Református Kollégium, Marosvásárhely, 1894. Az iskola múltja

258

tetiii — igy folytatja rajzát: „Egy kedves csalódásra hívlak meg ifjú barátim! Jertek el ós jó szívvel engedelmeskedő képzelődésünk karjain emeljük ki még egyszer gyászos sírjából Köteles Sámuelt; kisérjük elménkkel az ő tanítói pályájának csak egy napján keresztül. Elég az — mindeniket ugyanaz a szeretet, az a buzgóság lelkesítette. De még az azelőtti napnak estvéjén kell kezdenünk. Ki volt honnyosabb a tudományok mezején, mint ő, a philosophia pedig az ő leikébe épen bé vala nőve — és mégis soha addig éjjeli álmára be nem hunyta szemeit — önnön magától tudom — mig a jövő nap tanítását elméjében fel nem eleveníti — s úgy szólva — annak virágait egy jól rendelt bokrétába nem kötözi. Innen az ő tanításában nem találjuk fel az esztendőnként előforduló anekdoták ós elméssógek kalendáriumát, azoknak uj meg uj szépségei kifogyhatatlanok, mint a természet és józan ész, az ő lelkének dajkái. Üt az óra, ő már kiindult házától s a találkozás megszokott helyén egy szives jó reggelt mondva ifjúsága barátjának, megindul a kötelesség ós becsület házába. Yártátok-e valaha hiában? — Nem; a diligentiának első — valamint utolsó órája őt a maga helyén találja. Őt sem magános dolgainak sürgetősége, sem a vendég, sem a tisztelkedések leczké- jótől el nem tartóztatják. A közönség óráját senkinek el nem kom- plimentirozza. Nincs is előtte kelemesebb társaság, mint a tiétek. Másodszor szól a harang — né mint tódulnak az ő tanitványi — nem azért, mert a hideg kötelesség parancsolja, de egy titkos erő —ja szeretet mágnese vonja őket. Mint egy archangyalnak trombitája — úgy szólalnak meg az ő ékesen szóló ajkai, s mély csendesség terjed el a hallgatók sűrűén tömött rendjein s a pajkos ifjúság megszelídül, — még a durva gorombaság is tisztelettel telik el az ő mólSzász — a régiség felkentjeivel, azoknak mivelt nyelveken nem csak örömest társalkodóit, hanem az egyszerűség ékesen szóló könnyűségével irt és beszélett is, jól tudta ö mindazáltal azt, hogy a deák nyelv uralkodása, mely a magyar lélek repülését olom terhével földre nyomja, nem a régiség nagy leikéihez hódoló tiszteletből származik, hanem egy alkalmatlan bilincs, melyet a setét századok vaksággal párosult vadsága vert a magyar szellem szárnyára. Azt óhajtotta hát s meg is tette a magáét, hogy ezt az alkalmatlan bilincset lerázván e részben is ősi szabadságát a magyar visszaszerezze. Azt akarta, hogy a magyar csecsemő ne csak magyar érzést szívjon a magyar anya emlőjén, hanem azt magyar hangon is tanulja és tudja kifejezni; azt akarta, hogy a magyar ifjú fakadó érzéseit magyar lanton zengje ki hazájának s bevezettessék ugyan az ifjú Scipio, a görög és római világ nagy leikeinek pantheonába, de csak azért, hogy az erős lelket s az erős szót megtanulja és azt a gyuladó lángot hozza vissza honához, nemzetéhez, mely a hajdankor szebb leikéinek tulajdona volt,