Református Kollégium, Marosvásárhely, 1910
— XXXIII És szava mint régen, ma is lecsillapítja a háborgó hullámokat és akik megértik és követik őt, oszloppá teszi az ő templomában és felírja reájuk az ő „új nevét“: Békességszerzö. Ragyogjon ott homlokodon, ott nemes homlokodon, munkásaid és tanítványaid homlokán te nemes kollégium, egyházunk, népünk ragyogjon ott a Jézus uj neve, hogy ha, miként az élet annyi nagy problémáját, ezt is meg fogja oldani: a győzedelmeseket arra méltóz- tassa, hogy ismét felírja reájuk ma még talán ismeretlen — „uj nevét III. „Akinek füle van hallja, mit mond a Lélek a gyülekezetnek !“ - végződik a levél. E szavakban nem csak az a tény van megálla pitva, hogy a Lélek szavát csak az hallja, akinek van érzéke, füle az ily beszéd hallására, hanem komoly intelem és figyelmeztetés azokhoz, akiknek az Ur füleket adott a hallásra, hogy hallgassák is meg a szót. Ebben a felelősségre való figyelmeztetés foglaltatik. És e figyelmeztetés immár nem a gyülekezet angyalának, hanem a gyülekezet tagjainak szól. A gyülekezet mint ideális egység a maga Angyalában kapja a Kegyelem ajándékát: a nyitott ajtót és a Kegyelem Ígéretét a győzelemről, hogy oszloppá tétetik; de a munka, a küzdelem s igy a felelősség a gyülekezet tagjait illeti, egyénenként és személyesen. A felelősség a legszemélyesebb dolog a világon, még a közért is az egyeseket terheli. Az egyház, az állam, a kultúra, az intézmények javai, értékei letétemény, hitbizomány, melyet részint születésünkben hoznak magukkal a szellem-egéből, részint századok sőt évezredeken át az egymás nyomába lépő nemzedékek gyűjtenek, öregbítenek értelmezésük helyességével, kezelésük hűségével A felelősség mindig ez élő, a jelenben munkás generáció tagjaié. Rajtuk fordul meg, hogy öröklött kincseiket mennyiben tudják a kor szükségeihez alkalmazni s korukat meggyőzni kincseikérté.kéről, valódiságáról. Minden kultúra annyit ér, amennyit annak munkásai saját személyükben igazolni és elfogadtatni képesek. Csak ahol a személy ösz- szeolvad az üggyel: ott teremnek próféták, apostolok, kik diadalra viszik az ügyet, ha kell martiromság árán is. A magyar református egyház kultúrája büszkén tekinthet e részben múltjára. Bolyai az egész nevében vallja : „A professzor személye és ideje nem a magáé, hanem a nemzeté; az rendelkezik vele.“ Meg látszik-e református egyházunk munkásain, hogy a mi vallás-erkölcsi alapjaikon épülő kultúrának tudósabb, munkásabb, hüsé gesebb, közhasznubb polgárokat nevel, mint bármely más irányzatú? Világnézletiink fensőbbségéért, jellemképzésünk puritánságáért keresik-e m
