Református Kollégium, Marosvásárhely, 1890
11 kát átalakítani annak a műhelynek feladata, mely kebletekben vagyon. A lélek nem úgy fejlődik, mint a kristály, a hol az elvált réfezek egy középponti rész körül tömörülnek, hanem úgy mint az élő fa, a felszívott egyszerű tápláló anyagokból maga alakítja ama complicált vegyületeket, a melyekből teste felépül. A szőlőtőkét hiába öntözöm czukorlével, felszívja, de édesebb nem lesz a bogyója. Ama rendszere a nevelésnek, a moly a lélek fejlődésébe erőszakos kézzel nyúl be, a mely alakítani, faragni, idomítani akar, hozhat létre eredményeket, műtárgyakat, de nem embert, tetszők a szemnek, de hidegen hagyják a lelket, bámulatosak értelemre nézve , de Injával a teremtő erőnek. Itt ennek az iskolának falai között a mi szerény erőnkkel igyekeztünk lelketeknek amaz egyszerű tápanyagokat nyújtani, a melyekből annak egész épületét felemelhetitek. Tanultatok, tanulhattatok és tanulhattok jövőre. Itt megismeritek a földet, emberi cselekedeteink e szinterét, annak azt a részét, melyen élnünk halnunk kell és a melyért élnünk halnunk kell. Megismeritek az emberiség történetét, amaz eszméket, a melyek évezredes tragédiájában egymást váltották fel, egymást döntötték le, hogy a romokon űj életet teremtsenek. Megismeritek az eszményt, a mely felé emberi cselekedeteinkben törekednünk kell, a mely a föld porából felemelé az embert, a mely az állatot Istenhez hasonlóvá fejlesztő, a melyért a Jézus élt és halt: az emberszeretet eszményét. Megismeritek ama glóriába vont nagy és nemes alakokat, a kik az ő nyomán az emberiségnek újabb és újabb megváltói voltak. Megismeritek ezekből a melyek tisztességes, a melyek igaz cselekedetek, amelyek tiszták az állati önzéstől és durvaságtól, a melyek szerelmetesek az égi atya előtt, a melyek jó hirüek örökön örökké a inig az ember él, érez és gondolkozik. Itt megcsendülnek fületekben azok a nyelvek, a melyeken az emberiség fejlődése hajnalán, az ifjúság teljes erejével nyilvánultak ama gondolatok, a melyeket évezredekkel előre vetett, a melyeket most sem tudunk száműzni gondolat-világunkból, amaz érzések, a melyek most is elfogják kebelünket, a melyek változatlanok maradtak az emberi kebelben századok hosszú során át. Itt tanuljátok meg öntudatosan kezelni azt a nyelvet, a melyben él nemzetünk, szeretni azt a beszédet, a melyen gondolkozunk, érzünk, szeretni úgy mint két látó szemünket, fülünket, mint egész lényünket, mely mindannyiunkat, a természetben különállókat, egy testté, egy lélekké forraszt össze.
