Református Kollégium, Marosvásárhely, 1910

— IV

talentumé, nagy képzettségű, nagy buzgalmú elődüknek, kik a maguk nagy erejével, s a Te kegyelmeddel Uram a kultúra munkájából oly hatalmas részt vettek, de engedd meg, hogy én is hadd sáfárkodhassam becsütettel a reám bízottakkal.

A második szó legyen a köszönet szava azokhoz, kik engem bizalmukkal megajándékozva e magas tisztségre felemeltek. Nagy megtiszteltetés e bizalom reám nézve, de érzem felemelő volta mellett annak nehezét is, s az első kötelesség mivel e bizalommal szemben tartozom úgy érzem az, hogy őszinte vallomást tegyek a felől, miként óhajtom én, vagy miként látnám én legczélravezetőbben teljesíteni azt a kötelességet, a melynek teljesítésére e bizalom engem elhívott.

Ez alkalommal tehát arról akarok röviden, vázlatosan számotadni, hogy mik azok a gondolatok, melyek engem a jelenlegi gimnasialis oktatást, közelebbről szaktárgyaimnak oktatásál illetőleg foglalkoztatnak.

Igaz hogy az általános felfogás az, hogy a székfoglaló alkalmával az illető valamely szakmájába tartozó értekezést olvasson fel, de én felmentve érzem e kötelesség alól magamat, mert én nem professori széket foglalok el, de tanítói széket. Az én felfogásom szerint a professornak igenis az a kötelessége, hogy vallomást tegyen az ő tudományos hitéről, tudományos meggyőződéséről. De a tanító a kinek kiszabott, előirt pensum megtanításával kell foglalkoznia, az úgy gondolom leghelyesebben cselekszik, ha arról beszél, miként fogja, vagy miként szeretné a kész anyagot megtanítani. Esetleg még arról, hogy az az anyag az ő iskolája követelményeit kielégiti-e vagy sem?

Én tehát mint tanító akarok beszélni.

Egy tudós professoromtól hallottam, — s az első pillanatra épen úgy meglepett, mint a mennyire a későbbi fejtegetései folytán kielégített — azon nyilatkozatot, hogy ha az oktatás, nevelés ügyével momentan akár a nagyközönség, akár maguk a nevelők nincsenek megelégedve a legritkább esetben vezethet bennünket arra a következtetésre, hogy talán