Mátészalka és Vidéke, 1912 (7. évfolyam, 1-41. szám)
1912-01-01 / 1. szám
. oldal. MÁTÉSZALKA ÉS V1D ÉKE hivatásuk magaslatán nem állanak, egy részük pedig olyan szomorú állapotok között van, hogy egyszerűen be kellene azokat szüntetni. Mindezen dolgokat csak azért részletesem, hogy a laikus ember is belássa milyennek kell a kórháznak lenni, hogy humánus céljainak és az egészségtani követelményeknek megfelelni tudjon. Most érkeztem felszólalásom és véleményem tulajdonképeni tenorjához. A Mátészalkán felállítandó közkórház, habár kisebb méretű és arányú, de olyan legyen,, hogy az modern színvonalon álljon, ami azon-' ban olyan tetemes pénzáldozatokba kerül, hogy azokat Mátészalka egyáltalában nem képes meghozni, nem képes még akkor sem, ha e tekintetben bizonyos fokban a járás is segítségére lesz. Adományokra és különösen gyűjtésekre ne sokat számítsunk, mert a közönség jótékonysága és áldozatkészsége az utóbbi években annyi oldalról volt és van igénybe véve, hogy a közadakozás csak nagyon szerény eredményeket tud felmutatni úgy, hogy ezen körülmény a kórház felállításának hasisát egyáltalán nem képezheti. Ilyen körülmények között csakis az állam segíthet rajtunk, lévén különben is a kórház közérdekű egészségügyi intézmény. Az egészségügynek úgy dologi, mint személyi tekintetben való államosítása, a legközelebb megoldandó országos feladatok egyikét fogja képezni, amikor is ha nem is minden egyes, hanem fontosabb, népesebb és nagyforgálmu járási központok kell, hogy állami kórházakat kapjanak, mit tehát az államnak pár év múlva úgy is meg kell tennie, azt tegye meg Mátészalkán mostan. Tehát az illetékes tényezőknek ezen a téren kell tevékenységüket és munkásságukat kifejteni. A kórháznak pedig a jövő avagy két év múlva való életbeléptetése olyan illusió, amelynek idő és anyagbeli akadályai vannak. Dr. Rosenberg Ignác körorvos. Örömmel vettem b. körlevelüket, melylyel mintegy felszabadítva érz«m magam az úgynevezett „haza beszél“ előítélet alól. Minden kulturember át van hatva a fenti eszme magasztos voltától és azt hiszem mindnyájunk legideálisabb ambitiója kell, hogy legyen a kórház létesítése körül teljes erővel közreműködni. A nemzetek egyik kulturmértéke a „köz- egészségügy“ fejlettsége. Mi a közegészségügy szerény munkásai, akik naponta tanúi vagyunk azoknak a tehetetlen állapotoknak, amiket egy kórház nélkülözése teremt; különösen az orvosok tapasztalhatják ezt, a kik a modern sebészethez szükségelt kórházi berendezkedést nél- külözve, szenvedő betegeikkel szemben sok e- setben kínos tehetetlenségre vannak kárhoztatva. Engedelmét kérem Szerkesztő ur, hogy a kérdéstől kissé eltértem, de a fenti sorokat a társadalmunk jótékony tagjaihoz is intéztem, a humánus mozgalomhoz való ’csatlakozásra buz- buzditva, azon reményben, hogy a fölállítandó kórház gyógyult betegeinek hálás imája fogja kisérni üdvös munkásságukat. A kórház megvalósításának kelléke szerény nézetem szerint egy agilis kórházi bizottság megalakítása, melynek tagjai más hasonló városokban létesített kórházaktól a szükségelt informátiót beszerezve, a maguk kebelében az ügyet letárgyalva, a teendőket megszabva— a kórház ügyét a megvalósulás útjára viszik. Tisztelettel Kálmán Ernő gyógyszerész. A többi válaszokat lapunk terjedelmére tekintettel, beérkezésük szerint, a jövő számunkban közöljük. A jegyzői egyesület köréből. A jegyzők helyzete a társadalomban és az államban. Ismét lepergett egy év s egy újabb esztendő küszöbén állunk. A jegyzői kar, mely munkával tulterhelten vajmi keveset ér rá ünnepelni, ezt az ünnepet, i ugyancsak körülményesen veszi tudomásul, mert töméntelen mennyiségű naplót, nyilvántartót kell zárnia és újonnan megyitnia, nagyszámú időszaki jelentést beterjesztenie. Ezek a teendők adják meg a jegyzők uj évének nem nagyon biztató hangulatát. Hadd szüneteljen mégis néhány percre az irodák ünneprontó munkája, hadd szüneteljen annyi kis időre, mig mi a járás jegyzői egyletének sajtcorganuma szívélyesen üdvözöljük a járás jegyzői karát az újév alkalmából s minden egyes tagjának jó egészséget, kimeríthetetlen testi erőt kívánunk az uj évben reá háruló súlyos kötelességek elviseléséhez. Valóban szükségesnek látjuk, hogy ezeket kívánjuk a jegyzői karnak, nemcsak azért mert hála a legújabb idők belátásosabb szellemének — ma már a köztudatba átment tény, hogy annyi és oly terhes kötelesség egy-egy tisztviselői kar vállára nem nehezedik, mint éppen a jegyzői kar vállára, hanem azért is, mert a mai nehéz, bonyolult feladatokat felszínre vető időkben oly sok, nem szorosan vett hivatalos, de inkább társadalmi, közgazdasági és helyi érdek kielégítése is szükségképen igénybe veszi hivatása magaslatán álló, eszményekért hevülő jegyző agyát s munkás kezét, hogy mindezen igények kielégítése alapos szakismeret mellett gyors ítélőképességet, fárad- hatlan munkabírást s acél idegeket igényel. így a bürokratizmus kicsinyes korlátái közül kitörő jegyzőnek egyaránt nagy szüksége van a testi és lelki erőre. S midőn rámutatunk azon felette sokoldalú, nagy tömegű, a végsőig megfeszített munkálkodást igénylő feladatokra, melyek a jegyzői irodákban öszpontosulnak s ott nyernek kielégítést, sajnosán kell rámutatnunk arra is, hogy a jegyzőket emberfeietti közhasznú munkásságukért sem a társadalom, sem az állam, sem erkölcsileg, sem anyagilag nem részesíti megfelelő méltánylásban. Nem szólam tehát az, hogy a testi erő mellett lelki erőt is kívánunk a jegyzői karnak kötelességei teljesítéséhez, mert a kötelességet jól betölteni megfelelő ellenszolgáltatásért s az emellett kijáró erkölcsi elismerésért, az igenis kötelesség, de kötelességén felül teljesíteni, silány javadalmazásért, az erkölcsi elismerés reménye nélkül, hanem abban a tudatban, hogy a megérdemelt elismerés helyett leócsárlás s az ellenük fordult indulatok minden atrocitása lesz fáradságuk bére, ez apáról-anyáról való testvér a hősiességgel, ehez nem közönséges lelki erő kell. Mint a jegyzők ügyeivel közvetlenül, hivatásosan foglalkozó lap, kötelezve érézzük magunkat, hogy kijelentéseinket megvilágítsuk és pedig azzal a célzattal, hogy a jegyzőkkel szemben, még mindig elfogult társadalmat tévedésére figyelmeztessük s szerény erőnkhöz képest elősegítsük annak a megértésnek a létrehozatalát a jegyzők és a társadalom közt, amely a köznek minden esetre csak javára lehet. Méltánytalanul viselkedik a társadalom a jegyzőkkel szemben, ott a hol ez a méltánytalanság az elfogulatlan szem előtt legvisszatetszőbb : az irodalomban. Az irodalom egyúttal mindig kortörténet is, már pedig micsoda meghamisítása a kortörténetnek az, midőn a népirodaimj müvekben még ma is olyan peleskei-nótárius szabású alakok szerepelnek akkor, mikor a jegyzői pálya már régen képesítéshez van kötve s az ország 59 vármegyéjében összeszámolt 4722 községi és körjegyzőkből érettségi bizonyítványa vagy ennél is magasabb iskolai képzettsége van 1821-nek, a többinek pedig régi képesítése vagyis csekély kivétellel hattól-nyolcz középiskolai osztály elvégzéséről nyert bizonyítványa. Az irodalmi reliquiák emlőjén felnevelkedett közönségre nézve ily alakok színpadi vagy irodalmi beállítása lehet elfogadható vagy éppen mulattató, de ez a beállítás nem lehet sem az i- gazsággal sem a nemzeti érdekekkel congruens. Nem egyeztethető ez össze az igazsággal, mert iskolázott ember eféle bohócszerepre nem alkalmas anyag s most már Báró Eötvös József megmutatta „a falu jegyzőjében“ hogy milyen józan énelmes, mily nemes emberi indulatok lakozhatnak egy minden magasabb képzettség nélküli jegyző lelkében is. ftem kívánatos ez a beállítás nemzeti szempontból, mert nemzetiségi vidékeken jobbadán a jegyző a nemzeti eszme exponense, akinek állását minden lehető decorummal kellene ellátni, hogy hazafias munkája megkönnyittessék, nemhogy nevetségessé tétele által hatóképessége le- száliittassék. Méltánytalan a társadalom jegyzőinkkel szemben midőn nemcsak kritika nélkül fogad minden rosszat, a mit a jegyzőről hall vagy olvas hanem rendesen azoknak pártjára áll, a kik vagy önérdekből, vagy véit sérelemből, vagy hatalmi féltékenységből vagy közönséges roszakarat- ból, gyűlölködésből, bosszúvágyból vádaskodnak. Pedig melyik vádja mutat fel több ártatlanul meghiúsult embert, mint a jegyzői pálya ? Úgy látszik a társadalom tudomást sem vett arról vagy ha igen alaposan elfelejtette azt amit Friebeisz István pestmegyei esküdhez a talán a- de kitűnő gyakorlati érzékű — községi ko. gatási iró 1845-ben megjelent „Nepjegyzői hiva tál“ cimümüvében irta jegyzőről: Hivatala közepette az elintézendő ügyek szaporodtával nő a baj melylyel küzdenie kell ; mily öröm, mily élvezet miveltebb körben élni s kimondani a talán egyiket sújtó, másiknak kedvező Ítéletet, ott hol az ész az emberi indulat ármánykodó ördögét elölve az ur; ellenben mily feláldozás egész életet tölteni a.még tudatlanságban pangó pór között s ez vagy amaz adózó feje felett törni szét a vesz- szőt, igazságot szolgáltatván, melynek büntető terhe nem ritkán önmagára az ártatlan biróra suj- tatik erőszakosan vissza, mert valósul-e másutt a közmondás: „Veritas ódium parit“ úgy, mint a- dózóinknál ? “ Méltánytalan a társadalom a jegyzőkkel szemben, midőn nemcsak a kizárólagosan jegyzői érdekek támogatására nem siet, hanem még a saját érdekeit sem támogatja akkor, Jia azok védelme a jegyzőktől indul ki. Valóság'os „Timeo Da- naos et dona ferentes“ Pedig, hány ily közérdekű eszmét vetettek fel derék jegyzőink! Ott volt évek előtt az az indítvány, hogy tekintettel arra, hogy az ország lakossága tulnyomólag földmivelő s mint ilyen csak az őszi időszakban fizetőképes, velők szemben az adó és köztartozások esedékessége tétessék az őszí időszakra. Egyetlen napilap, egyetlen társadalmi testület sem pártfogolta. Pedig kit sújt a negyedévi esedékesség terhe? A népet. Ott volt a jegyzőknek az a még ma is és a teljesülésig mindig megújuló kérelme, hogy mentessenek fel az adóvégrehajtás terhe alól. Melyik társadalmi testület tört mellette lándzsát. Imit amott a vármegyei közgyűléseken magok a jegyzők hajszolták keresztül, hogy a kérelem feliratba foglaltassák. Az eszme elbukott. Hol voltak akkor a népet mindenáron boldogító agrár-egyesületek? 1912. január 1.
