Református Kollégium, Marosvásárhely, 1916

- 10 —

maradjanak, az itt nyert szellemi kincseket hazánk és az emberi ideálok javára kamatoztassák és legyenek a tiszta evangélium gáncsnélküli hordozói, munkásai az életnek bármely munkakörében.

Iskolai évünket, a lefolyt évnek valóban fáradságos munkáját a kegyelet és emlékezés áldozatával zárjuk be, midőn azokra gondolunk, kik körünkből örökre eltávoztak. Intézetünk egykori munkásai közül, kik már a jól megérdemelt nyugalmat élvezték, ketten váltak meg a földi élettől: Lénárt József és Páll Károly.

Lénárt József 1877—1886-ig tanította kollégiumunkban a történelmet mint segédtanár, majd 1907— 1915-ig mint előljárósági lag szolgálta iskolánk érdekeit. Kiváló paedagogiai tapintata, lelkes, lebilincselő történelmi magyarázatai miatt a rajongásig szerették tanítványai; széles látkörű műveltsége, lelkiismeretes kötelességteljesítése úgy a világi, mint egyházi életben előkelő vezető állásokba juttatta őt; feddhetetlen jellemével, nobilis finom modorával általános köztiszteletnek örvendett és így emléke sokáig fog körünkben élni.

Páll Károly, ki 1848 febr. 12-én született Kőrispatakon, Udvarhely vármegyében, úgyszólván kora ifjúságától kezdve tartozott intézetünkhöz, a melyhez családja után mindennél inkább ragaszkodott, 1873-ban hívta meg az elöljáróság segédtanárnak és 1874-től kezdve mint rendes tanár tanított kollégiumunkban 1908-ig. Tanulmányait intézetünkben és a nagyenyedi theologián folytatta, de mélyítette az Utrechti, Leipzigi, Zürichi és Tübingen! egyetemeken, hol különösen mennyiségtani és csillagászati előadásokat hallgatott. Tudomány szomját, melyet csak közelebbi ismerősei ismertek, a folytonos olvasáson, önmivelésen kívül több ízbeni külföldi utazásaival igyekezett kielégíteni és így az ismereteknek oly gazdag tárházát gyűjtötte össze, melynél fogva szaktárgyainak igen kiváló tanárává lett és ellenségei előtt is nagy tekintélyt biztosított magának. Az élettel való küzdelmét a felületes és elfogult bíráló elítélheti, de mindazok, kik érdemeit ismerték, hibáival is becsülték, mert tudták, hogy érdemei jóval nagyobbak hibáinál. A milyen mélyen szerette elköltözött, öreg barátunk kollégiumunkat, melyhez gyermekkora boldog emlékei, férfi kora küzdelmes harcai fűzték, épen olyan őszinte kegyelettel őrizzük emlékét, ki a kötelesség lelkiismeretes teljesítésében, a tanítás művészetében és a folytonos önművelésben minden tanárnak mintaképül szolgálhat.

Tanítványaink közül egy igen derék, szép reményekre jogo