Mátészalka, 1911 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1911-02-24 / 8. szám
MÁTÉSZALKA _______ 8. (99.) szám. Tű zben a tűzoltóság. Aki a közélel terén működik és a köz javát akarja szolgálni, annak készen kell állania mindig arra, hogy a saját nézetével, gondolkodásával ellentétes nézeten levő és gondolkodással bird «gyének részéről biráltatni fog s nézete esetleg lekicsinylésben is részesül A közélet útja tehát rögös és az aki rajta halad, túl érzékenykedő nem lehet, hacsak magát a nevetségesség mázával bevonni nem akarja. Hiszen túlérzékenysége csak azt a látszatot alkalmas megteremteni, hogy nézetével szemben ellen- véleményt meg nem tűr, az ellenvéleménynek jogosságát elismerni nem hajlandó. Tizenkét évi tevékenységem alatt hozzászokhattam a támadásokhoz és leszokhattam a túl érzékenységről. Midőn községünkben egy újabb sajtó orgánum született, erősen feltettem magamban, hogy a társadalmi életet teljesen tönkre tenni alkalmas, minden tekintetben a lehetőség határáig mellőzendő sajtó polémiától távoltartom magam, jóllehet tisztában voltam már eleve azzal, miként ily kis helyen, mint Mátészalka járása, két dudás egy csárdában nem egy könnyen fér meg. Feltettem azonban ezt magamban és én nem is vétettem eddig fogadalmam ellen, sőt mostan is, amidőn kívánságom és óhajom áthágva a polémia terére lépek azt csakis a végső kényszer hatása alatt teszem s teszem nyugodt lélekkel, minthogy e térre egyáltalán nem vezérel a saját egyéni sérelmem, ámbár rólam a M. és V. igy irt »Ismét a tűzoltóságról !« ciniü vezércikkében : »hogy e kritika a szemünkben nem egyéb odavetett gáncsnál« és hogy »még ha helyesebbet is tud, arca pirulásával hallgatnia kellene, nem pedig abban a mondjuk roszban, de jobb semminél esetben gáncsos- kodva, megbízatásával a mit vállalt ellenkezőt cselekedni.« (Ez a mondat különben klasszikus példája annak, amit stílusnak, szabatosságnak, érthetőségnek és magyarosságnak nevezünk.) A tűzoltóságról irt és ezen kitételekre a cikkíró szerint alapot nyújtó cikkem a jogos kritika határa között mozgott s azt, hogy cikkem gáncs-e, avagy a közérdek szolgálatára hivatott, olvasóközönségünk kompetens megállapítani — s hogy arcpirulásra okom nincs és nem is volt, minthogy a közélet terén kifejtett eddigi működésemben, mindig az önzetlenség és soha sem az anyagi érdek vezérelt. Piruljon az arca annak, aki bár más nyelven-, mint magyarul nem tud s akinek bár magyar az anyanyelve, olyan mondatokat ir, mint a ■milyet az imént idéztem s olyan cikkekkel mer a -nyilvánosság elé állani, mint amilyen a M. és V. 1. számában a »Közigazgatás« rovatban. »A képviselő-testületi tag választás« címen jelent meg. -Piruljon az, aki anyagi haszonért büszke zsentris- kedése és »foghegyrőli beszédet« nem szívelhető ■reprezentá ó állása dacára nem átalja laphirdetésekért kunyorálni. Piruljon azaz ember, aki a köz javára csak azért dolgozik, hogy azzal magának •anyagi hasznot szerezzen. Tekintve, hogy ezek egyikében sem vagyok ludas s tekintve, hogy nem akarom magam a nevetségesség mázával bevonni, a nekem adresszált kifejezésekkel nem foglalkozom, hanem áttérek arra, ami kezembe adta a tollat, ami az Írásra kényszerit. A M. és V. ugyanis jobb ügyhöz méltóan nem sajnálta Mátészalka községét bemocskolni azzal az állításával, hogy »Eli nem oltok én, mert zsidóé, hadd égjen.« Nem keresem, nem kutatom, ki a cikkíró, mellékes mi a neve annak, aki ilyen meggondolatlan és minden alapot nélkülöző kifejezésre ragadtatta magát, de mert eddig minden tudomásomra jutott tűzesetnél jelen voltam, (sajnos többször nem láttam ugyan ott közigazgatásunk vezető elemeit) és egy tüzeset kivételével 12 év alatt zsidó káros nem is volt, kénytelen vagyok, mint szentanu, mint mátészalkai polgár megállapítani, hogy ez a kifejezés amily sértő a község közönségére, éppen olyan — hogy ne éljek ezen kifejezéssel »valótlan« — rósz információból eredhető szörnyű tévedés. Mátészalka nagyközség közönsége ugyanis, amidőn a vörös kakas felüti haragos fejét, egyeni- berként igyekszik és igyekezett a tiiz színhelyére és ott minden ember törekszik kivenni részéi a mentés nehéz munkájából és soha sem nézi azt, hogy az a káros, zsidó, avagy minő dogmák szerint dicséré Istenét. Sokkai józanabb, sokkal becsülettudóbb a mátészalkai ember annál, mintsem veszély idején bajbajutott embertársának felekezeti viszonyait bírálná s aki ilyen állítást kockáztatni merészel, az a mátészalkai néyet nem ismeri, az a mátészalkai nép tisztességét vonja kétségbe. Ilyen állítást csakis az kockáztathat, akinek fogalma sincs községünk lakosainak gondolkodásáról, aki a nép között megfordulni,, a nép közé menni nem szokott aki a nép buját, baját, kívánságait nem ismeri. Én mondom és nyugodt lélekkel állítom, hogy cikkíró téved, amidőn saját egyéni óhajának érvényesítése érdekében ily alaptalan argumentumokkal hadakozik. A 40 főből álló tűzoltó testület, — ha annak tagjai nem elméleti, hanem gyakorlati tűzoltók — igenis, rendes körülmények közölt teljes sikerrel veheti fel a küzdelmet a veszélylyel szemben s csak akkor lesz elégtelen, ha a tűzveszély egy időén több helyen és nagy mérvben ütötte fel a fejét. Ekkor azonban kevés lenne az is, ha minden teremtett lélek a K- T. jelvényt akasztaná is a mellére. Kevés lenne, mert a múltak tanúsága szerint az emberiség zöme elveszti öntudatosságát s a veszélynek nem az elhárítására törekszik, hanem vagy menekül, vagy a kétségbeesett fühöz-fához kapkodásával még nagyobb veszélyt idéz elő. A törvényt is tévesen magyarázza cikkíró; hiszen az nem a társadalom, de egyenesen a községek kötelességévé teszi a tűzrendészetet. Törvényt nem hoznak olyat, amely végre nem hajt- ; ható, már pedig azt csak elismeri "cikkíró, j hogy a világon nem létezhetik oly zseni, még szolgabiróban sem, aki a társadalmat a társadalom tagjait kényszeríteni tudná és tudhatná arra, hogy például a tüdőbetegek szanatóriuma javára akarta ellenére adakozzék. Fogalomzavarát a törvény azon kitétele okozza, hogy ahol a társadalom társadalmi utón a tűzoltói szervezetet fent nem tartja, vagy arra egyenesen képtelen, ott a község tartozik azt fentartani. Ez pedig lényeges külömbség, mivel a törvény nem azt mondja, hogy j a társadalom köteles azt fenttartani, hanem csu- I pán azt jelenti ki, hogy ott ■ ahol a társadalom azt fenííartja, ott a község nem kényszeríthető j egy külön szervezet fentartására. Furcsa okoskodásnak találom azt a kitéUlt, hogy mert a tűzoltói kötelezettség alól magokat kivenni kívánók megváltási-dij dinén kötelesek fizetni valamit, azt adónak minősíteni nem lehet. Szerintem, de úgy vélem mindazok szerint, akik a logikával hadilábon nem állanak, a köteles oly természetű szolgáltatás amelyet teljesíteni a közintézmények fentartasa érdekében kénytelenek vagyunk, legyen bár »fizetés« vagy »megváltási-dij« a cime, adófizetés az. Az adót pedig fizetni nemcsak Mátészalkán, sőt nemcsak Magyaroszágon, de a földteke minden kulturállamában a vagyon, a jövedelem arányában fizetik és ezzel még nem fizetik azt progresz- szive, minthogy a progreszszivitás első és leglényegesebb előfeltétele az, mikép a vagyon után fizetendő adószázalék maga is emelkedő legyen. E tekintetben tehát megnyugtathatom cikkírót, hogy forradalmat teremteni e téren nem akarok, bár bevallom, hogy a progressiv adózási rendszernek egyik leglelkesebb hive vagyok. Nem hallgatom el azonban e témánál még azt, hogy bár beismerem, mikéin a födlhözragadt szegény embernek nagyobb szüksége van az egészségre, mint a nagygazdagnak, mert hiszen az betegség esetén jóformán gyógyulást sem kereshet és találhat, mindazáltal az a tapasztalatom, hogy a szegény ember hidegvizes borogatásával szemben, a vagyonosak egyetemi tanárok konzultációjával és a gyógyfürdők kényelmeiben igyekszenek fájdalmaikat enyhíteni, tehát testi épségüket bizony-bizony becsesebbnek tartják a mások testi épségénél. Az egyenlő közteherviselés elvénél fogva, a közadok és közköltségek, — legyen azoknak cime bármennyire is megváltási díjba burkolva — a vagyon értéke, a jövedelem nagysága után állapitandók meg. S mert a társadalmilag szervezett tűzoltóság fenttartásához, — ott ahol a község társadalma nem hozza meg az anyagi áldozatot — a községnek, mint politikai testületnek kell hozzájárulnia a tűzoltóság fenttartásához megkivántátő anyagi alapot csakis a vagyon és jövedelem arányában lehet és szabad beszedni. Ez tehát az egyedüli oka annak is, hogy a cikkíró szerint partikulárisán gondolkodom és külömbséget teszek egyik és másik ház között. Sőt mert a tűzoltóság által megőrzendő vagyon értéke külömböző és mert a község kötelezettsége elvitázhalatlan, ez az oka annak is, miként hirdetem, hogy társadalmilag szervezett önkéntes tűzoltó egyesület alakulása esetén is a polgárság az őrzendő vagyon értéke arányában köteles annak fenttartását anyagilag biztosítani. Cikkemben igenis tettem,tpropoziciót, ameny- | nyiben felvetettem a hivatásos tűzoltóság intézményének, mint véleményem szerint egyedül ideális és kívánatos intézmény létesítésének eszméjét és itt azért nem mentem tovább, mivel a képviselő-testülettől várom e tekintetben előbb a döntést s igy 9 tekintebben is megnyugtathatom cikkírót hogy ha a képviselő-testület a hivatásos tűzoltói intézményt nem léiesitené, majd alkalmas formában az önkéntes tűzoltói szervezet létesítésének módozatairól sem feledkezem ,meg. Ezek után, tekintve, hogy a polgárság meg- j védése közérdek, úgy hiszem,, hogy ezen polémi- : ám csakugyan közérdekből születeti meg, jóllehet ezzel egyáltalán nem kívánok piáját önteni a köteles tűzoltói intézmény iránti, állítólag ébredező lelkesedés tüzére. Puskás Lajos. CSILLÁMKA. Volt egyszer hol nem volt, volt valahol egy !kis bogár. Fényes hátú, zöld zománcozott, csillogó szárnyú bájos apró bogár. Egy nagy kertnek a közepén, rózsafagruppban látta meg először a napvilágot. Az ő világa sokáig nem terjedt túl azon a rózsákkal beültetett kis darab földön. Boldogan élt, mert maga körül mindig csak azt hallotta, hogy milyen szép, milyen gyönyörű. A mamájának is ó volt a legkedvencebbje mert az ő hátán legszebben 'Csillogott a zománc. Így telt el egy darab idő, boldog játékban, de egyszer csak hallja, hogy mind gyakrabban mondogatják körülötte, »hogy megnőtt -a Csillámka.« A mamája már-már komolyabb munkára akarta fogni, mikor látta, hogy Csillámka szokatlanul nő. Már sokkal nagyobb volt, mint a mamája. Napról-napra szemmelláthatólag nőtt. Kétségbeestek akik látták. A bogárkák féltek tőle, és kikerülték. Elkeseredett Csillámka nagyon. Röpködött erre is arra is, keresett magának uj otthont, de sehol sem fogadták szívesen. Volt az ő szülőföldjén egy kis pünkösdi-rózsa, aki ellentétben Csillámkával, nagyon apró maradt. Csupa vétlenségből egy szép tavaszi estén szomszédságába repült a kis bogár s keresett éjszakára pihenő helyet. A kis pünkösdi-rózsa sokat hallott már Csillámkáról s mert hasonlított a sorsa valamennyire az övéhez, megsajnálta és szóba állott vele. »Flozott Isten a mi vidékünkön, Te gyönyörű bogár.« Csillámka körülnézett s gyönyörűséggel látta, hogy egy pünkösdi-rózsa az, aki őt megszólitotta, ha még olyan pici is. Szóba álltak hat, s bizony a szép tavaszi alkony két boldog lényt látott,‘ kik mindketten üldözötteknek tudják magukat s egymást vigasztalni igyekeznek. Soká beszélgettek halkan, hogy a körülöttük pompázó rózsák meg ne hailják. Mikor a hold feljött, végre elálmosodtak, szép jóéjszakát köszöntek egymásnak, Csillámka nesztelenül felszállt, körülrepdeste a rózsát és pihenni tért a tövéhez. Gyönyörűséges, álma volt Csillámkának. Eljegyezte magának a rózsát és nagyon boldog volt. Korán ébredt, a nap alig hogy felkelt s éppen úgy mint este, most is nesztelenül körülröpködte a rózsát. Csodálkozva nézte, hogy a nap első, friss, aranyos sugarainál milyen szép az ő rózsája. Bíborvörös, áttetsző levelei, üde illata, mind uj és uj örömöt szerzett Csillámkának. Mikor harmadjára röpködte körül, a rózsa felébredt. Neki is jól esett a nagy figyelem. Most Csillámka elrepült s estére Ígérte visszatértét. Így tartott ez sok ideig. Szép idilljiiket Jói sem zavarta. A rózsa hite volt, hogy Csillámka kiváló alakjánál fogva ki van szemelve az Istentől vagy a tündérkirálynőtől csodatettekre. Ezt Csillámkával is igyekezett elhitetni. Hosszú csillagos éjszakákon mindig erről mesélt neki a rózsa. De Csillámka most nem törődött ilyenekkel, szerelmes lett, halálosan szerelmes a kicsike rózsába. Nappal míg repült idegen tájakon mindig csak a rózsára gondolt, meg az estére, mikor a hangját hallhatja és illatát érezheti. Egész nap azon gondolkozott, hogy hogy fogja megmondani a rózsának, hogy szereti. Végre megemberelte magát és egy este megvallotta kicsi rózsájának, hogy szereti; viszontszere- leinre talált, de egyúttal nagyon elkeseredtek szegénykék, mert tudták, hogy házasságukba sohasem egyeznek bele. Ekkor este, mikor körülrepkedte Csillámka a pici rózsát, leszállóit rá és megcsókolta, szerelmesen, gyöngéden. így ment ez, mikor egy reggel kijelentette Csillámka, hogy ő nem bírja tovább, bevallja szerelmét és megkéri a kicsi rózsát. A rózsa egész nap sirt, tudta hogy szétválasztják őket, ha megmondja Csillámka. Azért nagy elhatározásra jutott. Este mikor megjött Csillámka, megkérte, hogy ne szóljon ma este, mert ő beszélni akar vele. Éjszaka azután a kicsi rózsa tanujelét adta, hogy jobban szereti Csillámkát, mint az életét ; mert az tudott törvény a rózsák országában, hogy azt a testvérüket megölik, aki nem szent szertartások között adja oda magát először. Ha az első szerelme otthagyta, akkor azé lehet — bejelentés nélkül, akié akar. Azt mondta a kis rózsa Csilíámkának : »Én egyetlen szép szerelmem, tudom azt, hogy elválasztanak tőled, ha bevalljuk,szerelmünket s ez egy volna a halállal, hát inkább nem szólunk, hanem én a Tied leszek Csillámkám mindenféle szertartások nélkül. Jöjjön aminek jönni kell. Én szeretlek.« Csillámka nagyon meg volt hatva a kis rózsa szerelmétől s boldogan ölelte meg. A kis rózsa tiltakozott, s azt mondta," várjanak addig, mig ő imájában él nem hívja a keresztanyját a tündérkirálynöt s be nem jelenti’ neki nászát. Beleegyezett Csillámka. Másnap ott maradt a rózsa melleit, nem repült el, egész nap. A rizsák körül, nézték a kis rózsát, hogy hogy. pompázik. Tudták azt, hogy csak a szerelem az, ami a rózsát igy virítja. Illata kivált világosan beszélt boldogságáról. Nem tudták megtalálni azt akit szerethet, nem is szóltak hát neki. ' " , Egyszer csak Csillámka látja, hogy ember közeledik. Nem nagyon kedvelte ezeket ‘' az óriásokat, mert sokat hallott gyermekkorában mesélni, hogy mennyi gonoszteltet követnek el ezek. Néz körül az ember, egyszer csak megáll a Csillámka rózsája előtt; letesz a földre egy szép majolika vázát és
