Református Kollégium, Marosvásárhely, 1905

15

Legyőzni tehát a világot, keresni az igazságot, harmóniát létesíteni test és lélek között és ez által az ideál, a tökély magaslatára emelkedni, ez Schiller világnézlete férfikorában, ez az ő, mély nevelési elmélete. E czél pedig szerinte a művészet, az igazságnak és erkölcsösségnek a tökéletes szép formájában való foglalása által érhető el.

„A művészet, oh ember, csak tied,“ — mondja „Die Künstler“ ez. nagy költeményében

„A szépség volt a rózsás ösvény,

Mely a tudáshoz vezet át,

Hogy ne vakítsa az erős fény Az ész a bájon edzé meg magát.

M; a lant édes húrján zengve Bensődet megremegtető,

Az oltá az erőt szivedbe,

Mely röptöt vett a teremtő felé

Mit lelkünk most szépségnek érzett,

Mint igazságot látjuk egykoron.

Hogy a teremtő a halandóságba Löké az ember fiát s rendelő,

Hogy az érzék útvesztőin találja A visszatérést az ős fény felé;

Hogy elfordult az istenek varázsa:

A szépség maradt véle egyedül,

S halandóságában önként lévén társa,

Alant lebeg a száműzött körül, így szállva közel ahhoz, a mi testi,

Kedves csalással mindent fényesít S létünk börtönfalára festi Elysiumnak képeit.“

A művészeket, mint Isten választottjait boldogoknak mondja, igy énekelvén :

„Oh boldogok ti — annyi millióból Ti legtisztábbak — kiket méltatott,