Református Kollégium, Marosvásárhely, 1901

— 4 —

gondos kezekkel ápoltunk, a nemes gyümölcsöket? És itt egy másik kérdés is merül fel önkénytelenül lelki szemeim előtt, midőn a tapasztalatokra támaszkodva azon töprengek, vájjon minő méltánylásban részesül igyekezetünk és fáradságunk azok részéről, kik a nem óhajtott eredmény hatása alatt bizonyos elfogultsággal tekintik működésűnket? És e kérdés, — bár lelkem nyugodt — nem épen indokolatlan. Mert úgy hiszem, hogy az ember az elérhető tökéletesség legmagosabb fokán sem tud bizonyos gyengeségektől szabadulni, nem különösen azoktól, melyek az egyéni fogyatkozásoknak, a szándékos vagy szándéktalan mulasztásoknak a szépitgetésére szolgáltatnak támpontot. Ebből magyarázom én, hogy sokszor felhangzik az elégületlenség hangja, mely a rossz eredményért a tanítót teszi felelőssé, de vajmi ritkán a tanulót.

Nem szükség, hogy azokat az okokat, melyek a fentebbi szavaim kinyilatkoztatására késztettek, kedves ifjú barátaim, előttetek bővebben fejtegessem. Ti magatok tudjátok azt legjobban, hogy mily mértékben, mennyi buzgalommal, mekkora kötelességérzettel igyekeztetek azon követelményeknek, melyeket a gimnasiumi oktatás elötekbe állitt, e tanév folyamán megfelelni. Ha lelkiismeretetek benső szózatát felidézitek, ott fog áílani lelketekben tisztán munkásságotok képe. Hiszen vannak közöttetek sokan — és nem is ezekről beszélek, — kik örömmel tekinthetnek vissza a lefolyt tanévre és megelégedéssel élvezik munkásságuk gyümölcseit: szólok azokhoz, kik mulasztásaik tudatára ébredve, most talán benső megbánással mondanak Ítéletet maguk fölött, azon erős elhatározással, hogy a jövőre Istentől adott teheségeiket szorgalmasabban fogják felhasználni saját boldogulásuk munkálására. És ha ezen feltevésem valónak bizonyul, ha látni fogjuk, hogy a magába szállásnak csak némi jele is nyilvánul, ha az elhatározás nem pusztán szalmatüz, én nem csüggedek el a javulás útjára térök sorsa felett. Fiatalok vagytok még; az élet minden szép reményeivel, megvalósulható ábrándjaival előttetek