabzsolni és oly derűs, akár a »Berliner Gartenlaube« pünkösdi száma, képességei, vágyai a régiek s pillantásai is a régi tűzben lángol.. . S mindez természetes is. A háztartással nincs sok dolga, az élet gondjai nem bántják, irodalmi és művészi problémák nnm izgatják, Nem is tudom, hogy melyik irodalmi iránynak a hive, de azt hiszem, ő se tudja, mert egyszerűen nem olvas. Úgy látszik ő a régi magyar nemessel tart. íme ez az ellentét köztem és közötte. Mi is történt tehát voltakép? Azt mondhatnám, egy valóságos fizikai metamorfózis. Vérem egészséges pezsdülését, tekintetem tüzességét, izmaim rugékonyságát felváltottam polgári jómódra, a jólét megnyugtató biztonságára, hogy ezektől körülvéve nőm változatlan üde- ségét, fiatalságát éséletkedvét konszerválhassa. Szántszándékosan és örömmel az ő kedvéért megkoptattam és kifosztottam önmagamat. Egyébként pedig, a fáma ő róla sose tudott semmi rosszat, mi a legkevesebb és egyben a legtöbb, mit egy asszonytól kívánhatunk. Akit a köznyelv hosszabb ideig a szájára vesz, az már nem ártatlan. A rágalom hazudhatik és koholhat egy-két esetben, de nem hazudhatik tizenöt esetben. És akit a világ tizenötször fürdetett meg a meggyalázó híresztelések posványában, az idétlenül bűnös. A rágalom tizenöt esetben sok olyat is tud, ami nem igaz, de igen gyakran épen a tizenhatodik esetről — mely igaz — nem tud, tálán épen azért, mert a legsúlyosabb és mert olyan súlyos, hogy még a rágalom sem meri biztos tudomás hijján suttogni. Az állandó pletyka egy asszonyról aggodalmas kórjelenség, akár a gyakori pattanások, melyek feltétlenül a vér — rendellenességére mutatnak. De itt nem erről van szó. Egy zuzmarás téli napon, vagy egy ködös őszi délután — mit tudom én már, csak azt tudom, hogy nem egy májusi hajnalhasadáson — nőm bemutatott nekem egy fiatalembert. Semmi különös rajta, olyan, mint a többi. Haja fényesre sikálva, úgy, hogyha a napnak eszébe jutna egyszer önönmagát megnézni, bizonyára e fiatalember hajzatában tükröződnék, nadrágja elől borotvaélesre vasalva, szóval ruházata kifogástalan. Szemérmetesen keveset beszélt és ha valamit mondott, hát az utókor számára épenséggel nem volt érdemes azt lejegyezni. Egyébként valami kis hivatalnok volt a tizenhetedik fizetési osztályban. Szellemileg is kis kaliberű ember, szóval elég kicsi ahhoz, hogy ne kelljen őt ezenkívül is lekicsinyelnem. Egy félórai beszégetés után nőm őnagysága kéjes elragadtatással kiáltott fel: »Ugy-e, mily kedves, aranyos ember«. Én kedvetlenül mosolyogtam, mert, hogy a
