Református Kollégium, Marosvásárhely, 1902

kimenetelétől nemzeti léte forog koczkán, rendkívül bátorrá tette a magyart, s a győzelem esetén kimondhatatlan örömben úszott az egész nemzet, de annál nagyobb volt a kétségbeesése, ha a csatát elvesztette. Ez a fölfogás aztán átment a hosszú küzdelmek alatt a magyar nép vérébe s megmaradt akkor is, midőn hegyek veszik körül s a várak menhe- lyet nyújtanak. Innen van a népkölteményeknek az a sajátságos jellemvonása, hogy minden egyes vesztett csata után a nemzet vesztét siratják s az uralkodói állás megrendülésében a nemzet végpusztulását látják. Ezt látjuk a 48-iki sza- badságharcz alatt keletkezett népkölteményekben is. Minden kis győzelem megnyerésére újongva kiált fel a magyar s jó kedvében gúnyolódva élczelődik némettel, ráczczal, de a leve- retés után véghetetlen Pessimismus szállja meg a lelkeket, hogy oda van a haza szabadsága, mikép a következőkből látszik :

Sírok pajtás, sírni fogok örökre,

Míg élni hagy a jó isten kegyelme;

Világostól hozom a nagy bánatot,

Mert hazámnak ottan mély sir ásatott.

❖

A magyarnak nincsen többé hazája,

Elbujdoshat, immár a nagy világba.

Sőt kétségbeesésében a magyar faj elveszését látja :

A nap épen akkoron alkonyodott,

És az egész magyarnép mind vérben volt Mintha sirt volna még az ég maga is,

Hogy nem lesz már a földön egy magyar is*

A magyar nép e jellemvonását a hirteleni örömöt és kétségbeesést, az úgynevezett sírva vigadást a nép egyszerű fiai közül származott müköltőknél is tapasztalhatjuk. Gondoljunk csak Petőfi elbizakodott, diadalittas dalaira s ezzel szemben Arany kétségbeeséséből született Nagyidai czigá* Arany-Gyulai Népk. gy. III. 174.

JÍX