Mátészalka, 1912 (4. évfolyam, 1-51. szám)

1912-04-07 / 14. szám

7. oldal.

MÁTÉSZALKA

14 (157). szám.

nyára akkora tehetség, akivel együtt nemcsak egy, de két darab nagyherceg is tudhatna vígjátékot írni. Mert ez az együttes munkálkodás ilyenformán mehet:

Kadelburg(belép, leborul): Kisztihand, fenség!

Nagyherceg: Jó napot, mester. Tehát folytassuk, ugy-e?

Kadelburg: Ha fenségednek úgy tetszik, folytathatom. (Leül dolgozik.)

Nagyherceg: Elég, most én jövök. Diktáljon!

Nadelburg (viccet diktál).

Nagyherceg (pukkad): Bruhahha 1 Ez kitűnő. Kern bírom folytatni a nevetéstől. Most megint maga jön, barátom.

így mehet ez az együttes dolgozás, amely már be is fejeződött, mert a darab kész, mindössze a cime hiányzik, valószínűleg azért, mert a nagyherceg vállalkozott a megírásra. A vígjátékot természetesen a darmstadti udvari színházban adják elő. A nagyherceg atyafisága ott lesz, tapsol majd •— fenét Kadelburgnak, a nagyhercegnek, aki vígjátékot irt, amennyiben öadta hozzá — a papirost meg a tintát.

Né—va.

KÖZGAZDASÁG.

A zöldségtermelésről.

A zöldség egyike a legfontosabb háztartási, élelmezési cikkeinknek. Fontos, mert olcsó és elég jóltápláló eledel, de főként egészségi szempontból megbecsülhetetlen, különösen bö-vérü szélhüdésre hajlandó emberek úgy szólván egyedüli táperös élelmi cikke.

Hogy közgazdasági szempontból mily fontos és jövedelmező: azt eléggé meg mutatja hazánk egy némely városának üzdé- szete. Kecskemét az ugorgákból, Makó a hagymáiból százezreket vesznek be.

Nem vagyunk vegetáriánusok, de merjük állítani, hogy egy gondosgazdasszony az ó jól müveit konyhakertjéből izletesebb eledelekkel képes ellátni a családot, mint más •az ő telt kamarájából, baromftóljából.

Hogy a konyhakertészet még nem foglalta el gazdasági életünkben, azt a pozíciót, melyre a talaj és éghajlati viszonyok mintegy predesztinálták, annak sok oka van. Elsősorban okát találjuk ennek a nép tudatlanságában, másrészt a földmives népnek a zöldségek iránti indolenciájában.

Azt mondják a magyar földmives emberről, hogy nyáron át is úgy él, mintha telelne. Úgy tartják, hogy a magyar földmives egyike a világ legmunkabiróbb népének. Nyáron is sertéshús, turóscsusza stb. a tápláléka. Ettől bírhatja is a dolgot, mig a kartifiolleves és kalarábé csuszpájsz- tól alig. Ez az oka annak, hogy földmives népünk házi kertjébe a konyhakertészet még mindég egy pár század előtti időt mutat.

A konyhakertészet hazánkban a 80-as években kezd fejlődésnek indulni, midőn az élelmes bolgár kertészek ezt okszerűen kezdték űzni. Tagadhatatlan, hogy jól hatott a konyhakertészet fellendülésére a föld- mivelési kormány különféle intézményei közt a gazdasági ismétlő-iskola feláliitása s a leánytanulóknak a konyhakertészet elemesbe úgy elméletileg, mint gyakorlatilag való oktatása.

Városunk kísgázdáinak házi kertében feltalálták ezt már régen. Hogy az ismétlő- askola a tanulók oktatásával a* termelők számát megkétszerezte, elvitázhatatlan tény. Elvitázhatatlan tény az is, hogy az intézmény, ha okszerűség dolgában nem emelte ás a zöldségtermelést, de fajban, minőségben javította. És hogy a zöldségtermelés & közélelmezés olcsóságára befolyással van, volt és emelkedése folytán lesz, mindenki beláthatja.

Zöldségtermelésünk emelkedését, meny- nyiségben és minőségben, semmi sem bizonyítja jobban, mint az a tapasztalat, hogy

évenként a heti vásárainkon a múltban öt-hat bolgár kertész is megjelent s elégedett ábrázatta' távozott el; ma ha egy-kettő jön, az is savanyu ábrázattal számolja napi keresetét, dacára annak, hogy zöldségtermelésünk még mindig nem elegendően intenzív és jól lehet — mint épp e lap hasábjain már kifejtetett — gazdáink ezzel egyáltalán nem foglalkoznak. Tehát a zöldségtermelésből mindinkább több pénz marad itthon, ami közgazdasági szempontból igen fontos.

Hogy a zöldségtermelés mily jövedelmező azt egy kis számítás elégé bizonyítja. Pl. egy Q-öl főid 20 fillér áru murok vagy petrezseiemmel. Így egy hath. hold évi terméshozamra 4800 korona.

Így állván a dolog, kérdhetjük, hogy kifizetné-e majd az aránylag kevés fogyasztó közönség mellett ha Mátészalka és vidéke a nagyban való tenyésztésre térne át? Erre határozottan igennel felelhetünk.

Nagyobb városok közelében, Szatmár, Debrecen, Nyíregyháza, Nagykároly, Beregszász, Mátészalka termelésnek okszerű fejlesztésével a bolgár kertész behozatalát kiszoríthatja, az élelmezést olcsóbbá teheti. Zöldségeink a közeli nagy városokban piacot találnának. De főleg a dinnyetermelés, mely talaj és éghajlati viszonyainknak oly megfelelő, ha ez mint már többször emli- ténk, ha okszerűen termesztetnék, biztosítana távoli nagy piacot és jó hírnevét, mint a hevesi dinnyének. Máramarossziget, Nagybánya, Ugnvár, Beregszász, mint amely vidéken jó dinnye nem terem biztos piacul szolgálna e Nyirvidéknek e cikkre, mely ugyan már inkább gyümölcs; mint zöldség.

Alig várjuk, hogy a télelmultával a a téli tápszerekről áttérhessünk a korai zöldség-félék élvezetére. Mily jól esik, ha egy kis zöld paszuíyt, salátát, retket stb. korán élvezhetünk. Ezt pedig csak meleg- ágyi üzdészettel érhetjük el. Erre nincsen- nek kioktatva és berendezve sem a mi kis termelőink, sem a bolgár kertészek; ezzel hirnók megelőzni azokat; ezzel szereznünk bő hasznot magunknak.

Bár helyben és a vidéken néhány kertész űzi a melegágy! termelést és pedig nem megvetendő haszonnal, de hogy ami kis termelőinknek ez kevesebbe kerülne, mivel ami ehez a legjobb kellék, a trágyát könnyen nyerik jószágaik után. És ha dacára ennek melegágyi kertészetünk minimális, ez gazdáink indolenciája.

Mert megvárjuk, mig a szabadban, kertben és mezőn terem a zöidpaszuly, mikor egyszerre érik, egyszerre bocsátható piacra, az a termelőnek kár, mert kevés hasznot ad, a fogyasztóra sem gazdaságos, mert addig drágább téli eleséggel kel! élni.

Hortulánus.

Select párták már az utat...

(Népdal)

A megzenésítés jogát szerző fenntartja.

Lekaparták már az utat Tisztára,

Bűz-sár-dombok itt maradtak

A nyárra;

A vármegye gondoskodik Jól ellát:

Hozzánk hívja vendégül a

— Kolerát. . .

Csarnok.

Jnduló.

Itt az idd, itt van bizony,

Akárhogy is szdmitgatom:

Nősülni kell, most vagy soha t Ez az élet rendje, sora.

Huszonnyolc már múltúnk régen,

Harminchoz sincs sok egészen,

S ennél tovább, nincs maradás,

Ez a legény-végállomás.

Ki túlélt már harminc évet,

Az agg-legény sorba lépett S ilyen korban tudom, látom:

Néhez már az asszony-járom.

Ezért tehát jó barátim,

Okulva a más hibáin:

Fogjunk neki kérlek szépen,

Én is megyek: — megígérem.

De mint udvarias gyerek Majd csak utánatok megyek S mert az illem igy kívánja:

Én maradok ulóljdra . . .

Itt az idő, itt van bizony,

Akárhogy is szdmitgatom:

Nősülni kell, most vagy soha l Ez az élet rendje, sora.

Eclaire.

Zizi megtér.

Irta: Főnyi Ilona.

Reggel volt. Kora reggel, akkor harangoztak hétre és Zizi a templom előtt ment el. Máikor is, mindennap arra ment, de soha oda nem nézett. Keresztet sem vetett a felfeszitett Krisztus keresztje előtt. Talán már nem is tudott volna; régen elfelejtette. Az imádságot is ; a buzgőságot, a fohászt. Talán magát a jó Istent is.

A templomból halk ének hallatszott ki, meg lágy orgonaszó. Megejtő, varázsos, ahitatra keltő. Zizi megállt egy percre, régen nem hallotta. Aztán nem is gondolkozott, csak egyszerre már bent volt a hilvös templomban, az emberek között. Tömjénszag, meg hervadó virágok illata vette körül. Pélve nézett körül. Aztán leült egy pad szélére.

Az oltárnál akkor kezdett misézni a pap. Vékony, betegesen sápadt, vézna alak. Buzgón emelte fel szemeit a nagy oltárképre s halk hangon kedzete az imát:

— In nomine Patris et Fill-1 et Spiritus Sancti: Amen.

Zizi oda figyelt. Régen nem volt már templomban, hosszú évek óta. Később, hogy evangéliumra feláilottak az emberek, ő is felállt. Gépiesen, csak a többiek után. Voltaképen azt sem tudta: miért állottak azok most fel ? Hogy odafigyeltek mind, hát ő is oda figyelt. De csak látszólag. A szemeivel nézett csnk oda, a lelke mintha nagyon messze röppent volna.. Messze egy egész más világba. Ahonnan ő már rég elkerült, amelyre soha nem is gondolt; egy ártatlan, tiszta hófehér világra — ahová ő vissa soh’ sem térhet többé . , . Régen volt . . . Leeresztett hajú, nagy, beszédesszemti, mosolygó kislány volt. Becézték, szerették, el is kényeztették. Különösen az édes anyja, az a szomorú, beteges asszony, aki mindig sápadt*volt és orvosságot szedett. Vézna volt és keveset járt ki. Legtöbbször az ágyban feküdt. Hogy szerette, ha néha az ágya szélére ült. Olyankor mindig megcsókolta és olyan szomorúan nézett rá. Sokszor mondta is:

— Csak téged sajnállak itt hagyni édes kis Zizikém 1 Mi lesz veled, ha én behunyom a szemem ?

Aztán beszélgettek, sokszor egy egész délután. Ő kérdezte, az anyja meg felelt. Olyan sok mindenre volt kiváncsi s ő felelt szívesen. Min- I denre tudott. Csak egyszer később maradt adós a ' felelettel. Akkor azt kérdezte:

— Anyukám ! arról beszélj nekem : milyen a szerelem ? . . .

Akkor megsimongatta az arczát, a haját; de nem felelt semmit. Csak amikor megismételte a kérdést, mondta szomorú hangon:

— Ne kérdezd kislányom, rá érsz még megtudni.

És hogy meg nem mondta, hát még jobban szeretta volna tudni. Bújta a könyveket, olvasott egész nap. Senki sem figyelt rá, tehetett amit akart. Olvasott már sok mindent a szerelemről,