Református Kollégium, Marosvásárhely, 1905

8

Istene, Ábráhámnak Istene, Izsáknak Istene, Jákobnak Istene, kiről az emberek minden nemzetségről nemzetségre megemlékeznek. “ (2. Móz. 3., 15.) A gyermekkor hite volt ez, melynek boldogságát mindnyájon éreztük; mely a földet édenkertté varázsolja és minket onnan ki nem űz, mig a kétely kigyószava lelkünket meg nem mérgezi. De a gyermek ifjúvá serdül. Elhagyja phanta- siájának virányos mezeit, szemét a mindennapi élet zűrzavarára veti, és első tekintete számtalan ellenmondást lát. Egyik kérdés a másik után tódul öntudatába, kielégítő feleletet egyikre sem kap, meg nem oldott kérdések panaszokká lesznek, boldogsága elhagyja: többé nem hisz. A gyarló ember legfőbb átka, a kételkedés, szálljameg szivét. Ez volt az ifjúvá serdült Schiller sorsa is.

Látta az igazságtalanságot a trónokon, az ámítást a kathedrákon, a bűnt a szentélyben; látta az ártatlanokat szenvedni, a bűnösöket jóllétben tobzódni; maga is érezte az elnyomatást és az, hogy a hatalmasok megfosztják embertársaikat legdrágább kincsüktől, egyéni szabadságuktól, felbőszítette, elkeserítette. Az észlelt ellenmondások megzavarták lelki egyensúlyát, Istenbe és embertársaiba vetett hitét elvesztette, hiábavalónak mondott minden erényt: kétségbe esett.

Van-e Isten? És ha van Isten, miért tűri a sok igazságtalanságot ? Miért bünteti a jókat és kíméli a gonoszokat? Ezekkel gyötörte lelkét a kétely. A világ az ő szivét is keserítette mint a zsoltáriróét a gúnyos kérdéssel: „Hol vagyon a te Istened!“ (42. zsolt. 4.); a kígyó hozzá is szóit: „Vájjon mondta-e az Isten“ (1. Moz. 3., 1.); Pilátussal ő is tudakolta „micsoda az igazság?“ (Ján. 18., 38.) szive már nem hitte, nem vallotta: „A ki kételkedik, hasonlatos a tengernek habjához, mely a szelektől megmozdittatik és ide s tova hányattatik. “ (1. Jak. 6).