Református Kollégium, Marosvásárhely, 1902
Ságnak elveszítése. E veszedelem 1767-ben történt, midőn a székely határőrség felállítását a csíki és háromszéki székelyek meg akarták akadályozni, de Buchov közikbe lövetve szétszórta őket, mire panaszos fájdalommal siratják sorsukat: El vagyunk éhezve, el vagyunk fáradva, Bujdokolás mián össze vagyunk rontva. De mi volna éhség, de mi volna hideg! A mi sziveinket a bánat öli meg, Ős székely nemzetünk ős szabadság fáját Istentelen kezek mindegyre rongálják. Most levelét tépik, majd virító lombját Kérgit is lehántják, tövit megrongálják. A mádéfalvi kis összeütközés elveszítésében az egész székelység szabadságának elveszítését látják s igy szólnak az elesettekhez: Egy újabb reggelre miért viradnátok, Rab lesz immár ekkor ős székely hazátok* Ez a kétségbeesés, ez a lemondó hang az ősmagyar typus egyik jellemző vonása, mely átöröklődött a későbbi kor magyarjára is. A magyar nép, mint síklakó, midőn elleneivel síkra szállt, koczkára tette mindenét, mivel nem számíthatott csatavesztés esetén a hegyek és erdők rejtekeire, nem menekülhetett a várak oltalma alá s igy a csata megnyerése vagy elvesztése eredményében kiszámíthatatlan volt, annyival inkább, mivel hátuk megett a szekértáborral körülvéve ott volt családjuk, vagyonuk, egyszóval mindenök. Ezért történt, a mint Bölcs Leo görög császár Írja, hogy a „midőn az ellenséget megszalasztották, lankadás nélkül veszik űzőbe, nem hanyagul, mint a görögök s más nemzetek, kik meg- elégesznek a zsákmánynyal, melyre szert tehettek, hanem űzik addig, miglen végkép megsemmisítették.“ S a mint ők bántak el az ellenséggel valószínűleg a győző ellenség sem bánt el máskép velők. Ez a fölfogás, hogy egyetlen csata * Saját gyűjt.
