Mátészalka 1909 (1. évfolyam, 13-39. szám)
1909-10-15 / 28. szám
2. oldal. Mátészalka S ez a magyarázata annak, hogy a „Mátészalka“ elleni áskálódások buborékokká válnak. Ez a magyarázata annak, hogy olvasóközönségünk tisztában van azzal, hogy csak az ellensége a „Mátészalkának“, csak az kiabál ránk kigyót-békát, aki az igazság nevében s a közügy érdekében megkapta tőlünk a maga kellemetlen kritikáját. Ez a magyarázata annak, hogy oly gyorsan sikerült meggyőznünk magával szemben a kritikának még a gondolatától is irtózó publikumunkat arról, hogy aki köztéren működik, azt szabad, sőt kötelesség is kritizálni, csak tárgyilagos s személyi tekintetektől mentes legyen a kritika. Büszkén valljuk, hogy a nagyközönség megértett bennünket. Méltóztassanak megnézni az előfizetési könyvet: azok, akik a volt elődeink gyors elhunyta miatt egy fél év elölt nem mertek csak egy hóra, egy negyedévre előfizetni, ma kevés kivétellel, az uj félévi negyed alkalmából fél évre fizettek elő. Pedig tudják, hogy a levegőben lóg a kontra lap, hogy ma már „ellenségei“ vannak a lapnak, akik minden tőlük telhetőt elkövetnek, hogy valóra válthassák a hires s a mai kort jellemző aksziomát: „mondj igazat, betörik a fejed“. De tudják azt is, hogy a „Mátészalka* nem pártolja a barátait se, ha igazuk nincs, s kész pártjára állani a legádázabb ellenségének is, ha ezé az igazság. Mi megmutattuk a fél év alatt, hogy tudunk és akarunk dolgozni; megmutattuk, hogy nem csak jogos itt egy lap, de ha pártatlan: egyenesen szükséges; megmutattuk, hogy nem csak célja van itt egy sajtóorgánumnak, de egyenesen rendeltetése, hivatása ; [megmutattuk, hogy se rokoni, se baráti, se anyagi kötelék, se társadalmi állás, se hatalom nem feszélyez bennünket, ha a köz javáról van szó és megmutattuk, hogy elszántan és bátran harcolunk annak a zászlónak a becsületéért, melyet fél évvel ezelőtt bontottuk ki s a melyre a radikális, a jára bezáródnék utánam az ajtó, kérem szépen, asszonyom, nézzen rám. Rám nézett: egy érett asszony viruló arca, álmatag szeme mosolygot rám. A szobában csend volt, odaktintről semmi neszt nem lehetett hallani, a hold épen felénk forditotta sápadt sarlóját. Istenem, mit keresek én itt, idegen helyen, idegen házban egyedül, egy bánatos szép asszonynyal?!... Asszonyom — mondtam keményen — most már igazán megyek. Nincs itt nekem semmi keresni valóm I Várjon — mondta az asszony — előbb adok magának valamit. Hogy ne felejtsen el; hogy emlékezzék meg néha rólam. Beszaladt a másik szobába, tintát és papirost vett elő. A papírra néhány gyors szót vetett, a levelet borítékba tette, leragasztotta és ide adta nekem. Még arra is ráért, hogy tréfáljon az ő bus, éjszakai vándorlovagjával. —- Nézze kérem — és nevetett a hangja — betintáatam az ujjamat. Lecsókolhatná!... — Csak arra kérem — szólt tovább, hogy ne bontsa ki a levelemet egy hónapig. ígérje meg. Szavára! Megígértem és kimentem. Az ajtóból még egyszer visszafordultam. Hajnalban elutaztam az idegen csöndes városból és egy hónapig, ámbár keserves, nehéz éjszakák őröltek, nem bontottam ki a levelet, sőt annyira megtartottam az ígéretemet, hogy az asz- szony után sem tudakozódtam. Mikor letelt a határidő, kibontottam a levelet: a levélből egy fénykép hullott ki, — homályosan emlékeztem még rá — a fénykép felújította előttem üde vonásait. modern, a liberális, a demokratikus haladás nevében e szót irtuk: — „Előre!" Mi megtettük a magunkét. A többi nem rajtunk múlik. Az elismerés a méltánylás és pártfogás: a közönség magasztos feladata. Zászló-felavatás. A mátészalkai m. kir. állami polgári fiúiskola í. hó 10.-én tartotta meg e napra jelzett zászlófelavató ünnepélyét. Az ünnepély, dacára a kedvezőtlen, sőt határozottan kellemetlen időnek, nagyon nepes volt, amennyiben a csinosan feldíszített hatalmas tornacsarnokot teljesen megtöltötte a korán összegyűlt, az ifjúság iránt szimpátiát érző, érdeklődő közönség. Maga az ünnepély kereteiben nagyszabású, milyenségeben előkelő, méréteiben impozáns, ízlésében stilszerü és disztingvált voit. És ez első sorban a Deme Károly igazgató érdeme, aki a rendezés nehéz munkájának, úgy a szellemi, mint technikai részéből oroszlán reszt vett ki s akinek hetekig tartó nagy körültekintést és kitartást igénylő munkáját, a tőlük megszokott kitartással és odaadással támogattak tanártársai, akik egytől-egyig nélkülözhetetlen segítői voltak igazgatójuknak, koncepciója megvalósításában.. A láradhatlan s hetek óta tartó rendezői munkaiatok meg is termették gyümölcsüket, mert az ünnepélylyel a mátészalkai polgári iskola tantestülete olyan babért aratott, amely nem csak városunk, s egész környéke intelligenciájának, de valószínűleg a tantestület felettes hatósága s megyénk legmagasabb tisztviselője elismerésének talajától is fakad. Impozánsabb, szebb, stilszerübb s előkelőbb ünnepélyt nem egyhamar fogunk látni Mátészalkán. Az ünnepély színvonalát nem csak a helyi intelligencia nagyszámban való megjelenése emelte, de emelte az is, hogy környékünk néhány intelligens családját is itt láttuk. Ez pedig nagy szó, mert az agará- szaton kívül egyéb „nemes“ cél nem nagyon tereli a környékbeli urakat mifelénk. De főleg emehe az ünnepély szinvolát azon Az ő képe volt. A kép mellett egy keskeny papir- szelet feküdt, rajta keskeny, karcsú betűkkel ez állott: »Barátom! ön bolond volt.« Dühömben szét szakítottam a fényképet, a levelet, mert azt hittem, hogy ezt a homályos éjszakai kalandot el tudom felejteni. Azóta eltelt egy év, két év, éjszakáim nehéz, emésztő virrasztásokban teltek el, elköltöttem a vagyonomat, ke- kerestem, kutattam azt az asszonyt, de sehol sem tudtam nyomára akadni. Elmentem még egyszer abba a rettenetes helysége, tudakozódtam utána, de senki sem tudott több felvilágosítást adni, mint, hogy a rejtelmes házban egy elborult, zárkózott, ember pár élt, akik már rég elköltöztek onnan valahova. Hogy hova, nem tudta senki és nem tudtam meg én sem sohasem. Pedig rászánnám az életemet is, minden keserves éjszakámat, kínos vergődéseimet, s fiatal életem minden reményteli álmát, nem sajnálnék semmit, időt, pénzt, egészséget: csak még egyszer láthatnám s karcsú, finom, halvány ujjait és ábrándos kék szemét!.. Ha legalább meg volna még a fényképe!.. Vagy az írása. De nincsen semmi. — Hát hogy került ön ide ? — kérdeztem csodálkozva. A beteg fáradtan legyintett a kezével: — Addig kerestem, addig kerestem, amig ide jutottam. . . . III. Kimentünk a kórtremből és haza készülődtem. — Nos n)i a véleményed — kérdezte a barátom. Bolond vagy nem bolond ? — Bolond — mondta csöndesen. 28. szám. j körülmény, hogy Bodnár György kir. tan- felügyelő es Falit ssy Árpád dr. megyei főispán nejevei együtt — ki a zászló-anyai tisztet töltötte be — aktiv reszt vettek a felavató ünnepélyen. (Az tiasepély.) Alig múlt el tiz óra, mikor a már teljesen összegyűlt közönség előtt feltűnt a fóispánék kék ruhás diszhuszárja. A főispánl pár a terembe lépve, a szokásos üdvözlések között elfoglalta helyét. A főispánná számára csinos kis virágoktól körülvett emelvényt készítettek. A föispánné itt foglalt helyet, kinek Rohay Margitka csokrot nyújtott át. Az iskolai énekkar összhangzó Hymnus éneke után — melyet Medzihrádszky tanár dirigált — Bodnár György kir. tanfelügyelő tartott beszédet. A beszédben uj gondolat nem volt. Nem is lehet újat mondani egy kir. tanfelügyelőnek az adott alkalomból a tanuló ifjúság előtt. Azonban amit mondott s ahogyan azt elmondta Bodnár György, az retorikai remekké tette általános tetszést keltő szavait. Különösen ottan volt közvetlen s érzéstelí a tanfelügyelő beszéde, mikor arról szólt, hogy borús idők járnak. Ez volt beszédének legmegkapóbb része. A tanfelügyelő szavait követő tetszésnyilvánítások csillapulta után a Somogyi Arthur és Keller Aladár tanárok által előadott »Rákóci Eerenc Rodostóban« cimü melodráma következett. Somogyi érzékies hangja, gyakorlott előadási képessége, Keller ügyes és figyelmes zongora kísérete most is kivívták a legőszintébbb sikert és elismerést. A melodráma után Dr. Falussy Árpádné zászló-anya felavatta az ifjúsági zászlót. Avató szavai közvetlenségükkel, keresetlensógükkel s az előadás egyszerű bájával hatottak. A zászló-anyai felavatás után Deme Károly igazgató átadta a zászlót az ifjúságnak. Deme is keresetlenül, egyszerűen beszélt, mint apa: a gyerekeihez. Beszédének különösen az a része keltett hatást, melyben látománvát, lelke sejtelmeit adta elő, amely sejtelmek arról győzik meg őt, mint Széchenyit a maga víziói, hogy »Magyarország nem volt, hanem lesz«. Az igazgató beszéde után a szegek beverése következett. A szegek beverése alkalmábóli jelaion- datok nagy általánosságban stilszerütlenek s gondolat nélküliek voltak. Még jó szerencse, hogy költőink hazafias verseket is Írtak, mert igy legalább egy-egy hazafias vers sorával kisegíthették magukat a szegverő urak. Igazán stilszerü mondás csak az Almer Béla azon mondása volt, melyet a tüzoltóegylet képviseletében beütött szög bevárásékor mondott. — Miért? — — Bolond szegény — magyaráztam a barátomnak, mert két év után sem tudta elfelejteni, hogy egyszer egy asszonynak nem csókolta meg a kezét, holott megcsókolhatta volna. Egyáltalában nincsen olyan asszony a világon, akinek az emlékét huszonnégy óránál tovább szabad őrizni! — De hiszen az egész, borzodalmas történetből egy szó sem igaz — mondta a barátom. Az egészet most találta ki, amig velünk beszélgetett. Én sem hallottam tőle sohasem. Mindegy — feleltem. Azért ezt a szegény embert mégis az asszonyok tették tönkre. Bolond szegény. Asszonyok bolondja. Szerelem-bolond. Esküt mernék rá tenni. A barátom csodálkozó szemekkel nézett rám, aztán vállát vonva, abbahagyta a témát. Lassanként én is kikészülödtem: magamra vettem a felöltőmet, kezet fogtam és kimentem a kapun. Oda- künn már fényes őszi hold sütött, úgy látszott, hogy az egész dolog egy rossz álom volt csupán. Távolról a villanyos zümmögését hallottam és hirtelen futásnak eredtem, hogy még ideje korán elérjem a megállóhelyet. Bekanyarodtam egy egyenes, hosszú fasorba, lábam alatt sárga falevelek zörögtek, mögöttem egy ódon sárgaház maradt rejtelmes titkaival. Szerencsére nem késtem le a villanyost. Emberek voltak rajta. Épek. Vidámak, Egészségesek. . , . (Vége.) - , Poor Ödön.
