Református Kollégium, Marosvásárhely, 1888

13

puszta emlékezet-e az, a mi fenntartja egyideig? Vájjon ha az emlékező nemzedékek kihaltak, ha az iratok betűi összefolytak, ha a sir fölé emelt kő-emlék elmállott, aztán nem marad semmi ? Vájjon az él örökké, a kinek neve fennmarad? Nem! Azt hiszem, a név egyedül az, a mi a sírnál enyészetnek indul A tettek, a melyek sokszor névhez sem kötötten, uj meg uj gyümölcsöket hoznak, az eszmék, melyek az ő agyán is áthaladva tisztábban, érettebben terjedtek tova, a buzgóság a mi hasonlót idézett elé másokban, a tudomány világa, a szeretet melege, a mely szét áradott a körülötte levőkre: ez az, a mi örökké él, örökre fennmarad. Boldog az, ki annak tudatával él, hogy örökre él; hisszük, sejtjük, érezzük mindnyájan, de a tiszta tudat csak abban van meg, a ki az egyéni élet köréből fel tud emelkedni ama felsőbb, az általános élet régiójába. Ide nem a név, nem a körülmények, nem a sors, nem a külső befolyások emelik az embert, hanem az a belső erő, az a szent lángolás, önzetlen szeretet, nemes indulat, tiszta értelem, a melyek által, mint elhunyt főgondnokunk is, csak folytatja ősei dicső életét.

Báró Kemény Gábor született 1830-bau július 19-én. Atyja Báró Kemény Dénes, lánglelkü férfi, kitűnő szónok, ama har- czosok sorában az elsők között állott, a kik Wesselényi Miklóssal élükön Erdély unióját tűzték jelszóul zászlajukra. Abban a körben vett életet, nyerte első benyomásait, alkotá fogalmait, fejlesztette ki érzelmeit, a mely felett a lángoló hazaszeretet géniusza lebegett szárnyaival, a melyben a hazafiul erények a legmagasztosabb szavakban, a legnemesebb tettekben nyilvánultak. Ott látta a napvilágot, élte át ifjú éveit, a hol a kanyargó Maros terére a mi egyszerűségében magasztos protestantizmusunk egy régi intézete, egy régi bástyája tekint le ; a hol a protestantizmus, mely századokon át egyszersmind a nemzeti szabadság eszméjének hordozója volt, legnagyobb alakjának lelke testet öltve él. Tanulását ott kezdette a nagyenyedi kollégiumban, a melynek később a zordidők alatt látta pusztulását, megírva utóbb e pusztulás történetét is, de látta azután ismét felvirágzását, emelkedését, látta szivének teljes örömével, hogy az, a mi nagyra, nemesre van alkotva, teremtve, a minek az emberszeretet melege, a szabadság fénye adott életet, annak a hamvakból is fel kell emelkedni. Itt szívta magába azt a protestáns szellemet, a mely ha a földi pályákon még oly magasra emelkedünk is, mint ő, vissza, vissza vezérel, hogy a testvérek közös munkájában részt vegyünk, visszavon oda, a hol nem a fény, a dicsőség vár reánk, hanem alázat, nem tehetségeink csillogtatását várják, hanem a lelkünk tiszta forrásából felbuzgó ügyszeretetei, nem