Református Kollégium, Marosvásárhely, 1903

ható; ennek fejtegetése közben az aesthetikai érzék nemzeti irányban való fejlesztéséről, illetőleg a magyar diszitö stylus- nak gymnasiumainkban leendő gondosabb ápolásáról kívánok szólani, — melyet úgy hazafias, mint művészet fejlesztő szempontból kívánatosnak tartanék, s a mely feladat végrehajtása a kísérletnek, még mindig azt mondhatjuk, „újságánál“ fogva nehézségekbe fog talán ütközni, de nagyfontosságu volna, mert hiszen nemzeti művelődésünknek egy uj bástyáját építhetnénk fel abból a sajátos formakincsből, mely különböző technikájú iparművészeti tárgyakon szétszórva hever körülöttünk, s a mely magyar jellegű motívumok naponta pusztulnak, vagy pedig ellenségeink kezére jutva, jellegöket vesztik, s majdan eredeti formájokra alig emlékeztető alakban kerülnek vissza hozzánk; ha komolyak, igazságosak és őszinték akarunk lenni: már is sok mulasztásra akadhatunk e téren, a melyről való megemlékezést szintén célomul tűztem ki.

Mostanában örvendetes divattá lett a művészetek felkarolása; kimondatott a tantervi utasításban, hogy be kell vezetni a tanulót a szépségnek abba a világába is, mely színekben és alakban a szemnek nyílik meg; mert az a gyermek, a ki ilyen szellemben növekedik: magával viszi majdan a szép szeretetét; gondolkozása fenköltebb lesz és mindvégig ápolója, híve marad a művészeteknek — már a mennyire anyagi ereje engedi; nagy jelentőségű tehát a középiskolai művészeti oktatás — mert a műtárgyak szemléltetése, megértetése, nemcsak gyönyörködtető látás és formaérzék fejlesztő, hanem valósággal derültebb világnézetet hoz be a középiskolába; csakhogy a képzőművészeti ismereteknek ez a propagálása nem egy helyen csak újabb megterhelést okozott az ifjúságnak a műtörténelemmel, — s a kellő eszközök hijján talán még ezután is fog nehézségeket okozni; mert hiszen az eredeti nagy műalkotásoknak még fogalmát sem nyújtó most használatos silány reproduktiók csak únottá teszik a művészeti oktatást, — vagy mivel az