Mátészalka, 1915 (7. évfolyam, 1-37. szám)

1915-01-01 / 1. szám

r ' • Mátészalka, 1915. VII. évf. 1. (3§U szám. 5*“ * 1 január I. ELŐFIZETÉSI ÁRAK; Egész évre — — — — — — — Félévre — — — — — — — Negyedévre — — — — — — — Tanítóknak és községi közegeknek egész évre----— Egy szám áru 16 fillér. ■——­8 korona­4 korona- 2 korona. 5 korona. Felelős szerkesztő: Dr. TÓTH BÁLINT Főszerkesztő : Dr. BARTOS MI H Á L Y. Főmunkatárs: MOLNÁR KÁROLY, «Ti»* ,JC.r SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAl : \V E I S Z ANTAL nyomdája (Vasut-utcs.) Távbeszélő-számunk: 13. A HIRDETÉSI DIJAK ELŐRE FIZETEND IK. Ne kívánjunk egymásnak boldog uj évet, ne küldjünk egymásnak apró névjegykár­tyát b. u .é. k. jelzéssel. Olyan esztendő köszöntött reánk mely uj kívánságot, uj hnet vált ki szivünkből s uj érzésekre taní­tóit meg bennünket. Megtanultunk könyörögni, sírni és bízva bízni Ezzel üdvözöljük egymást, ha találko­zunk ; Könyörögjünk, sírjunk és bízva bí­zunk. Könyörögjünk és kívánjuk egymásnál-» hogy épségben kerüljön vissza az a drága fő, ki elment köziilün:;, hogy vérével áldoz­zon mindnyájunkért. Kívánjuk egymásnak, kogy véráldozaiunknak legyen meg a ju- talma és az uj év boldogságakép egy győ­zelmesen ki-ivott hadjárat aranyozza meg s tegye felejth .'tétlenné az 1915 ujesztendőt. Könyörögjünk a magyar Hadúrhoz, hogy erősítse f aink seregének karját s álmod­janak Csaba királyfi égi seregéről, mely őrködik felettük, diadalra viszi í gyvereiket. Megtanultunk sírni. Sírni 'égő, száraz j szemmel, oly hősiesen, amilyenre csak asszonyaink képesek, akik büszke sírással mondhatják: Én is adtam egy drága főt a hazának. És akinek siratnivaiója van, az sírjon büszkén, mert nekünk .százunknak keli előtte leborulnunk és megköszönnünk, hogy az a drága fő érettünk, mi védel­münkben halt dicső halált. Kívánjuk egymásnak, hója bízva bíz­zunk. m Ha összetett kezekkel, Itö »Wek?p hul­latva kérjük a jó Istent máskor, hogy ad- : jón nekünk boldog uj esztendőt, azt hisszük, J hogy az a lehullott könnycsepp áldozatként j száll fel az Egek Urához s kérésünk meg­leli jutalmát. De most száraz szernmei kel] sírnunk, hiszen a könnycseppek helyett ezer_ szer drágább és milliószor több vércsepp hullott áldozatul. Hogyne bíznánk tehát most amikor az izzó vörös vércseppek csak azér^ hullnak, hogy megérjük végre a rég kívánt boldog esztendőt. Bízzunk magunkban. Az uj esztendő, a kiontott vércseppek közelebb hoznak egymás­hoz bennünket. Az uj esztendő jutalma ár­nyékát vetette előre, amikor az emberek meg­találták szivüket. Idegen emberek találtak egymásra. Segítik egymást s a beköszöntő ujesziendő nemcsak egymás ellen hömpölygő hadakat talált, de feltalálta ezt a visszatért szeretet, melyet csak sok sok kihulló vér­csepp tudott megváltani. Bízva bizzunk az uj esztendőben. Ez az uj esztendő kezdődték számunkra ott, amikor millió testvérünk kelt fel, hogy mind­nyájunk javáért egy uj világot teremtsen. Akkor kívántunk mi már boldog uj eszten­dőt magunknak, amikor lelkesülten éltettük annak a millió testvérnek hadrakelését, kik most vércseppet áldoznak, hogy kérésünk meghallgatásra találjon. De bízzunk legelső sorban a mi Igazságunkban. Ennek a szónak parancsoló szavára keltek fel testvéreink milliói. Ennek a szó­ALKONYAT UTÁN. Irta : Vadnay Dezső Lépéseimet meggyorsítottam, amikor a selyem- füves gyalogúihoz értem. Sokat haladtam már és a nap lenyugvóra készült; bíbor színű fénybe borí­totta az ég nyuguti részét; kis idő múlva aztán végigcirógatla sngarával a földet és ott letűnt, ahol az ég összeér a földdel. Nemsokára csendes, ezüst­szürke alkonyat borult le körén; Nagyon szépnek találtam ezt a tájat. Felébredt az ébredő alkonyati hangulat: tücskök hegedülése, baglyok vijjogása s denevérek szárnysuhanása és a távolból egy-egy madárdal zengése rezgett belé az est csendjébe. Elfáradtam. Leültem a víz partjára s onnan néztem gondolatokba mélyedve a folyó magasra tobzódott habjait. Sokáig ültem olts egyetlen lényt sem találtam az utón. Senki sem zavarta gondo­lataimat. Elhagyottnak, magányosnak éreztem maga­mat, mint akire semmiszükség nincsen ezen a világon. Ilyen unalmas, keserű gondolatokban ültem a hatalmas viz partján. Fáradtan és szomorúan néztem az élénk hullámokat, melyek csendes, mor­mogó dühvei verődtek a parihoz. Unalmasan dűl­tem egy ven, korhadt fának és úgy bámultam a tova rohanó habok után. Es elgondoltam : Istenem, milyen szépen fogok ott. a mormogó habok közölt néhány perc mu va csendesen, boldogan megpihenni . . . Lágyan, : ulián magával ragad a folyó s valahol a tenger korall- jai és aktinai közé lemet el, hogy olt nyűge,dián, boldogan örök álomra hajtsam le fejemet . . . És aztán csapkodó hullámok és susogóhabok fogják zengni felettem az altató, halotti éneket . . . Oda léptein . . , Belebámultam a vízbe . . . Számoltam az élettel : Kit vesztek el ? Mit hagyok ilt? Ki fog siratni engem? Senki sem! Aztán az élet meg sivár és kegyetlenül Haljak hat meg! Imboiyogva álltam és számoltam : egy . . . kettő . . • Ekkor tá ólról jövő hang halk sikolya rázol1 meg egész testemben. Gyorsan elmentem a partról és szememre hánytam gyávaságomat . . . Aztán összeszedtem erőmet és a hang felé siettem. Elnéztem a part fölött; senkit sem láttam ott. Tovább bandukoltam s most már a hullámok zaja is elcsendesedett egy néhány perezre. Megálltam. Szemben velem egy cserjés kis félsziget nyúlt be a széles folyó medrébe. Alig tudtam magam keresztül törni a sűrűn nőtt.bokrok közölt. Megrezzentem . . . Egy fiatal, gyönyörű szép eány állott ott és a víz kristály-tükrében nézegette magát. Megmozdult és hátratekintett. Szemünk pillantása találkozott. Megrettent és menekülni akart. Na menjen , . . szóltam neki és megfogtam a kezét. A leány okos, sötét, csillogó szemével reám nézett;és nyugodt,temperamentummal csengett a hangja :ä — Ki vagy, le ? — kérdezte tőlem — És mit akarsz ? — Nevem : Tamás. — feleltem — A távol­ban voltam és onnaiijhallottam hangodat, Kiváncsi voltam .rá, hogy mi történt itt és átjöttem hozzád, Hát téged, hogy hívnak? — Melanie . . , — felelte a leány. — Melanie ? Szép neved van ... És ki adta azt néked? — Apám, a halász , . . ösmered? — Nem. Soha sem jártam itt. Hol laktok? Melanie egy közeli hegyre mutatott. — Látod azt? kérdezte — Annak völgyében van a^lakásunk — Ot laktok? És hogyan jöttél most ide? — Apámmal jöttem a városba — mondta busán Mslanie. Aztán arca elszomorodott és bus- komorrá vált. Finom, formás kezével a távolba mutatott, aztán így folytatta : — Hálót ós élelmiszert vásároltunk. Kicsiny I barkánkat igen sok holmival terheltük meg. A hullám úgy dobált a vizen, mint egy köuuyii hó-: TÍRSAIIAIJI HETILAP. MEQJELEN MINDEN PÉNTEKEN A mátészalkai járás jegyzői karának hivatalosh'pja. Irta: Dr. B ARTOS MIHÁLY.

Next

/
Thumbnails
Contents