Református Kollégium, Marosvásárhely, 1900
Tanévet megnyitó beszéd. Mélyen tisztelt közönség ! Nemes tanuló ifjúság! Istenhez küldött imáinkkal kezdjük meg ez uj évet. A mi szép, a mi nemes, magasztos, az embert az állattól megkülönböztető van az emberi lényben, az mind benne rejlik ebben a fogalomban, a mit e szóval említünk: Isten. A midőn azt az Istent valljuk, a ki az embert a maga képére formálta, a ki a tökéletesség, a ki az örökkévalóság, a ki a véghetetlen- ség, a ki a kiolthatlan szeretet: akkor értjük és érezzük azt, hogy miként akarhat, miként törekszik, miként tud ez óriás mindenségben csak egy porszemet alkotó ember a csillagok miriádjain áttekinteni, keresni az örök törvényt, a fenséges harmóniát abban; majd leszállani a porszemhez, és abban a porszemben is megtalálni a teremtés egy-egy gyönyörű, egy-egy dicsőséges gondolatát. A mikor ezt az istent valljuk, értjük az emberi tudás becsét, érezzük annak édességét s mi ti veletek ifjú barátim örömmel serkenünk a tudomány kertjének munkálására. A midőn ahoz az istenhez küldjük fohászunkat kezdődő munkánk előtt, akkor ti ifjú barátim mi velünk megvalósítani törekesztek a tökéletesség eszményét. A midőn ennek az Istennek áldozunk itt fogadalmi oltárán, véne ifja, apraja nagyja, akkor érezzük, hogy minket itt egy kapocs fűz egybe: a szeretet láncza. Yoltaképcn ez a vallási élet: tökéletesedni szívben és értelemben. Ezzel az év1*
