Mátészalka, 1912 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1912-04-07 / 14. szám
8. old. MÁTÉSZALKA 14 (157.) szám. csókról, de még mindig tudatlan maradt. Nem tudták a betűk megmagyarázni neki; más valaki kellett ahoz. Aki főtt is . . . A szomszédék Gyuszija. Vakációra jött haza 'Évek óta nem volt a falujában. Tanult. Azóta egész férfi lett. Erős, szép fekete fiú. Simára fésült hajjal, alig ütköző, kis fekete bajusszal. Akkor végezte a jogot. Már csak a dokturátus hiányzott. Majd itthon elkészül. Az árnyas nagy kertben, de jóless tanulni! De az első kísérlet mindjárt nem sikerült. Bele sem nézett a könyvbe. De annál többet a szomszéd kertbe. Egy fehérruhás, mosolygó arcú kisleányra, egy nagy szalmakalapra, már pe- dig, ha egy huszonkétéves fiú egy szép kislányt lát, bizony egyszeribe megfeledkezik a világ összes tudományos könyvéről s megdobban a szive, az ideális, rajongó, bohó szive . . . Pélretette a könyvet s közelebb ment a kerítéshez. Hogy a kislány is közelebb jött, aztán meg hogy rá is nevetett; egyszeriben felismerte a kit játszótársát, akit évek óta nem látott már. — Maga a Zizike? alig ismertem rá, olyan szép nagy lány lett. — De én megismertem magát Qyuszil Nini, tnár bajusza is van, közelebbről egész jól látszik. — Magának meg hosszabb a szoknyája, fel sem tudna mászni a nagy almafára. — Meg sem próbálnám. Mit gondol Qyuszi? án már nagy lány vagyok, regényt is olvastam. — Vitéz királyfiról, tündérkirálylányról ? — Oh dehogy 1 azt már rég meguntam; tudom, hogy nem igaz, hát nem is érdekel. Igazi regéeyt; szerelemről, csókról — olyat mint az élet. — Babaruha való a maga kezébe — tudja-e, hogy a regény édes méreg az ilyen tudatlan kislánynak ? Mit szól hozzá a mama, megengedi ? — Nem is tud róla. De én már tizenhat éves «nultam; s oly sok mindent nem tudok még. — Harisnyát stoppolni, foltozni tud-e? — Qyuszi! ha kigunyol, nem jövök le a kertbe többet. S nem is jött egy hétig. Ment is a tanulás, •csak úgy izzadt bele Qyuszi — de egyszer csak ‘megint* jött a fehérruha — s a szegény könyv azontúl nyogton maradhatott. — Mebékült-e már Zizike ? — Bizony., haragudtam. Maga nem vesz komiolyan ; azt hiszi: mégjmindig kislány vagyok. Ha tovább is úgy bánik velem, szóba nem állok magával. — Tudja mit Zizike ? Legyünk jó pajtások. Béküljünk ki szépen; inkább beszélgetek majd a szerelemről. Tudja mit? átmegyek. Csak ezt a megkorhadt lécet kell kivenni, könnyen átbújhatok. Vagy jöjjön maga át, itt szebb a fü, meg árnyék is több van. — Na azt már nem teszem; Maga a hős lovag, én a várkisasszony; magának kell pengetni a lantot, az ablakom alatt. A szép fekete fiú pengette a lantot, nap fényes ^délután, szép holdas estéken. Előbb csak szórakozásból, később, hogy jobban megismerte az eszes, vonzó kislányt; szerelem lett belőle. Megszerette Zizit a huszonkétéves fiuk lángoló vágyával, forró szerelemmel — a huszonkétéves fiák •minden rajongásával, ideálismusával . . . Aztán nem kellett már Zizinek kérni, beszélt •az neki mgy is a szerelemről. A szerelemről, amely •a legfőbb jó; amely boldogithat. A szerelemről, •amiért születni érdemes, amely|az élet célja. A szerelemről, amely akadályokat dönt romba; s világokat teremt. A szerelemről, amely az á'mok álma, vílgyak teremtöje, életre keltője . . . Beszélt neki e •csókról; amely édes, bűvös, varázsos, meleg, tüzes, forró, égető — amely mindig ugyanaz és mégis — percről percre más, más . . . Beszélt, beszélt és amikor látta, hogy kigyu- ladt a kislány puha, selymes arca; tüzrózsát festett arra a legelső vágy — odasimult hozzá, meg fogta a kezét és oda forrt az ajka, a Zizi ajkához . . . Az volt a legelső . . , A után jött a többi; a sok, sok — és mind más, meg más — de olyan egy sem volt többé, mint az a legelső . . . Szegény },.•? Zu> hányszor visszagondolt arra a bi • s, első csókra — amely alig csattant «1 «juan — már is köny jött a szemébe. Édes, szomorú első csók! Még ott égett az ajkán — amikor az anyja halálos ágyához vezették. Szomorú, bus napok. Az idegen helyen. Ahol még kevesebbet törődtek vele. Senki sem szerette. Senkije sem volt. Qyuszit sem látta többet soha . . . Az egyedüllét — a magány sok mindent súgtak neki — biztatták, csalták, csalogatták egy más világba uj életre — vigabb, szebb, kedvesebb, jobb életre . . . Csalták, csalogatták — s egyszer csak elindult azt a másik, azt a szebb, jobb világot keresni . . . Sima, puha ut volt. Virágos szegélyű, amelyre esak lépett; nem látta az örvényt, amely ott se- tétlett, tátongott mellette . . . Csak ment, ment előre . . . Később, hogy múltak az évek, kevesbedett a virág, tövisbe is botlott; göröngy megsebezte, de akkor már nem lehetett visszafordulni. Elindult, hát mennie kellett. Lassankint megszokta a tövist, az örvénytől sem félt már; semmitől — semmitől; csak a széeségét féltette. Csak azért reszketett. Anélkül most már éhen pusztult volna, őriznie kellett. Pedig a folytonos éjjelezés, a kávéház füstös levegője, zaja, a kényszerből ivott pezsgő, tettetett nevetés, qazug csók, ölelés, nagyon is ártottak. Gyorsan hervasztották. Beteggé is tették. Lappangó, sorvasztó, gyilkos kór lepte meg. Sápadt lett az arca. Festékhez kellett nyúlnia. Po-, gyott napról-napra; beteg lett, szomorú. De azért este, amikor a kasszánál ült : szép volt és mosolygott. Hányszor Összeszoritotta a fogát, hogy visszafojtsa a köhögést — nehogy megsejtsék a baját. Csak magában gondolta : de jó lenne otthon, pihenni a kicsi ágyában, mint egyszer ré- gen-régen az édes anyja melleit ... De oda többé soha nem térhet vissza. Az már régen elmúlt. S elmúlt vele sok minden; a hite, bizalma. Kiveszett \ a leikéből minden jó érzés. Az Isten képe is. Az imádság is . . . Milyen régen nem imádkozott. Talán már nem is tud. Keresztet is vetne, azt sem vetett régen. A templomban sem volt, hosszú éveken keresztül. Azóta már a Miatyánkot sem tudja, sem az üdvözletét. Amire az édes anyja tanította, ott az ágya szélén. Mindig oktatta rá, még a hálálos ágyán is azt mondotta neki: — Imádkozni soha el ne felejts édes kis leányom. Aki imádkozik, azzal vele van az Isten; akivel pedig Isten van : az el nem kárhozik. — Agnus Dei . . . Miserure nobis . . . Zizi összerezzen. Aztán lehajtja a fejét. Az édes anyjára gondol, a szelíd fehér asszonyra. Ha tudná mi lett belőle! Hogy mennyire sülyedt az ő szelíd, kedves kisleánya. Még ő rá sem gondolt hosszú évek óta. Kiveszett a leikéből minden jó érzés, nem tud már imádkozni sem. Ha tudná édes anyja 1 . . . Egyszerre ne . ? - lei! a virrasztástól, füsttől, fáradt bágyadt szeme; nedves lett ' és a könye vénitr futott az arcán, a megfakult, szomorú utcai. Vaiumi \ t n.i:;v megbánást, szomorún igot érz á lelkében, undort az eddigi élete miatt. Utálatot saját maga iránt. És hirtelen egy gondolata támadt: véget vet mindennek. Ennek a nitvány, nyomorult, rongy életnek. Ennek a hazug, képmutató, kenyérért mindent odaígérő, csúf életnek. Véget fog vetni. Hiszen úgyis pusztulás utján van; hát jöjjön el minél előbb a vég. Jöjjön a halál! Ö nem fél tőle, majd szép csöndesen meg- | hal. Senki sem bánja, senki sem sajnálja. Hiszen nincs senkije, aki számon kérje tőle az életét. Senki ? . . . És egyszerre hirteten világosság támadt a szemei előtt; ott áll előtte megvilágítva a kereszt, a lezárt szemű, félig nyílt ajkú, vérző sebekkel borított üdvözítővel. Ott függ a kereszten és félig nyílt ajka mintha beszélne: — Ide nézz rám leányom 1 te elhagyatott, te szomorú. Ide a keresztemre, amelyen keserves kin- halált szenvedtem az emberekért. Az emberek bűneiért. Te érted is. A te bűnödért is. ide nézz rám lányom, és megnyugvást találsz. Meg bocsánatot; mert én vagyok a megbocsátás, és a véghetetlen szeretet . . . Vége a misének, a pap a miatyánkot mondja. Félig ő, a másik felét a nép mondja rá, hittel, könyörögve : —• És bocsásd meg nekünk a mi vétkeinket, miképen mi is j«.eguocsatunk áz ellenünk vétőknek — és ne vigy minket kísérteibe, de szabadíts meg a gonosztól. j Zizi összerezzen, lehajtja a fejét; s halkan, alig hallhatóan a többiekkel mondja ő is : — Ámen . . . Husvétvasárnapja volt: a feltámadás dicső szent ünnepe . . . Szerkesztőségi üzenetek. ('Kéziratokat nem adunk vissza.) D. D. D. Helyben. Tehát az önök jogi és etikai tétele •z: a címzett a hozzá intézett leveket — dacára annak, hogy a diszkréció ezekben kikérve nincs — a levél Írója előzetes engedélye nélkül — még közdolgokat érintő esetekben se publikálhatja. Ezt a jogi és etikai tételüket azonban, úgy látszik, csak arra az esetre tartják be, ha valamely levél publikálása önökre kellemetlen, de ha kellemes ('pld. a riport érdekesebbé tétele vagy egy kis — esetleg jogos — dicsekvés kedvéért) még a nem önökhöz szóló leveleket is egész terjedelmében (és nemcsak részletében,) publikálják, Mert ugyanakkor a mikor a levéltitok sérthetetlenségének olyan szigorú tételét 6. oldalon felállították, a S. oldalon leközölnek olyan merőben privátvo- natkozásu leveleket, amelyek mégcsak címezve sincsenek önökhöz és amelyeknek leközléséhez a levelek Írójának előzetes beleegyezését önök — már csak fizikai és élettani akadályok mian is — bizonyára éppen olyan kevéssé szerezték meg, mint mi az ön előzetes .engedélyét*, az ön pár közérdekű sorának idézéséhez. Pedig — isten úgy se 1 — egy lap becsületébe vágó do- log, amely természetszerűleg nem lehet közömbös a lap előfizetői, olvasói, sőt hirdetői előtt sem ('hogy a szerkesztőségéről ne is beszéljünk), van annyira közérdekű, mint egy öngyilkol- nak (aki közéleti tevékenységet solia nem fejtett ki) tisztán privátvonatkozásu búcsúlevelei. Ami az etikát illeti: hát erről majd akkor beszélünk, ha nem az lesz az álláspontjuk, hogy — amint Írják — (köz- dolgokban !) másat lehet Írni, ha azt hisszuk : az titokban marad és másat, ha tudjuk, hogy nem marad titokban. Ami a jogot illeti: nos itt zsémben vagyunk. Mert mégis különös, hogy a .hívatlan tollú“ csak .kereskedők* által szerkesztett lap (mely csak egyetlen jogaszszal, az ügyvédi vizsgán többszörösen elbukott hírében álló ügyvédjelöittel rendelkezik) kell, hogy figyelmükbe ajánlja önöknek, kik között az államtudomanyok (tehát a büntető jog,) és a jogtudományoknak (tehát a büntető jognak is) ügyvédi diplomával súlyosbított tudora foglal helyett, hogy a BTK. 327. §-a, mely a levéltitoknak magánosok általi megsértését szabályozza, világosan kifejezi, hogy a most mondott vétségnek a címzett épp oly kevéssé lehet alanya, mint ahogyan a címzetthez szóló levelek nem lehetnek annak a vétségnek tárgyai. Ezt a kis jogvitat különben igen könnyű eldönteni .• tessék levéltitok megsértése miatt szerkesztőnk ellen büntető eljárást indítani 1 Majd meglátjuk: elitélik-e? Mi lehetetlenségnek tartjuk : De igen jól esnék, ha birói Ítélet szankcionálná, hogy igazunk van. Hálásan köszönjük, hogy kegyelek voltak és megmél- tóztattak engedni a felhívott ügyvéd uraknak, hogy válaszoljanak — ha akarnak — kérdésünkre. Azt hisszük, hogy ha a feleletet megkaptuk volna is, azért még nem tört volna ki Mátészalkán a társadalmi forradalom. Legfeljebb egy-két ember a zószbau maradt volna, amire azonban lehetetlen tekintettel lennünk akkor, amikor a magunk szavahihetősége forgott kockán, A leghatározottabban tagadjuk, hogy szerkesztőnk önhöz i levele mast jelentett volna, mint baráti udvariasságot, tapintatot. .Leveledet“ — irta ön szerkesztőnknek — megjegyzésed nélKÜl is (tehát valami megjegyzés is volt ?/).iészediőli elő- v ók. ii '/-.épnek ős udvariasságnak tekintettem“. Tehat: ön is igy fo-ia túi azt a levelet, amely semmiféle közeledés szerepét sz óhajtotta betölteni. Szerkesztőnk mindhárom levelére nézve kifejezetten kérte önt: mutassa meg azokat belső dolgozó-társainak és mindeniknek tetszés szerinti publikálására (nemcsak el nem tiltotta ezt) kifejezetten is engedélyt adott Végül: ad voces : „főszerkesztőnk kénytelen privát levelezését beszüntetni“ — álljanak itt ezek: Szerkesztőnk három ízben irt önnek. 1 ) Baráti előzékenységből, 2.) mert ön az első levelére egy hosszú levélben felelve kifejezetten hérte szerkesztőnk válaszát; 3.) kötelességből amint irta is önnek és kifejezte, hogy ő sem óhajtja a további levélváltást. Mindezzel részünkről a vitát föltétlenül és véglegesen befejeztük. Ennek különben se volna tovább értelme, amikor önök egyformán bírálják el a szerelmes ara leveleit és az üzleti leveleket a közdolgot, egy sajtóorgánum becsületébe vágó kérdést tárgyazó levelekkel. R. K. Nagybánya. A verset megkaptuk, köszönjük, de — bár ön ide szánta — nem hozhattuk mai számunkban. Ennek két oka is van. Először, hogy a vers ma már nem e- léggé aktuális. Áprilisban márc. 15.-érc célzó versben már kissé késő márciusról zengeni. Másodsorban ünnepi számaink első sorban munkatársainknak vannak fenttartva. Már pedig ezek igénybe vettek minden helyet, annál inkább, mórt idei ez ünnepi számunk 4—6 oldallal kisebb a kelleténél. így njeg szerkesztőnk is kiszorult csak úgy, mint a karácsonyi számból. A verset tehát eltettük és mihelyt az aktuális lesz: hozni fogjuk. Addig türelmet és elnézést, esetleg más verseket kérünk. egy bútorozott esetleg bú- torozatlan küldi bejáratú •: garszon lakás. > HOL? Megtudható elap kiadóhivatalában.
