Református Kollégium, Marosvásárhely, 1911
Évmegnyitó beszéd. (1911. szeptember.) Mélyen Tisztelt Közönség! Méltóságos Elöljáróság! Kedves Kartársak! Nemes Tanuló Ifjúság! Ezelőtt^,7^évvel tartottam tanári székfoglaló beszédemet a régi,'az idők viharától megkopott, de a boldog ifjúkor emlékeitől megaranyozott díszteremben az ősi kathedrában, mely- nek'ékessége a múltnak felemelő tradíciója volt. Ifjú szivemnek minden dobbanásával csüngtem rajongással szeretett pályám szépségén, midőn lelkem egyszerre csak megremegett és lelki szemeimmel látni kezdtem pályám nehézségét és éreztem erőm fogyatékosságát. Ma, midőn a régi terhek újakkal gyarapodva nehezednek vállaimra ; ma, midőn mint ennek az intézetnek igazgató tanára állok itten, a poraiból megelevenedett Phönixmadárként imponálóan emelkedő intézetnek aranyos díszítésektől csillogó auditóriumában, a mesterkéztől remekbe faragott kathedrán, ugyancsak azok az érzések járják át szivemet, mint akkor: a hivatásom iránti lángoló szeretet és a kételkedés, hogy vájjon elbirom-e gyönge erőmmel a roppant terhet? És mint akkor, úgy most is megalázkodom gyarlóságom tudatában Isten és emberek előtt; tőle, ki mindeneket fenntart, erőt és kegyelmet kérek; az embereknek pedig, kik erre a helyre állítottak, köszönetét 1*
