Református Kollégium, Marosvásárhely, 1882

332 Tehát a seb gyógyításhoz kell fogni: nem kell hinni, hogy a jelen érzés maradó; az is elmúló s naponta változó, s hova-tovább gyengülő. A friss seb után jön a Wundfieber (sebláz), de az is elmúlik, ha az okosságnak engedve, a roszhoz nagyobbat nem adva, fenébe menni nem hagyjuk. Tiétek maradt ő most is, anélkül, hogy féltsétek, s ha az üres helyére ritkábban néztek, mosolyogva jelenik meg egy édes fájdalom tiszta könyben; de a sirás zavaros folyása esak fellegbe tér vissza —• s ugyan ha az Isten hatalmunkba adná visszahozhatni, volnátok-e olyan kegyetlenek a megszabadultat visszahozni? Anyád is a másik Berta ko­porsójánál tett ezen kérdésemre nem-mel felelt (még más időkben is). Az orvost sem kell annyira vádolni . . . Két fő orvossága van a búnak: egyik rendszerint a nagyobb bú, vagy egymásra jövő bú sora; másik a dolog. Természete úgyan a sze­relem s bú nyavalyáinak, hogy minden dologhoz elvegye a kedvet; erő­szakkal is tenni kell valamit, lassanként meg jő, mint az étvágy, el­veszésekor néha kicsiből jő meg. Hová temettétek, a szőlőbe? Ha a volna felibe írva: En a nagy­apám kicsi Borsija voltam, könynyel áradó szemmel azt Írnám alája: s nemsokára megint az lesz kicsi kedvesem! Nem a ti örömetek elhervadt virága felett viritnak az ültetett rózsák s zöldelik a szomorú nyirfa-koszoru: az ment már az elherva- dástól s a lehajló ágakon a ti könnyeitekkel hulló égi esőn nefclejts virágzik abban a kis földi cserépben, melyből felsőbb kertbe ültettetett az oda való virág. Kedves volt az ő élete, fellegetlen napja, s estve elaludt; a reggeli nap sugára a tetőn az ő virágos ágyát találja legelőbb; de ő nem kél fel a nyomorult napszámra — felsőbb napfényen éden élő fáin repdes szabadon a véghetetlen égben, nem lánczolva egy sár-globushoz. Mennél inkább szeretem, annál inkább örvendek, hogy megszaba­dult; a szerető halála is jobb a megunás előtt, legalább kedves emlé­kezetet hagy, s a legszebb örömvirág is, ki tudja, milyen méi'ges gyü­mölcsöt hoz. f) Jelentés x) A következő életre megért csecsemő, 9-dik hónapban (1 -re tiz évet számítva) megszületvén; a nyolcz X alatt sok .*-et irt tanár, azon fel­sőbb táblához, melyen az elébbin ismeretlen maradott „r-ek megfejtetnek, örömmel megyen tanulónak. A dombról látszik: visszanézve, mily kicsi fárasztott el —; s elé mily véghetetlen mező s kék hegyek nyílnak új életre. Búcsúja. Isten veled a földön is égi szép természet! légy mindig menedéke a bús szívnek, a sokaságból kivitt sebek fájdalmát enyhítve magányod bájaival —; s vigasztald minden csüggedő gyermekeidet! A tavasz förgetegeinél, mikor láthatlau kéz a fekete fellegre vil­lámmal ir, s az ég a földre dörgéssel szól: mutasd fenn a szivárványt, s alatt annak színeivel nyíló megöntözött mezőt—; s hallattasd estve, mikor a hold bús sugaraival a sírkereszteken s dűlt kövek mohán múlat, számtalan jajok utáni csendben, az éj lantosának túlvilági hangjait, mig a halál az új sírokat járja a rothadás műhelyét szorgatni. 1) „Halálom jelentését osszák ki“ ezt irta egy kis papírra.

Next

/
Thumbnails
Contents