Református Kollégium, Marosvásárhely, 1901

— 6 —

az embert lelkében megelégedetté, embertársai előtt becsültté, a társadalomnak hasznos tagjává, legfökép pedig önérzetessé teszi. És ez önérzet nem külsőségek íitogtatásában, hanem azon lelki megnyugvásban áll, melynek alapját a jóra törekvő munkásság és az egyéni képességeknek lelkiismeretes felhasználása képezi.

És most, ha az a kötelesség, az a munka, melyet az élet viszonyai számiatokra kijelölnek, legyen bár az nehéz, vagy könnyű, kellemes, vagy kellemetlen, ha tisztességes, nem szabad attól visszariadnotok, nem szabad magatokat tehetségtek gyengeségével, mint látszólagos okokkal mentegetnetek; az élet szigorúbb ítélő birátok leend majd egykoron, mint tanítóitok. Azért kell a munkát, a kötelességérzetet most megszoknotok ; azért kell, hogy ez erények már zsenge korotokban véretekké válljanak, hogy majd midőn az élet iskolájában nehéz megpróbáltatásoknak lesztek kitéve, az önérzetes har- czot diadalmasan megvívhassátok.

Visszatérek tehát előbbi szavaimhoz, és szóllok ismét azokhoz, kik netalán azon Ítélet miatt, mely munkásságuk eredménye fölött rájuk nézve kedvezőtlenül döntött, rajtuk kívül eső okokkal igyekeznek magukat mentegetni. Jól tudom, hogy kiindulási pontjuk téves, és nem egyéb, mint a vádoló lelkiismeret szavának elaltatására irányuló törekvés. Ne feledjék azonban, hogy a rájuk kimondott Ítélet nem akart sújtó megtorlás lenni, sőt ellenkezőleg eszköz a javulásra. Éppen azért óva emelem fel szavamat azokkal szemben, és figyelmeztetem, hogy beismerve mulasztásaikat, jövőre igyekezzenek ők is azon az utón haladni, melyen többi tanulótársaik, bár fáradságos munka árán, de megelégedett öntudattal jutottak el az óhajtott czélhoz. A czél mindenkire ugyanaz, csak a hozzávezető ut képezhet különbséget r egyiknek könnyebb, a másiknak fáradságosabb. De minél nagyobb a küzdelem, annál édesebb a jutalom: az az önérzetes tudat, hogy ime szorgal-