Református Kollégium, Marosvásárhely, 1895
4 Él nemzetünk és ünnepel. Annak a bús emlékezetnek köde eloszlott. Ama fátyol, a melyet a hulló könnyek vontak a nemzet szeme elé, a melyen át komoran tűnt fel ezredéves múltja, szétfoszlott, s most a napfényben ennek a múltnak dicsősége ragyog felénk. A reménynek ama messziről csillogó fénye égboltozatunkon delel s a megkezdett uj ezer évhez hittel és bizoda- lominal árasztja el lelkünket. Ünnepiünk. Igen. Ünnepelhetünk. Hadd dúzzassza keblünket a nemzeti önérzet, a midőn az ezerév kiállott küzdelmein végig tekintünk! hadd lángoljon bennünk a hit, a melyet az új ezerévhez kötünk! Most, a mikor az ünnepi ragyogásban a népek hazája, a nagy világ előtt állunk, nem az ezredévi szenvedésért éltet vagy halált kérni, hanem a küzdelemért, a harczért, a mit az emberi czivilizáczió érdekében a nemzet folytatott, elismerésre számítani, most ha az ezredéves múltra hivatkozunk1 nem hiú dicsekvés az, hanem az emberi lélek jobb feléből fakadó önérzet. * A kilenczedik század, a melynek végén elődeink Európa földjén megjelentek, nagy zavaroknak ideje. A hatalmas frank birodalom szét esésével, a pápaság és császárság tekintélyének alásülyedésével, új államok keletkeznek, melyek vagy hamar eltűnnek, vagy később keletkező nagy államok csiráivá lesznek. Európa nem nemzetekből állott akkor, hanem népcsoportokból, a melyeket nem a nemzeti közös érzés, nem is közös szokások — törvények — fűztek össze, hanem a hatalmasok, hódítók ereje, joga. A valamely nemzethez való tartozásnak amaz erős érzete, a mely korunkban akkora hullámokat vet, akkor ismeretlen volt Európában. Az államoknak csak népessége volt, de nem nemzete. A kérdés nem az volt, ki melyik nemzet
