Mátészalkai Ujság, 1914 (1. évfolyam, 1-30. szám)
1914-07-24 / 30. szám
TÁRSADALMI HETILAP. MEGJELEN MINDEN PÉNTEKEN. A MÁTÉSZALKAI JÁRÁS JEGYZŐI EGYLETÉNEK HIVATALOS LAPJA; Mátészalka, 1914. julius 24. 30. szám. ivfoly am.-• ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre 8 korona. Fé'évre 4 korona. Negyedévre 2 korona. Tanítóknak és községi közegeknek egész évre 5 korona. Egyes szám ára 20 fillér. Főszerkesztő: Dr. STEIN ZSIGMOND. Felelős szerkesztő: Dr. BARTOS MIHÁLY. Szerkesztőség: a felelős szerkesztőnél. Kiadóhivatal: Fülep Lajos könyvnyomdája. Hirdetési dijak előre fizetendők. A vegyes községi üzem. A kommunális politika nézőpontjából eddig nálunk azt hitték, hogy a közhasznú vállalkozásoknak csak két formája lehetséges: vagy a községi vagy pedig a magánjellegű üzem. Egy harmadik fajtájára a gazdasági vállalkozásoknak nálunk nem igen gondoltak, pedig a gondolat nálunk közelebb- fekvő volt, mint bármely nyugati államban. A mi törvényeink a községi szövetkezéseknek úgyszólván semmiféle formáját sem ismerik, tehát közelfekvő volt, hogyha közös erővel akarnak valamint produkálni, a kereskedelmi jog szabályai szerint kell egyesülniük, mert a szövetkezésnek, az erők tömörítésének egy más formája alig képzelhető el. Ha pedig ezt felismerték volna, még közelebb jutottak volna ahhoz a gondolathoz, hogy a kommerciális alapokra fektetett egyesülésbe könnyen bevonható a magántőke is, mert hiszen a kereskedelmi törvény az ilyen kombinációt sem nem tiltja, sem nem akadályozza. Csakhogy nálunk a községi és magánvállalkozásnak ilyen együttműködésére sohasem gondolt senki, pedig a viszonyok és körülmények nálunk az ilyen alakulást egyenesen provukálták és szembeszökővé tették. A magyar törvényhatóságok és községek jóval szegényebek mint a nyugateurópai álkymok bármely hasonló közigazgatási közületei., Hitelviszonyok is a lehető legroszabbak és legrendezetlenebbek; sokszor legelemibb szükségleteikre sem tudják a fedezetet megtalálni. Mi let volna tehát természetesebb, mint az, ha nálunk törvényhatóságaink és községeink karöltve iparkodtak volna a magán- vállalkozással megvalósítani azokat a kommunális feladatokat, amelynek megoldására egyedül képtelenekn tk bizonyultak ? Bizony érthetetlen, hogy nem vetődött fel eddig nálunk soha ez a gondolat és a meddőséget ezen a téren egyedül annak tudhatjuk be, hogy Magyarországon a legutóbbi időkig egyáltalán hiányzott a kommuuális érzék, amely a nyugateurópai államok oly előnyösem különbözteti meg a közjogi harcokban kimerült Magyar- országtól. A mulasztás azonban nem helyrehozhatatlan. A külföldi államok megjelölték számukra azt a helyes utat, amelyen a jövőben teljes energiával haladunk kell és egy okos, következetes és céltudatos kommunális politika idővel helyrehozhatja azokat a mulasztásokat, amelyeket e téren elkövettünk. A vegyes gazdasági üzem semmiA másik. A kert felől mámoros májusi szél jött muzsikálva, rezedaszagot hozott magával s bemélyesztette a nyitott ablak fiigönyét, amely libegett-rengett, mint egy álmodó virágkehely. Bent, a szobában nagy, ijedt csend halgatódzott, a szögletekben árnyak settenkedtek, gyászfátyolt szövegettek s szétteregették a bútorok közt. A nap az ég peremén haldokolt éppen. Kevély jegenyék megindultan nézték a rózsaszín halált s ezernyi levélcsöngettyüiket rázva megszólaltatták a lélekharangot. És csakugyan: a szoba homályokkal teli zugában, a felvetett ágy fehér vánkosain fehér halott feküdt: Tercsi a vincellér leánya, Vézna kis teste domborulás nélkül veszett el a duzzadó dunyha alatt s hátraszegett fejével, hegyes kis arcával olyan volt, mint egy kontár kéz csinálta viaszfigura . . . Az ajtó kinyílt, a vincellérné jött be, maga előtt lobogó gyertyát tartva. Nyomában a Vincellér. Esetlenül, lábujhegyen lépke- a nagy darab ember, kalapja karimáját álla hegyének támaaztva. Az ágy fejéhez somfor- dáltak mindaketten, a halottat nézték és sokáig szóltalanul áltak. — Mikor szenvedett ki? — kérdezte j a vincellér végre. — Reggel nyolckor — suttogta az asz- I szony s a magasra emelt gyertyát a megállított óra felé tartotta. Nem akartam hazahivatni kendet; tudom, égeti a munka . . . De most már hozza le azt a koporsót a padlásról sebtiben. A mosdató asszony már itt van, a virasztók is jönnek nemsokára. Sarkadi, a vincellér, szó nélkül fordult ki az ajtón. A szive könnyű volt, mint a fosztó tallu, csak a torkában emélygett valami régi keserűség . . . EzaTarcsi, ez a Tercsi! Nyavalyás volt már porhanmászó korában, j Később ahogy, lassacskán cseperedett, a szomszédok elől hátul fogták :Vincellér sógor, heptikás ám ez a lány vagy valami más, meglássa ! ... Es csakugyan. Más ilyen anyányi leányt, mint ez is volt, munkára kapat j az ember, szolgálni küldi, hogy tudja, miért él tulajdonképpen a világon, — ezt nem, Ez nyáron az eresz alatt borzongott, télen a kern nce mellett didergett és szörpölte örökké a herbateát, hogy a jó Isten is elunta volna, olykor rászisszent az asszonyra : Te, mi lesz? — s a vincellérné, mialatt a rézgarasait számolgatta a szoknyája zsebében, puritani próbálta az istentelent ... és ijedten rebbentek szét’ mikor felhangzott mögöttük a lány kongó, száraz köhögése. Es most télutón, mikor halkult a munka, a vincellér titkos mesterkedésbe fogott valamelyik elhagyott szőlő-gádor alján. Furt, faragott, kovácsolt egész nap s egy ködös éjszakán pirosra mázolt, otromba gyomra koporsót lopott haza a hátán. Felvitte a padlásra. Reggel mavával intette az asszonyt s megmutatta neki. — A Tercsié — mormogta megelégedetten az ember. A vincellérné elfakulva, meredten nézte Charon szörnyű csonokát. — Istenem, Itsenem! . . . — Mi az ? Nincs igen Ínyedre tán ? — De! — verte rá fejével ijedten az asszony — de! Aranyozni kék a kend körmét. — A deszkát kaptam, a festék „úgy“ került— enyhült fel a vincellér — s ez is megteszi majd. Hanem aztán rá ne jöjjön ám lyány vagy más, mert kiverem a két látószemedet ! . . . Mire az est, ezt a menyei kelmefestő, sötétbevesző lilaszin szöveteit az ég alján kiteregette, ravatalon feküdt a vincellér leánya
