Református Kollégium, Marosvásárhely, 1906

ló

óhajtott béke létrejöttét nem reméli, hanem hona örökre való fennmaradásának hitét is elvesztette. Keményen ostorozza polgártársait egy másik költeménye 1 is, mely szintén a perusiai háború vagy Octavianus és Sextus Pompeius összeütközése előtt kelt. Hiszen még a vadállatok sem fordítják ellenségeik helyett egymásnak fegyvereiket — mondja, — s a szüntelen polgárháború nem lehet egyéb, mint a testvéri vérontás szomorú öröksége, melyet Remus halála hagyott e népre.

E két költemény híven tükrözi vissza Horatius politikai felfogását. Az ő szemében bűn az, hogy Róma polgárháborúval emészti magát, holott első teendője lenne helyreállítani a rég óhajtott békét. Minél többször megújítja a polgárháborút, a köztársaság visszaállíthatásának reménye, szive annál jobban sajog a polgárháborúért. S mikor aztán akad valaki, Octavianus személyében, akinek tettei az általános békének minél elébb való helyreállítására alapos reményt nyújtanak, a béke eljövetele, a szabadság visszaállítása, fokról-fokra feledteti el vele a köztársaság rozoga intézményének vissza- kivánását. Vagyis Brutus katonája nemsokára hallgatagon együtt érez, sőt később hive lesz Octavianus politikájának.

Politikai felfogásának ezen átalakulása közben, satirái és epodosai révén ismeretségbe jutott kora nevezetesebb költőivel és íróival s közülök Varius és Vergilius, mint láttuk Maecenas bizalmas emberei, Kr. e. 38-ban bemutatták Maecenas-nak. S ezzel megvetették az elsőrendű államférfi és a szerény állású szabadosfi, a kiváló irodalompártoló és Róma első rangú költője közt azon őszinte barátság alapját, melyet a sírig semmi sem zavart meg.

1 Epod 7.