Mátészalka, 1912 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1912-05-31 / 22. szám
2, oldal. Mátészalka, 1912. MÁTÉSZALKA május hó 31. 22, (165) szám. kerüljenek, de a Ti kunyhótokat, amely mindenetek, elkótyavetyélheti a végrehajtó! Hát ki uzsorázza ki a játszi gyermekkor boldog éveit hatosos napszámén? Hát ki őrizteti jószágát az iskolapadba való gyermekekkel ? Ki gondoskodott államilag az állategészségröl és ki nem gondoskodott igy az emberi gyógyászatról? K' teszi tönkre az egészséget a hajnaltól sötét estig tartó robotidő megszabásával? Ki az oka, hogy az alkohol a tápláléka és fűtő anyaga millióknak? Ki az oka, hogy annyira elcsigázott a testetek, hogy életképte'en gyermekeket nemzettek, akik csecsemő korukban elhalnak? Ki az oka, hogy férfiúitok már az emberi életkor delén rokkantak; hogy lányaitok már bimbó korukban fonyadtak; hogy asszonyaitok már harmincéves korukra matrónák mig »az érettek« asszonyai e korban a kinyílott rózsák . minden bájával csábítják a szerelemszomjas pillangókat? Ki? Nos, ki?? Százszor, ezerszer: ki? 1 Ti, a jogtalanok, éretlenek, vagy ők, a beati possidentas, az »érettek«? l\i él hát vissza a jogoknál: Ti, akik meghaltok érte, vagy ők, akik élnek azok hói?! Kik előtt nem »szent* a mások tulajdona: Előttetek, akiknek nenyuijhozzám a hitbiozmá- nyosok földje, vagy ö előttük, akik a maguk tulajdonát minden kiváltsággal körülbástyázzák? Kik előtt nem s/.enl a mások élete, egészsége: Előttetek, akik népjólétet akartok, vagy előttük, akiknek előbbre való a négyes fogat és a szarvasmarha vagy vadászkutya mint az ember? Valóban: azok volnának méltók minden szabadságra, akik a mások bőrével olíalmaztatják magukat, a mások testével fedeztetik entestiiket, de Ti, kik a magatok bőrét vittétek a harcba, bátran, dicsőn, hősiesen, Ti méltatlanok voltatok? Óh, nem! Óh, némuljon el a rágalom •és dermedjen meg a hazugság nyelve! Ti azért haltatok, mert azt akartátok, hogy Tiétek is legyen e hon és necsak néhány •ezer mágnáscsaládé. Azt akartátok, Ti, a »hazátlan bitangok«, hogy a magyar kultúra ne a gazdagok kiváltsága, hanem általános, minden magyaré legyen és hogy ez államban ne a felekezetek katólikusokat, protestánsokat, zsidókat neveljenek a maguk számára, hanem az állam magyarokat a maga számára; Az akartátok, hogy ne legyenek született törvényhozók, született parancsolók, az egyik és született szolgák, született engedelmeskedők, született napszámosok a másik oldalon, hanem a tudás, ész, jellem nivellálja a társadalmi pozíciók magasságait. Azt akartátok, hogy itt e Kánaán földén »hol élnünk, halnunk kell* megvethesse a lábát minden honpolgár és ne legyen kénytelen a vándorbotot kezébe venni s itt hagyni e hont, »melyen kívül nincs számunkra hely.« Azt akartátok, hogy az anya ne legyen kénytelen otthagyni a családi tűzhelyet, hanem nevelhesse, gondozhassa a gyermekeit. Azt akartátok Ti, »a társadalom felforgatói«, »a család ellenségei*, hogy a gyermek ne a gyárak füstös levegőjében, ne az uraság libapázsitján, ne az uraság cséplőgépe mellett vagy dohány- pajtájában, hanem a családi fészek melegében nőjön fel. Azt akartátok Ti »állam felforgatók«, hogy a hazaszeretet necsak üzlet és nagyhangú frázis legyen, hanem gyakorlati alapol is nyerjen abban, hogy a gazdagok ne bújjanak ki államíentartó kötelességük alól, jogaikkal egyensúlyban legyenek kötelességeik és járuljanak vagyonukhoz mérten az állam kiadásaihoz. A húszmillió magyar Magyarországát akartátok Ti megterem leni a néhány ezer kiváltságos Magyarországa helyén. Ezért, ezért az uj, ezért a szebb, ezért a boldog, ezért a kultur, ezért a mi és miudnyáfuak Magyarországáért estetek Ti el és pihen dolgos kezetek, harcos karotok hidegen, meredten, lankadtan és erőtlenül kihűlt tetemeitek mellett. Ezért szálltatok sírba és ezért vagytok e hon, a szabadság, a nemzeti nagyság, az emberi jogok, tehát az összemberiség vértanúi, kiknek nevét a 48-as idők félisteneinek nevei mellé fog- ja feljegyezni a világtörténelem. Amazok egy karácsonyt, egy nagypénteket adtak e nemzetnek, Ti egy áldozó-csütörtököt irtatok be véretek- festette piros betűkkel e nemzet kalendáriumába . . . séges, borzadály-teli a forradalom. A kiomló vér párája iszonytató. De ez a vér azokon szárad, akik kiontatták. Az utókor krónikása majd megkeresi a felelős véron- tatókat. Titeket csak dicsőség • illethet, mert ha rémeket varázsoltatok is elő, a kényszer szülte ezt. Nincs példa egyetlen egy se az évezredes világtörténelemben, hogy valaha is ne a legdrágább folyadék: a piros, meleg emberi vér le+t volna a szabadság és a népjogok ára. Mert a szabadságot és a népjogokat soha sem adták. Azokat mindig elvenni kellett ... Elvenni harccal küzdelemmel . . . Drága virág a szabadság virága, mely csak akkor virít, ha vérrel öntözik. Ti is, Bajtársak, a szabadság harcában hulltatok el. Ti boldogok, kiket a hon géniusza, az emberiség mentője méltóknak talált arra, hogy vértanúi, halált haljatok az uj Magyarországért, a proletárság jogaiért az elnyomottak szabadságáért . . . . . . Proletár Testvérek . .. . im, nem tartalak fel tovább Bennetek! AdaoSék át lesietek a halandóság törvényeinek. Béke Veletek, kik harcban éhetek; csöndes pincsi Nektek, kik a rabszolgaság munkajármában robotoltatok! . . . Hadd hulljanak e drága magyar föld göröngyei koporsótokra! . . . Minden porszem, mely tetemeteket eltakarja, gyémánt, melyben a dicsőség és hősiesség szikrája csillog. Hantotok erőforrása lesz mindazoknak, kik itt maradtunk tovább vivni a Ti nagy harcotokat . . . Siremléktek szent kő a szabadság hívőinek, mint a muzulmánnak a próféta köve. Neveitek eszmévé és emléketek örök és halhatatlanná léseen. Sírotok helye zarándok-hely, melyre méltán illenek az irás szavai: »Vesd le saruidat, mert szent hely ez, amelyen te most állasz!« . . . Előfizetési felhívás. Ezúttal ismételten tisztelettel felkérjük t. olvasóinkat, hogy az előfizetési dijat, illetőleg hátralékaikat beküldeni szíveskedjenek. A KIADÓHIVATAL. s egy pillanat alatt halottra szurkálta őket. Hadnagyunk örömmel ment a henteshez t megkérte, hogy az elesettek fegyverzeteit segítsenek búvóhelyünkre hozni. Mikor az emberek oda jöttek, csodálattal vettem észre, hogy ezek egyike apám volt. Pár nap múlván az oroszok tönkreverték zászlóaljunkat s ők leltek úrrá a városban. Engem aki lábamon sebesültem meg, hazabocsátottak mint harcképtelent. Hazakerültöm után néhány nappal hozzánk lakoltattak be egy orosz őrnagyot. Kolo- szális termetű ember volt, úgy a negyven év körül. Jó egy néhányszor megfigyeltem, hogy midőn az asztalhoz ült étkezni, tenyérnyi szélességű kardját — hüvelyétől szabadon — tányérja mellé tette. Töbször kérdeztük tőle, mi ennek az oka, de felvilágosítást adni vonakodott. Egyszer midőn már megsebzett lábamat is használhattam, elfutott a pulykaméreg az őrnagy ezen magaviseleté miatt. Lementem az istállóba s felhoztam a vasvillát s szó nélkül az ebédlő orosz asztalára vágtam. Az őrnagy kardjához kapott, de midőn látta, hogy hidegen hagynak mozdulatai, törött magyarsággal kérdezte: — Miért eztet tettél meg? — Ha az ur olyan nagy késsel eszik, hoztam ahhoz megfelelő villát. Az orosz abba hagyta étkezését és nem láttuk azóta többé.« A negyvennyolcas idők ezen epizódját Szabd Ádám beszélte el nekünk ba—be. VISSZAEMLÉKEZÉSEK. — Egy elhunyt szabadságharcosról. — A lapokból olvastam, hogy néhai való Szabó Ádám kitüntetett 48-as honvéd tizedes meghalt. Ismertem a megboldogultat. Ritkán láttam nála •szálasabb szebb embert. Elmondom azt is miként ismerkedtem meg vele. Debrecenben végezvén középiskoláimat, valamely májusi szabad délutánon künn voltam néhá- oyad magammal a Nagyerdőn, ahol egy félreeső, kevésbé látogatott helyen tanultuk a történelmet. Egyszer anélkül, hogy jövetelét észrevettük volna, valaki »Agyon Isten«-t köszönt. Mindannyian felnéztünk és egy őszbecsavarodott patriarkális, igazán magyar tipusu embert láttunk magunk előtt. Bizonyos telepátia szállt meg bennünket ez ember láttára, akiről, habár nem tudtuk kilétét, leolvasható volt a nem közönségesség. »Bocsássatok meg fiaim« — kezdé a beszédet — »ha zavarom szorgalmatokat, de úgy látom tanulással foglalkoztok s én azt szívesen hallgatom. Engedjétek meg, hogy közétek üljek.« S anélkül, hogy választ várt volna, már ott ült szerény diák körünkbeu. »A ki elhagyta, folytathatja,« rnondá. Ép a Kimber-Teuton háború részleteivel voltunk elfoglalva. Fiatalok is voltunk, szabadba Í3 ■voltunk, no meg tudva azt, hogy úgy sem valósul meg, ráadásul; volt kielőtt hangoztatni, nem egy kiáltott fel közülünk: szerettem vön ott lenni. A? Idegen előbb mosolygott, majd beszélni kezdett; »Könnyű ezt itt és most hangoztatni: az ilyen fiatal és harcra kész legényeket, habár voltak elegen — szívesen láttuk vóna az én időmben. Mert az volt ám a szép idő. 1848.« »Bátyám 1 ha megkezdte, folytassa.« Szent áhítattal vettük le kalapunkat és húzódtunk közelebb vendégünkhöz, nehogy egyetlen szavát is elszalasszuk. »Fiatal házas ember voltam a szabadságharc kitörésekor, mely időben minden épkézláb embert katonának vittek. Én is az voltam. Zászlóaljam épen Debrecenben szolgált s igy megengedték, hogy szabad időmet az apám házánál tölthessen*, a hol egyébként feleségem is lakott. Egy napon aztán arra ébredtem fel, hogy az oroszok ellen kell felkészülnünk, a kik a Nagyerdő északi sarkánál portyáztak. A zászlóaljunk hamarosan rendbe szedte magát és azonnal harcképe? volt. Az előőrssel engem is, mint aki a vidékkel ismerős, kiküldtek s megfigyelő állásba helyezkedtünk. Nyólcan voltunk a hadnagy úrral. Egy kis sűrűség mögött bújtunk meg. Nem messze, mint egy száz lépésnyire előttünk három ember épen disznót pörkölt. A felszálló füstre figyelmesek lettek a közelben portyázó oroszok s a bátrakból négy fiatal erős, izmos ember oda jött, hogy a már kész pecsenyét elvigyék. A 3 magyar összenézett és szó nélkül adta át az állatot. A négy orosz, mintegy könnyű labdát vette vállára s indult visz- sza útjára. Alig haladtak azonban pár lépést, a három magyar hátulról neki támadt a 4 orosznak Forradalmárok voltatok?!. . . Ah, rém-
