Mátészalka, 1913 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1913-02-07 / 6. szám
Hátésra&a, I9tó. V. évi. 6 (2HL) szám. febraár hé 1. TÁRSADAUIi HETILAP. MEGJELENIK MINDEN PÉNTEKEN. ^ ELŐFIZETÉSI ÁRAK; Egész évre — — — — — — — 8 korona* Félévre — — — — — — — 4 korona* Negyedévre — — — — — — — 2 korona* Tanítóknak és községi közegeknek egész évre 5 korona* ----"*■"* Egy »iám ára 20 fillér. — — Fe leISs szerkesztő: Dr. TÖRÖK ÁRPÁD. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: WEISZ ANTAL nyomdája (Vasut-utea). Távbeszélő-számunk: 18. A HIRDETÉSI DIJAK ELŐRE FIZETENDŐK. Tanítók dolga. A lanilói karnak régi kívánsága, hogy sorozzák őket Í3 az állami tisztviselők fizetési osztályaiba. Hosszú ideig méltánytalanul mellőzött kívánságuk most jutott törvény javaslatba foglalás stádiumába, amelynek szelieme ezúttal hézagainak daccára is határozott haladást jelent. Legfőbb ideje, hogy a nyomorgó tanítókon esett méltánytalanságok megszűnjenek; a tanító, aki ki volt szolgáltatva a községek nemtörődömségének sokhelyüt, sőt mondbatnók a falvakba mindenütt, az egyedüli kulturexponensek, mert a hivatali tisztviselők és a nép között ritkán van kounexus, már csak azért is, mert a nép ösztönénél fogva, bizalmatlan minden bürokrata iránt, aki az ö szemében az egész pantallós társadalmat képviseli a falu papja bizonyos tekintélyű piedesztálon ál* * 1 ami eleve kizárja a közvetlen érintkezést, s igy ennek lehetősége egyedül a tanítóra marad, akit foglalkozása amúgy is legjobban köt a néphez. Mármost a legszégyenietesebb dolog, hogy azt az embert, akit ily módon a legközvetlenebb kulturexponesként ismert meg a nép, a maga leplezhetetlen nyomorában mutassa a kultúra útját. Talán élő szimbólumnak dobta öt oda a sors, hogy lássák mi az a kultúra: nyomorgó, lerongyolt ehezés. Aki azt hiszi, hogy a cikkíró színezi ilyen sötétre a tanító helyzetét, az ne sajnáljon beletekinteni a tanítók újságjába, az »U/ korszakba« Oiy tények leírásával fog minden lapon találkozni, amelyek Qorkij fantáziáját is megszégynitik. Ilyen dehonesztálé állapotoknak vet véget a javaslat törvényerőre való emelkedése. Ámha emberi sorsba is helyezi a tanítókat eddigi állapotukból, a bizonyos hézagokat még bekellene tölteni méltányos intézkedésekkel. így például a javaslat nem helyezi a tanítókat az állami tisztviselők fizetési osztályaiba hanem ahelyett a XI—IX fizetési osztályokhoz hasonló külön fizetési osztályokat szervez. Visszaesést jelent az a pont, mely a tanítónőknek kevesebb fizetést ad a tanítóknál. Az egyes fizetési osztályokba az előrehaladás automatikus ugyan, de van egy pontja, mely szerint akik érdemességüket nem igazolják, illetve képtelenek az általános tanítási követelményeknek megfelelni az automatikus előléptetés kedvezményéből kizárhatók. Minthogy az előléptetés joga az állami segélyt nem élvező községi iskolákban a községé, a tanító előléptetésbén szüksége* minősítés körül a népnevelés eredményét megbírálni nemképes laikus egyéneknek kezében van a legfőbb hatáskör, s a tanító ki van téve annak, hogy holta napjáig sem kap évi 1200 koronánál nagyobb fizetést. Ami azután azt jelentené, hogy a régi állapotok miben sem változtak, mert családos ember nem bir sok éven át megélni havi száz koronából. Helyes az az elv, hogy úgy az állami,, mint a községi és felekezeti tanítók fizetéséről egyforma fokozatban történik gondoskodás. Reméljük, hogy derék kulturexponen- seink a jobb megélhetési viszonyok közölt a magyar kultúra ügyét még jobban fogják felkarolhatni. ELŐFIZETŐINKHEZ! Felkérjük azon 1. előfizetőinket, kik előfizetési dijaikkal hátralékban vannak, szíveskedjenek azt kiadóhivatalunk elmér© mielőbb beküldeni. A KIADÓHIVATAL. Jóiért? . . . Miért vannak szerelmes vágyak ? És fakadó virágok miéri vannak ? Ha a vágyak csak délibábok, És a virágok mind lehullanak. Miért álmodunk hazug álmokat? Miért van a szívben benn a szerelem ? Dőre mesék hívői mért vagyunk? És holt vágyakon uj vágy miért terem ? Az ember lelke vágyak Sislphusa, S ha a magasból a mélybe kerül, Nem kérdi üz okot, hogy : miért ? . . . Kezdi a küzdelmet újra . . . elül . . . Kása Vince. DE GENERE TAS» (Egy pesti ember elbeszélése.) Irta: Kósa Vince. I. (1.) Van nekem egy kedves nagybátyám, becsületes nevén Tas Gáspár, akit az Úristen sok mindenféle jóval megáldott, csak a gyereket tagadta mag tőle. A felesége — Márci néném, akit tulajdonképen Máriának kereszteltek, de az egész világ Márclnak hívja — sokat sopánkodott is a gyerek után, de hát hiába. Gyermeksirás sohasem verte fel a Tas-kuria csendjét. Ainig én meg nem nősültem, feleségül nem vettem Holcmami Teréziát (dé Budokesz), addig mindig azon sirt Gáspár bátyám, hogy kipusztul a familia. Mikor azonban megszületett a fiam — Bendegúz — megnyugodott és megígérte, hogy rám hagyja a száz köblös földjét. Igen megörültem, bár nein nagyon biziam az ígéretben, mert diák koromban sem adott az öreg egy lyukas hatost sem. Nagy szeretettel nevelgettem hát a Bendegúz fiamat, mint családomnak leendő felvirágoz- tatőját. Ha ránéztem, mindig eszembejutott a száz köblös föld. Mintha távoli furulyaszót, meg ko- lomp harsgot hallottam volna a mi pusztánkról, ahol erőteljes Tas csemeték szőrin ülik meg a nyargaló csikókat. Szóval szememfénye lett a kölyök. Hiába született több is, mégis csak Bendeguzt szerettem a legjobban és Isten bocsássa meg a bűnömet, neki szeltem mindig a legnagyobb darab kenyeret. Majd visszaadja, ha földbirtokos lesz! Mint jó apa, a jövőre is gondoltam ! Ha már földbirtok lesz, legyen cim is, titulus is. Nem keil sokat magyaráznom, hogy a nemességet értem. Kézzelfogható bizonyitékát a nemességemnek. Nemesi levelet, címert és egyebet. Azt mindig hallottam, hogy előkelő famíliából származunk. Gáspár bátyám ugyanis Tas vezértől származtatja a famíliát és régi eredetére rendkívül büszke. Nem tudom, hogy honnan vette a család régiségére vonatkozó adatát, de annyi bizonyos, hogy mindenkit lenéz, csak a Szemere családot respektálja, mert az meg Hubától származik. Én azonban a mende-mondákon nem indulok, el. Azt mindenki mondhatja, hogy nemes ember. Nekem donációslevé! kell. Égyszer tehát nagyon megszorítottam az öreget, hogy adja elő a Tas család nemesi levelét,, mert elakarom készíteni a családját és megakarom festeni a család ősi címerét. Az öreg »hiTu-getett, kertelt, csóválta a fejét és végül kijelentette, hogy a nemesi levél körül baj van. A Tas család összes irománya, tehát a nemesi levele is béleégeít a tatárjárás idejében. Pedig tiszta bizonyos, hogy volt. Persze, hogy volt. A család egyik hőse még Pestig mehetett a saját birtokában, az egyik Tasnak pedig lengyel hercegnő volt a felesége, tehát a mai Tasok származása olyan hercegi származásforma. No — gondoltam — ha már az eredeti nemesi levél nincsen meg, legyen meg legalább a család története. Ha ez megvan, akkor a nemesi- levél és cimerkérdést is meglehet oldani. Felkértem tehát Gáspár bátyámat, hogy mondjon el mindent, amit nevezetes családunkról tud. Ne szálljon vele a sírba egy egész nagy család története. Gáspár bátyám némi gondolkozás után hozzá is fogott a Tas család történetének elmondásához, én pedig néma áhilattal lestem minden szavát, hogy egy betű se vesszen el a történetből. Hát öcsém — kezdte beszélni Gáspár bátyám a történetet — ott kezdem, hogy mikor Árpád felosztotta az országot, a Tas családnak a Tisza melléke jutott. Az egész Tisza melléke. Innen jártak aztán portyázui erre-arra. Lapunk mai Száma 6 oldal,
