Mátészalka, 1915 (7. évfolyam, 1-37. szám)
1915-04-18 / 15. szám
ff&émifea, 1915. április 18« ff!, évf. 15. (317.) szám. társadalmi hetilap. Jlfegjeieriik minden vasárnap. A mátészalkai járás jegyzői karának és a mátészalkai járási ipartestületnek hivatalos lapja. ELŐFIZETÉSI ÁRAK Egész évre — — — — — —8 K Félévre — — —■ — — — 4 K Negyedévre — — — — — — 2 K Tanítóknak községi közegeknek egy évre 5 K ---Egy *zám áru 16 fillér. —•--------Fe lelős szerkesztő: Dr. TÓTH BÁLINT Főszerkesztő : Dr. BARTOS MIHÁLY Főmunkatárs.' mol nár károly SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL ; WEISZ ANTAL nyomdája (Vnsut-M. Távbeszélő-számunk: IS. HIRDETÉSI DIJAK ELŐRE FIZETENDŐK. DOLGOZZUNK. A lusta gazdának kényelemszeretete teremtette azt a hitet, hogy a termés csak az Istentől fOgg. Az igaz, hogy az időjárást nem kormányozhatjuk, de azért irányíthatjuk az egész termelést, kormányozhatjuk az egész főldmivelési munkát oly módon, hogy fokozzuk a föld hozamát s a termelés módjának praktikus megválasztásával és eszközeinek megteremtésével beállíthatjuk az agrárpolitikát a háború szolgálatába. A háború szilkségszeröleg átidomitotta egész állami és társadalmi életünket, tehát átalakító hatással kell, hogy legyen földmi- veíésünkre is. Ennek is a háboiu célját kell szolgálnia s elsősorban emberi élelmiszerekről, kenyérmagvakról és emberi táplálkozásra szánt zöldségfélékről kell gondoskodnia. Szükséges tehát, hogy a hagyomá- j nyos szokásoknak, sőt az egyéni szabadságnak bizonyos korlátozásával kényszertermelést rendezzünk be. Kényszert kell alkalmaznunk abban a tekintetben, hogy meg- müveletien kopár terület ne maradjon az országban, hogy a megmunkálásra szolgáló munkaerő kényszer utján is rendelkezésre álljon s végül, hogy a legszükségesebb gabonanemüek termelésére szorítkozzék minden földmívelő és igy a föld akalmas volta mellett nem a ga da tetszése, hanem az országos szükség szabja meg a termelés anyagát. És ha szerte nézünk az országban, egy pár későn kiadott fél-rendszabályon kívül alig látunk valamit, ami az idei termés fokozására kilátást nyújtana. A fölmivelési kormány kiadott ugyan néhány áltálunk rég sürgetett rendelkezést, de nem látunk egy céltudatosan megszervezett akciót, mely biztos eredménynyel kecsegtetne. Például nem hisszük, hogy a hiányzó munkaerőt pótolhatná a katonák egy részének két heti szabadságolása. Ez az ide-oda utazással együt oly rövid idő, mely legfölebb a fáradt katona otthoni kipihenésére; lehet elegendő. S nem is tudjuk, hogy hadvezetőségünk nélkülözhet-e most tavaszszal sok küzdő katonát a harcvonalból. Még ha az ország sok részében s főleg a budapesti kávéházakban üdülő katonákat vinnék földmive- lési munkára, többre mennénk s ezeknek sem ártana meg, ha az eke szarva mellett üdülnének. Csak a német példára kell hiÁz árokszállási Szeifjános bogárka. A hatunk mögött maradj) csöndes békeidőben mindig kiváncsi voltam, hogy Is nézhet ki a smaragd-hullámos Jászságban az a bizonyos Árok- szállás nevezetű község? . . . Telt — haladt az idő és én mindig marad tam, itthonn guggoltam a szoba sarkába, roig egyszer égj szép júliusi vasárnapon — mrgper- dült ßft' dóbsző és *■,elkelteit mennem váratlan %—, hivátlan — .Árokszállásra .., Beteljesült hát a vágyam ... És mily kellette« volt az utazás odáig 1 Valóságos kéjutazás! Gyorsvonatot elvből nem használok: a drága pénzért még a vidék szépségeit sem élvezheti az ember! Személyvonat? Majdnem úgy döcög, mint egy kis helyiérdekű motor! Erre sem érdemes felszállni. Legcélszerűbb, ami ezek után következik: a »negyven embernek, hat lónak« berendezett vasúti alkalmatosság. Robogott s ahogy mondani szokták: viperá- zott, azaz hogy kígyózott vonatunk és a sok szürkeruhás utas énekelte a szebbnól-szebb, szívhez «óló, szilaj magyar nótákat . . . Kinek lett volna kedve most búnak ereszteni fejét? A tengernyi,egyszerű, szürke legénysereg tudatában van már, hogy ha még egyszer megfordul ez aa óriás kígyó, — levetvén a csukaszürke ujjast, »mind hősök ők« s unokáink szemében félistenei a magyar nép szent szabadságának I . . . Hol van már a nagy rónasdg, nagy Hortobágy vadvirágos tenger-rétje ? . . . Árokszálláson vagyunk. De nem a jászsági anyaföldön, hanem Szerbiában, girbe gurba Rácországban. A zsurnaliszták nagyon találóan Árokszállás- nak nevezték el azt a veszedelmesen szép harco- lási módott, mely a mostani világháborúnak annyi atkát és kinos-örömét rejti magában. Lövészárok az igazi neve. Aki soh’ se látta még, kiváncsi rá, — de csak a fotográfiájára, — íiki benne élt, hónapokat szenvedett nyirkos mé iyén. többé már nem kiváncsi, az ismer már mindent ezen a világon, sőt egy más, egy szebb és csöndesebb világ halvány conlurjairól is lehet fogalma . . . Én büszkén mondhaton, magam is jártam ezen a tájon. Leve huiiasos ősz volt, — de nem szomorú, borongós! . . . Harci kedv, dicsőségre vágyás bátorított és ragadott a bokrokon, köveken, sáncokon ét; mint vad oroszlánok rohantunk a piszkos, bozontos komitácsira és keresztül gázoltunk mindent, mindenkit — halom, rom, vér és hulla maradt a nyomunkba’ . . . Az itihonmaradottak csak gyászról, szomorúságról álmodnak minden éjszakán, pedig ha tudI vatkoznunk, ahol tényleges katonák a hadsereg lovaival végzik a tavaszi szántást» ! sőt motoros ekéken is láttak már vaskeresztes vitézeket. Abban sem bízunk, hogy földünk minden része megmunkálásra fog kerülni. A kopár területek s ezek között az erdőségek fölhasználható részeinek bevetésére a kormány erőtlen rendeletet adott ki, mert nem parancsolt reá például a holt kéz birtokainak ez idő szerinti uraira, hogy adják át a szegény nép vagy a kincstár számára e területrészeket megmunkálásra. A kopár területek kihasználását nem lehet a birtokosok tetszésére bízni. Amely földrészt nem munkál meg a birtokos, azt ki kell adni a községnek hivatalos használatra. Aztán azt is szigorúan kell ellenőrizni, hogy az ugarolás régi szokását az idén föl kell adni. Átlag a magyar föld 10 — 15 százaléka évenkint ugaron marad. Ezt most nem szabad engedni. S a főid termőképességét műtrágyával kell fokozni, de ennek behozataláról és szétosztásáról a kormánynak kell gondoskodni. Mivel pedig a teendő oly sok, az idő nák, hogy ott — Árokszálláson — a szép, holdas esték épen úgy telnek el, oly tréfásan, élcelődve, mint idehaza — bizonnyal nem emésztenék magukat annyira. Mikor vége a napi munkának — sáncásás, akadályok készítése, aknák, bombák elrejtése, — terepszemle, őrjárat stb. stb. ... — hazatér a csapat saját rajonjába, megvacsorázik és megyen a kávéházba, kaszinóba. Semmi kételkedés f Én pl. egész harctéri szereplésem alatt törzsvendége voltam a »Kaffee Jagodinának«O. zászlós földalatti villáját, rendeztük be a- célra és esténkint — egy szerb municiós ládán pislogó Szentjánoí bogárka világánál (értsd: srapnel! hüvelyben fagygyuból táplálkozó kanóc- mécsas!), meg a kandaló duruzsolása mellett, melynél csak az ágyuk bömbölése, srapoellok zi- zegese, gránátok sivitása volt kellemesebb és álomba ringatóbb (ezt meg értsd: örök álomba!) zene, — ütöttük a »csendest«, alsóst, ramslit és hozzá hasonló jókat, miközben nagyokat ittunk a feketéből, meg a teából és szokszor éjfél vetett véget a lumpolásnak, de sokszor egy karambol parti, — természetesen nem elefánt csont, hanem acélgolyóval és Maunlicher-féle dákóval I .. . Kiss (Foly. köv.)
