Református Kollégium, Marosvásárhely, 1888
12 nincs érzés, nincs a léleknek olyan lángolása, buzgalma, a mi megszűnjön, elenyészszen. A mikor csendes alkonyatkor utolsót kondul a harangszó, szét terjeszti hullámait az ég felé, a földön, elárasztja a völgyeket, halmokat, rezgései mind csöndesebbek, mind halkabbak lesznek, a mig végre elenyészik, elhal. Oh, azt kérdem én, hogy igazán elenyészett, igazán elhalt? Nyoma sincs? Tünemény volt, mely csak önmagában létezett? Nem. . . Ha lelkűnkkel a teremtett dolgok mélyébe tudnánk hatolni, ha végtelenig tudnók kisérni a tünemények folyamatát, meglelnők ama rezgéseket a légtenger hullámzásának növekedésében a magas régiókon túl is. És az a mi fülünkig jutott, a mi behatolt lelkűnkbe, vájjon nyomtalanul enyészik-e el? Nem hozza-e rezgésbe szivünket? Nem költi-e fel ifjúságunknak szép és édes emlékeit, vagy nem hat egész ajkunkig sóhaj alakjában az elvesztett szeretettekért ? Az ifjúnak nem idézi fel vágyait, reményeit ? A vétkezőnek nem a megtérést juttatja eszébe? S nem rebeg- tet-e el egy halk imát a minden jók adójához? És a lámpa, a mely fénylett, a tűz, a mely meleget árasztott, ha kialudt, ha elhamvadt is, sugarai ott iramlanak az aether végtelen tengerében uj meg uj hatásokat keltve. Ezt a folytonosságot, ezt az örökké valóságot, a mit a nagy természetben látunk, láthatjuk mi magunkban is, a természet végtelen kis alkotó részeiben, láthatjuk életünkben, életünk minden fizikai és szellemi mozzanatában. Igen, a szellemiekben is — mert nem csak test és vér szerinti lehet az atya és fiú viszonya, nem csak az él tovább, a ki örököst hagyott maga után. Hiszem, hogy a kibe gondolataimat, eszméimet, élezéseimet átöntöttem, a ki leikébe vette azokat, abban az én életem is meg van örökitve. A langyos levegő, mint szerető apa, mint édes anya tart körül ölelve, melegít föl, de azért a távoli tűz sugarainak is érezzük jóltevő, melegítő hatását s az is azt az érzetet kelti fel bennünk. A midőn a természet a föld messzi téréire terelte az embert s az emberiség tagjai között elfeledetté tette a vérségi kapcsolatot, a midőn nemzet nemzet ellen külön vért emlegetve fegyverrel áll szemben ; a tudomány, a humánizmus, az eszme, egyszóval a szellem az, a mely hivatva van ismét öntudatra, érvényre juttatni e kapcsolatot. Mélyen tisztelt közönség! Nemes ifjúság! Midőn kis körünkben erdélyi evangélium szerint reformált egyházkerületünk felejthetetlen néhai főgondnokának, báró Kemény (tábornak emlékezetét jövék felújítani, önkénytelen az örökkévalóság gondolata tolult agyamba, kérdve, — mint elébb is — hogy mind az a nemes és szép, a mit ember tett, gondolt, érzett: vájjon itt e földön elenyészik? Elenyészik-e az ember, az az erkölcsi lény, a kit gondolatai, érzelmei, tettei tesznek azzá? Vájjon csak a
