Református Kollégium, Marosvásárhely, 1887
5 embertársainak nem ártott. De a ki közpályán töltötte le életét, s annak kellőleg megfelelni nem tudott, ezzel nem vigasztalhatja magát, mert lehet, hoírv százaknak ártott, mert egy ge- neratiót tehetett tönkre. Ahoz, hogy valaki jó biró, pap, orvos, tanár vagy más a közélet terén működő ember lehessen, az említetteken kiviil, még hivatással is kell bírnia. Nem értek én hivatás alatt olyas valamit, a mit már születésünkkor, mint egy állandó bélyeget hoztunk magunkkal, de értek az ügy iránt, a melyet kezel, lankadatlan buzgalmat, értek egy kis önfeláldozást, lemondást az élet sokféle javairól, értek úgy kicsinyben, mint nagyban egyforma hűséget és lelkiismeretességet, értek egy bizonyos fokú idealizmust, a melylyel önzését mindig messzi háttérbe tudja vetni. Ha meggondoljuk, hogy annyi értelmet, a melylyel bírnia kell, hogy annyi szorgalmat és kitartást, a melylyel ismereteit elsajátította, annyi buzgóságot és lelkiismeretességet, a melyet életén át tanúsítania kellett, ha csupán maga gyarapítására, jóllétének emelésére fordít, bár felerészben is, mennyivel gondtalanabb, mennyivel nyugodtabb és előnyösebb pályát futhatott volna meg. A mikor látja, hogy anyagi haszna annyi, hogy megélhet, a mikor az ember született s elnyomott önzése sokszor elsohajtatja véle, hogy a játék alig éri meg a gyertya árát, életpályájának szellemi hasznában kell vigasztalást keresnie, azt pedig alig élvezi, ha hivatása nincs, ha az idealizmus egy bizonyos fokára nem emelkedett fel. Az élet gyönyörűségei kell hogy ingereljék az embert, a kellemes után vágyni természetünkben fekszik. Nem tartom erénynek azt a durva, rideg aske- tikus lemondást, mely eldobja mind azt az élvet, mit a földi élet nyújt; ez annyit tenne, mint megtagadni magában az embert. De erénynek tartom azt a lemondást, lemondani egyik gyönyörről egy más nemesebb, magasztosabb gyönyörért. A ki ezt teszi, a ki a sokszor érintetlenül hagyott anyagi haszonért, élvért kárpótlást tud találni a szellemi haszonban, a lelki gyönyörűségekben, annak az idealismus légkörében kellett tüdejét tele szivni. A társadalom mindig megteremti a maga szükséglete szerint intézményeit. Szüksége van emberekre, a kik élni tudjanak magok erején, a kik egymásba fogozva, mint az épület kődarabjai, fentartsák épen és erőben; szüksége van emberekre, a kik az egésznek szilárd összefüggését biztosítsák, a kik kifejezzék az épület jellegét, hogy nem a véletlen által összehalmozott tömeg, hanem szilárd törvények alapján nyugvó harmonikus egész. Ez irányban, e szükségletnek eleget tenni, fejlődtek tanító- és nevelő intézeteink. Véleményem szerént az egyéni megélhetésre és boldogulásra utat nyitni az ifjú előtt, vannak
